2018. május 7., hétfő

Az oltár


Robert Vorholt

Kezdetben az istenségek tiszteletére bemutatott áldozat helyszíne volt az oltár. A leggyakrabban a templomokon kívül, a főbejárat előtt voltak fölállítva. Az ókor egyik legnagyobb oltára a Berlinben őrzött Pergamon-oltár, mely Krisztus előtt a 2. századból származik és alapterülete 36 x 34 méter. Izrael legszentebb helyén is létezett egy áldozati oltár. Hasonlóan a pogány kultikus helyekhez, itt is égő- és véráldozatokat mutattak be.
A kereszténység megőrizte az istentiszteleti helyeken az oltárt, de más jelentőséggel ruházta fel azt. A különbözőségeket és a hasonlóságokat a Zsidókhoz írt levél mérlegeli, és a megfeszített Krisztus egyetlen alkalommal bemutatott áldozatát felülmúlhatatlanul szembe helyezi (7. és 9. fejezetek) a jeruzsálemi templom áldozati kultuszával, melyet újra és újra be kell mutatni.
A kereszténységben, az utolsó vacsorára emlékezve az oltár mensa domini-vé, azaz az Úr asztalává válik.
Már Pál is abból indul ki a Korinthusiakhoz írt első levelében, hogy az eucharisztikus közösség összejövetelein egy központi helyen álló asztal található (10,21). Egészen a 4. évszázadig szokásban volt, hogy az asztalt csak a tulajdonképpeni eucharisztikus ünnep kezdetén hozták be a diakónusok. Amikor azonban a keresztényeknek lehetőségük nyílt arra, hogy templomokat építsenek, a fából készült asztal helyét a padlózathoz rögzített oltár vette át, melynek asztallapja kőből készült. Az eucharisztikus közösség ezen középpontja, mely már a kezdetektől Krisztust jelképezte, különböző metaforákban fejezi ki a titkot: Krisztus, mint Életadó szikla, (1Kor 10,4), Szegletkő (1 Pt 2,7f), Zárókő (Ef 2,20), Élő kő (1 Pt 2,4).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése