2018. április 5., csütörtök

Toronyóra


A 11. század óta a latin rítusú nyugati kereszténységben a tornyok szerves részét képezik a templomoknak. Díszei és meghatározó elemei a városok sziluettjének. A gótika magasba törekvése pompás templomtornyokban nyilvánult meg.
A 14. század közepétől a templomtornyokat órákkal látták el. Ezek központi helyen helyezkedtek el, és mindenki számára mérvadóan jelezték az idő múlását. A kezdeti időkben az óraszerkezeteket kovácsok készítették vasból. Idővel szépen megmunkált, rézből készült fogaskerekek alkották az óraműveket, ezek voltak az órakészítés művészetének bizonyítékai.
Leginkább a kolostorokban volt jelentősége, hogy egy központi hang óránként jelezze az idő múlását, a napi ritmus meghatározására. Így tudták a leginkább biztosítani a megfelelő időbeosztást az ora et labora – imádkozzál és dolgozzál – váltakozásában. A toronyórák hangja egységesítette az órák hosszát és nemsokára már a kolostorokon kívül is elismert szabályzó elemként ismerték el azt a mindennapokban.
A toronyóra egyszer üt negyedkor, kétszer félkor, háromszor háromnegyedkor és négyszer egész órakor. Tízszer üt óránként, 240-szer naponta. Ehhez jön hozzá az egész órák számának megfelelő napi 156 ütés. Így naponta 396-szor üt az óra, évente 144 540-szer. Ha minden ütés két másodpercig tart, akkor az évente 289 080 másodpercet tesz ki, ami 80 órának és 18 percnek felel meg.
„A boldog embernek nem üt az óra” írja Friedrich Schiller a Wallenstein-trilógiában. A zsoltáros azonban pontosabban tudja: „Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére … üdíts fel minket irgalmaddal, hogy ujjongjunk és örüljünk ezentúl minden nap” (90. zsoltár).
Robert Vorholt

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése