2017. február 24., péntek

Hallani a csendet


Theodor Weißenborn
Egyetlen alkalommal, egyetlen pillanat erejéig fordult elő életemben, hogy annyira közel voltam ahhoz, amit tökéletes csendnek lehet nevezni, amennyire az éppen csak lehetséges.
Egy séta közben történt, a runeburgi romok közelében. Egy padon pihentem meg éppen, egy kimagasló szikla árnyékában, kinyújtózkodtam és a kékesbe játszó távoli látóhatárt szemléltem. Dél körül járt az idő, a nap elérte zenitjét, a város zajából semmi nem hallatszott föl ide, aranyos színekben tündökölt az oldalban a rekettyebokor, a szél és a levegő visszatartotta lélegzetét.
Ekkor történt: alig hallhatóan – vajon egy halk roppanás volt? Pattogás hangja? Ketyegés? Egy óráé? Talán saját karórám ketyegése volt hallható? Fülemhez emeltem karomat, de nem hallatszott onnan semmi – a hang mégis jelen volt, érzékelhetően, valahol körülöttem, ismétlődően hallható hang, rendszertelen időközökben, néhány másodpercenként. Olyan volt – arra gondoltam akkor – mint a csend kattogása, mintha a csend szólalt volna meg, felcsendülve fülem hallatára. Vagy mégis egy halk hang lenne ez, a még éppen hallható határán, ahol már a misztérium kezdődik? És akkor, hirtelen, miközben még mindig próbáltam beazonosítani a hang forrását, ösztönösen megéreztem valamit: hiszen a rekettye hüvelyének pattanását hallom, amint a növény éppen szétszórja magvait. Közelebb mentem az egyik aranyban tündöklő bokorhoz, fejemet belefúrtam, és lám, bebizonyosodott. A rekettye megért, és mint minden, ami él, tovább adta az életet az elkövetkező nyarak további generációinak. Minden folyt. És én ennek része voltam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése