A szomszédfiú, a tizenkét vagy tizenhárom éves Imre, már két alkalommal is felbukkant a vasútállomás előtt, majd újra eltűnt a falu irányába, miután járművét – nehézkesen – a kívánt irányba fordította. Amikor ismét visszakanyarodott, szorgalmasan nyomva a pedálokat és ügyesen irányítva a tandemet1, – mintha azt éppen arra találtak volna ki, hogy csak egy személy hozza mozgásba –, az állomásfőnök, a magas teremtű, erős férfi, a hatvanas évei felé járó Orbán Pál eléje állt és megállásra kényszerítette.
„Ide hallgass, Imre”, szólt hangosan az öreg, miközben váltókezelő-vincellér öklét az első kormányra tette, „hol itt a rend? Ez kétüléses, kétkormányos kerékpár, és minden két személyre van kialakítva rajta, és te már egy jó ideje csak egyedül karikázol vele. Még egyszer meg ne lássam! Fáj a szemem, amikor ilyen összevisszaságot látok. Ha ketten ültök rajta, az más, – de így nem lehet! Megértetted?”
A gyerek jobb híján helyben hagyta, közben csodálkozott, hogy megfeddik, amiért ezzel a félig rozsdaette kétülésessel karikázik, és meghökkent, hogy éppen az az ember dorgálja, akinek mindig volt egy mókás szava hozzá. Miután a vasutas útjára engedte, kissé nehezen egyensúlyozva, a gyerek újra mozgásba hozta a kerékpárt, de most sem haza, az állomás mellett egymagában álló ház udvarába, hanem ismét a falu felé hajtott, mely bő ötszáz méterre volt a vasúttól.
Orbán Pál rosszkedvűen tekintett utána és elégedetlenül morgott valamit, miközben visszament az állomásra.
Nem maga a járgány zavarta őt, hiszen nem most látta először a falu egyetlen tandemjét, melynek talán az egész Nyárádmentén nem volt párja. Inkább a haszontalanság látványa kedvetlenítette el, az, ahogyan a kerékpárt használta fiú – hát, nem ellentmondásos dolog, hogy egy ilyen kerékpáron egyedül ül valaki, főleg, ha még azt is figyelembe vesszük, hogy fél legénységgel csak lassan és nehézkesen lehetett azt hajtani?
Röviddel azután, hogy szolgálati szobájába érkezett, egy asszony jelent meg a pénztárablaknál – mely az úgynevezett irodát kötötte össze a váróteremmel, – az állomásfőnök azonban tudta, hogy a nő nem azért jött, hogy jegyet váltson és elutazzon.
„Vajon… megtalálta… őt?” kérdezte a nő, akit lánynevén Ambrus Rózsának hívtak.
Orbán Pál intett neki, hogy a peronon kerülve jöjjön át a szolgálati szobába.
„Nem”, válaszolt a nőnek, amikor az betért a szobába, „sem őt, sem a sírját nem találtam meg. Nem is lehetett másra számítani. Ha ismert lett volna a hely, ahol Mártonunk elesett, bizonyára megtudtuk volna a három év alatt, ami azóta eltelt. Nagyon sok arrafelé a jeltelen sír.”
Majd elmesélt Rózsának, Márton egykori barátnőjének néhány eseményt a Király-hágó környéki eredménytelen nyomozásáról.
Amikor annak idején a lány és Márton közelebb kerültek egymáshoz, még túlságosan fiatalok voltak, így sem Orbán, sem a felesége, Ilona, nem igazán vették számításba Rózsát, mint leendő menyüket. De hát évek teltek el azóta, eseményekben gazdag évek, melyek a hasonló vágyakat, fenntartásokat és döntéseket tárgytalanná tették, és már semmi sem állt útjába annak, hogy Rózsával barátságosan viselkedjenek, és, bár a két fiatal között az idő teltével lazult a kapcsolat, nem szűnt meg teljesen. Orbán Pál néhány napja találkozott a most már két éve férjezett fiatal nővel és elmondta neki, hogy régóta szövögetett tervét végre akarja hajtani és fel akarja keresni azt a csak megközelítőleg behatárolt vidéket, ahol Márton eltűnt.
Rózsa megköszönte a tájékoztatást, majd kissé váratlanul elköszönt, és, mintha egy titokzatos sürgetésre hallgatna, elsietett. Az éjszakázás miatt kissé szétszórt Orbán Pál is hirtelen összekapta magát és már együtt hagyták el az irodát. Rózsa elgondolkodva, lassan haladt a falu felé.
Orbán Pálnak hirtelen eszébe jutott valami, átváltott kicsinyes, humortalan vén csontba, akinek semmi sem jó úgy, ahogy van, és olyan dolgokba avatkozik, melyek nem tartoznak rá – mintha nem lenne mindegy, hogy ki mivel jár-kel a világban – és határozott léptekkel az állomás melletti ház udvara felé tartott.
Hangosan odakiáltott Imre édesanyjának, akit a kút mellett meglátott, és rákérdezett, hogy jött-e már haza a gyerek azzal az átkozott járgányával? Imre édesanyja nemmel válaszolt.
„Akkor hát, – mondta kissé szelídebben – megmondhatja majd neki, hogy újra van munkánk számára, a veteményes nagyon gyomos, kereshet pár ezrest!”
A férfi harsányan felnevetett – első alkalommal a mai nap, mivel kissé morcos hangulatában volt –, és a nevetés Imre édesanyjára is átragadt, mert az összeg módfelett soknak tűnt, pedig ott és akkor, 1947-ben eléggé kevésnek számított. Ennek ellenére a legényke mindig szívesen vállalt kisegítő munkát, hiszen a szülei sosem tudtak zsebpénzt adni neki.
Alighogy nyélbe ütötte az üzletet – Orbán már bánta, hogy az imént rárivallt a gyerekre és gorombáskodott vele –, Szövérfi Juditot látta a falu felől közeledni. Az asszony a majdnem kétéves kisfiával, Zsolival volt, akit olykor a karjában tartott, majd le-letett, hogy saját lábán is járjon egy darabon.
Az állomásfőnök – miközben egy kis mosoly szaladt át arcának ráncain – megpróbálta elképzelni, vajon Márton két korábbi barátnője miként viszonyultak egymáshoz az imént, hiszen az úton találkozniuk kellett. Udvariasan, kétségkívül udvariasan…
Rózsától eltérően Juditban volt valami élénkség, céltudatos volt és határozott. Márton huszonkét-huszonhárom évesen figyelt fel rá, abban a korban, amikor a legényeknek általában már komoly házassági szándékuk van. Judit szülei tekintélyes birtokkal rendelkeztek, és még egy malomban is résztulajdonuk volt, így hát Judit gyakrabban jött szóba otthon és a szülők inkább vele társították gondolatban. A vele való házasság révén összevonható telkek gondolata inkább hatott ösztönzően rájuk és így Márton becsvágyára is, mint Rózsa maga. És egyébként is, semmi ellenvetés nem lehetett Judittal szemben, a vagyon nem rontotta meg, és ami annak idején Mártonhoz kötötte, az tovább élt benne, habár ő is már jó ideje férjhez ment, majd anya lett.
Orbán Pál örült, hogy nem egy időben találkozott a két fiatal asszonnyal, mert akkor valamelyest mindannyian feszélyezve érezték volna magukat. Így most kissé megkönnyebbült és Juditot részletesebben tájékoztatta, és tette ezt azért is, mert időközben a felesége is kijött közvetlenül az iroda melletti lakásukból és még neki is adós volt utazásának történetével, hiszen az átutazott éjszaka után azonnal szolgálatba lépett, így nem találkoztak még, amióta hazaért.
Kereső-nyomozó útját követően, némely pontban igazolni tudta vagy ki tudta egészíteni azokat a híreket, amelyek az elesettekről és az utolsó találkozásokról terjedtek a faluban, és ilyenek Mártonról is voltak. Leginkább a harci cselekmények helyszínének leírásában tudott pontosítani, de ami a legfontosabb lett volna, hogy valami egyértelmű információval szolgáljon fiuk halálát illetően, nem, ehhez már nem sok újat tudott hozzátenni, így neki is azokra a feltételezésekre kellett hagyatkoznia, amelyeket családi körben már oly gyakran átbeszéltek.
Márton utolsó levelét Királyhágó2 községben adták fel, valahol ott halhatott meg tehát, a levél keltezése után, a visszavonulás idején, legalábbis Kelemen Géza, aki az itthoniak közül utolsóként látta őt, ezt feltételezte.
Így hát Orbán Pál is Királyhágón szállt le a vonatról, elmondta, hogy az állomást most Piatra Craiului-nak hívják, Bucea mellett van. Elmesélte, hogyan indult el az országúton, amely tizenöt-húsz kilométerre távolodik el a Sebes-Köröstől és a vasúttól, és kezdetben meredek, majd kevésbé hirtelen emelkedő kanyarok mentén vezet át a hegyeken. A tetőre érkezve megpihent, mesélte, de amit nehezére esett szavakba foglalni, azt kihagyta a beszámolójából. Azt, hogy egy kisebb szél ellenére milyen békés volt ott fent minden, és hogy olyan könnyed, nyugodt hangulat ölelte át, amilyen már régóta nem, és ez az érzés még zavartalanabb lett volna, ha nem lebegett volna előtte utazásának nyomasztó célja. Orbán azt sem említette, hogy mennyire örült a nagy hegyek látványának, melyek északon is, de különösképpen délen erdeikkel és legelőikkel tekintélyes magasságokba emelkedtek. Inkább a tényeknél maradt.
Miután a hegynyeregből leereszkedett és tovább haladt, az ottani falvak lakóitól érdeklődött a háborús sírok után. Kezdetben még reménykedett a sikerben, de hamarosan bebizonyosodott számára a keresés kilátástalansága, hiszen túlságosan gyakoriak voltak az „ismeretlen katona” feliratú sírhelyek.
Miközben Orbán elmesélte a két nőnek, hogy miről beszéltek egyik-másik paraszttal, némely dolgot elhallgatott, például azt, hogy ezen „hősi sírok” némelyikét láthatón nagy sietségben ásták ki, alig félméter mélyre.
A távíró megcsörrent, majd a papírcsíkra veregette üzenetét. Orbán Pál azt a hírt kapta, hogy negyedóra múlva tehervonat halad át az állomáson, megtette hát a szükséges intézkedéseket.
Majd folytatta beszámolóját, és dicsérte a bihari embereket a készséges útbaigazításért, amikor arra kérdezett rá, hogy miként zajlott itt '44 októberében a visszavonulás. Országúton és toronyiránt, mesélték, Báródsomoson, Nagybáródon, Köröstopán és Élesden át, de onnan nem a Sebes-Körös folyása mentén Nagyváradra, hanem a Király-hágótól északnyugatra, számos kis települést érintve, Debrecen irányába.
„Az egyik ilyen kis faluban egy lakodalmi menet jött szembe velem, legelől az ifjú pár és a násznagyok hosszú fehér gyertyákkal, utánuk a nagyszámú ünneplő sereg, egyik-másikuk már jóformán becsípve. A menet vége felé két sötétbőrű zenész muzsikált, az egyik a klarinétot fújta, a másik hegedült. Az egyik vendég hozzám lépett és felkínált egy flaskát: Vándor, igyon maga is egy kortyot ebből a pălinca-ból. Hát, szívesen tettem eleget felkérésének...”
Miután Orbán végigkövette, amint a tehervonat áthaladt és Judit is elment már a kis Zsolival, feleségével bement a lakásba.
„Egy kis kurázsira van szükségem, bátorságra az élethez”, mondta a férfi, miközben bort töltött magának és élénken, kedélyesen nevetgélve emelte meg poharát.
Habár felesége fiatalabb volt nála – éppen az ötvenedik évét töltötte be –, életvidámabb semmiképp, ellenkezőleg: rideg volt és gyakran kedvetlen. Férjének hasonló kijelentéseit általában visszafogott tartózkodással kezelte, most azonban kicsinyes kritizálgatás nélkül ráhagyta.
A férfi folytatta: „Imrének megtiltottam, hogy egyedül hajtsa a kétülésest, túlságosan sok minden maradt félbe ezen a világon. Ezekben a napokban mindegyre eszembe jutott, hogy a mi családunk is csak fél család, amióta Márton a háborúban maradt.”
A nyári konyhát betöltötte a frissen sült kenyér illata. A kemencéből éppen most kivett jókora kenyér az asztalon volt, már meg is volt verve, le volt tisztítva a szenes kérge és az égett káposztalevelek le voltak szedve róla, amelyekre azért tették, hogy a mindennapi átvegye a káposzta savanykás ízét és a kenyértészta se feküdjön közvetlenül az izzó téglákon. Orbán Pál szelt egy sarkalatnyit magának. Gyakran voltak sajátos szófordulatai: „Ha az ember nem táplálja a testet, lemond róla a lélek.”
„Hát, ahogyan az étvágyadat elnézem”, vágott közbe Ilona, „nem hagy el a lelked.”
„Remélem is”, fűzte hozzá Orbán Pál, ismét jó kedvre derülve, s már rágta is a kenyeret, miközben folytatta: „A kenyérből sosem lesz elege az embernek, ez az ő jó barátja. Hála Istennek az idén nem volt szárazság, mint az elmúlt két esztendőben.”
Majd átsietett a szolgálati szobába, hogy hivatali teendői után nézzen.
Az élet félbemaradt dolgai… Most az oltyánra gondolt, a vâlceaira, akivel néhány órán át együtt utazott a vonaton. Egy lyukas garast nem adott volna érte első ránézésre, ruhája szétnyűve, arca borostás, haja pedig bozontos az ide-oda csúszó bászka-sapkája alatt. Az oltyán mégis kivívta magának Orbán Pál tiszteletét szokatlanul állhatatos és kitartó erőfeszítésével, mellyel az elkerülhetetlennek látszó végzetet igyekezett elhárítani.
Cum vrea Domnul, ahogy az Úr jónak látja, mondta összeszedetten, már-már alázatosan, amikor kezet fogva elbúcsúztak egymástól és Orbán jó egészséget kívánt neki.
„Nincs velem a szerencse”, vélekedett az ötven év körüli oltyán találkozásukkor, és a hajára mutatott, jelezve hogy az utóbbi években mennyire megszürkült, és panaszkodott, hogy semmiben sem leli örömét, amióta egyik fiát a sors megverte, mintha átok ülne hajlékukon.
„Ilona!” Orbán Pál kinyitotta az ajtót és hívta feleségét, történeteinek és az általa átélt eseményeknek többnyire néma hallgatóját.
Amikor az asszony a közajtóban megjelent, így folytatta: „Bármely pillanatban indulhat a távíró. Nem jönnél inkább ide, hogy tovább mesélhessek neked?”
Majd részletesen ecsetelte neki az oltyánt ért sorscsapást. Fia a tankosoknál szolgált. A román csapatok észak-erdélyi előrenyomulásakor, '44 októberében Szamosújvárnál kivonult egy öt páncélosból álló osztag. Ilie, az oltyán fia, az első tankot vezette. Egyszer csak hirtelen letért az egyenes terepről, mert a ködös reggelen nem tudott jól tájékozódni és elveszítette uralmát a jármű fölött. Sírhalmok közé jutott, melyek le-föl dobták a tankot és tarkóját erősen beverte a harckocsi falába és páni félelem fogta el, hogy talán az utána jövő páncélosok beleszaladnak. Még az a szerencse, hogy nem vettek részt közvetlen harci cselekményben, így a menetoszlop megállhatott. Iliet kiemelték a tankból, kint pedig úgy támolygott, mintha megivott volna vagy három liter țuica-t. Néhány nap múlva beutalták a kolozsvári katonai kórházba, ahol hosszas keresés után édesapja rátalált.
„Látja ezt” – mutatott egy gyufásdobozt, mely a folyamatosan cigarettázó oltyánnak kéznél volt – „ha kiszórná belőle a szálakat, biztos, hogy ugyanúgy vissza lehet azokat rakni, ahogyan voltak? Nem. Hát, akkor képzeljük el az emberi koponyát...” Az ütés következtében fennállt a veszély, hogy a fiú megvakul, siket lesz vagy más zavar fog beállni szervezetében, de annak ellenére, hogy a háborús időkben minden orvos túlságosan is igénybe volt véve, az egyikük mégis vállalta a nehéz és körülményes műtétet. Időközben azonban a vérkészletek kifogytak, amelyek a nagy katonai kórházakban korábban rendelkezésre álltak.
„Tudja, mit jelent az, uram”, kérdezte az oltyán, különös hangsúllyal adva nyomatékot szavainak, „egy idegen városban keresni olyan embereket, akik készek arra, hogy vért adjanak? Kétségbeesett szavaim nyomán mégis találtam hat személyt és a hetedik voltam én...”
A négyórás műtét után Ilie felépült. Pár hét múlva azonban visszaesett, mára már elveszítette szeme világát, segítség nélkül nem tud járni és folyamatosan fáj a feje.
„Gondolod”, kérdezte Orbán Pál, „elmondtam volna neki, hogy én mi járatban voltam? Nem, a világért sem. Hallgattam. Mert mi lett volna az értelme, hogy elmondjam neki, hogy ugyanabban az időben a mi Mártonunk az ellenséges táborhoz tartozott? És habár nyugatabbra volt tőle, így hát nem lehetett szemtől szembe Ilievel, mégis megütközést okozott volna az oltyánnak, ha elmondom, hogy miként éltük meg mi azoknak a napoknak az eseményeit. Nem kellett olyan a gondokkal küszködnünk, mint amiről a vâlceai beszélt, nem voltunk hozzá hasonló szükséghelyzetben, de nem mondhatjuk, hogy veszteségünk jelentéktelenebb lenne.”
Ilona felsóhajtott: „Mindenkinek kell hordoznia a saját terhét.”
Nemsokára megérkezett a déli vonat Marosvásárhelyről, amely a keskeny vágányon felmegy a völgyön egészen Nyárádremetéig. A leszállók között volt egy szakadozott ruhájú, sovány férfi, akit Orbán Pál már időtlen idők óta nem látott: Sükösd Gyula. Orbán odament hozzá, a vállára tette kezét és jellegzetes, mély nevető hangján üdvözölte őt, amitől barázdált arcán egészen megváltoztak a redők.
„Maga az, Gyula? Lefogyott, majdhogy nem lehet magára ismerni.”
A megszólított viszonozta a köszönést, de arca nem tűnt barátságosnak és zárkózott maradt, főképp, amikor Orbán arról érdeklődött, hogy ment a sora, és hogy hol volt azóta, hogy '45-ben fogságba került. Gyula válasz nélkül hagyta a kérdést, majd többszöri kérdezésre, akadozva, csak ennyit mondott: „Erről... nem beszélhetek.”
A vasutas úgy vélte, Gyula bizonyára kimerült, pihennie kell, és majd beszélnek máskor, például Orbán vejéről is, az ő Krisztina lányának férjéről. A frissen érkezett férfi arckifejezése azonban nem sok jót ígért, így Orbán fejcsóválva fordult el tőle. Nos, talán később, bizonyos idő elteltével úgy istenigazából magához tér Gyula és újra ugyanolyan közvetlen lesz, mint amilyennek őt a közösség korábban ismerte.
Már minden utas rég tovább haladt, aki Marosvásárhelyről, a közelből, esetleg távolabbról érkezett, csak egyetlen utas, egy, a szemüvegének vastag lencséjéről ítélve nyilvánvalóan rövidlátó férfi maradt a peronon. Tétova, tipegő-topogó járása, amint a tányérsapkájáról könnyen vasutasként felismerhető Orbán felé lépkedett, elárulta, hogy mily kevéssé hagyatkozhat látására.
„Alföldi Gábor3”, mutatkozott be rövid, de nagyon is szertartásos meghajlással. „Eligazítást szeretnék kérni Öntől. Kitől érdeklődhetnék a község történelméről? Meg tud nevezni nekem egy tanárt? És ki itt a pap? Az elmúlt évszázadban ugyanis, Bolyai János, népünk egyik legnagyobb tudósa, matematikus és filozófus, többször is megfordult itt a faluban és én az itt tartózkodásával kapcsolatos eseményeket szeretném felkutatni.”
Orbán, még ha nem is volt teljesen tisztában a faluban élő értelmiségiek szellemi tevékenységének minden területével, igyekezett gyorsan átgondolni, hogy vajon ki tud erről felvilágosítást nyújtani.
Majd név szerint ajánlott egy jegyzőt, aki sokat járt mindenfelé a környéken, otthonosan mozgott a legösszekuszáltabb perek útvesztőiben is, és mindemellett a faluhoz kötődő történeteket is alaposan ismerte. Továbbá megnevezte a református lelkészt, aki már olyan rég él itt a faluban, hogy nemcsak hogy kétszer nősült, hanem mindkét feleségétől már el is vált. Persze ez nem szól a helytörténet összes vetületében jártas férfi ellen, aki nagyon is barátságos ember és hű szolgája az Úrnak.
Ekkor azonban Orbán Pálnak is volt egy kérdése az idegenhez: „Egy tudós a mi falunkban?”
„Igen”, válaszolt Alföldi Gábor, „az élet sok fontos kérdésével kapcsolatosan volt jelentős gondolata, például, hogy milyennek kell lennie az emberi társadalomnak. Egy új üdvtan alapjait rakta le, amelyben egy igazságos rend mellett állt ki.”
„Igazságos rend...”, ismételte Orbán Pál rezzenéstelen komoly arccal, „igazságosabb, mint a mi világunk?”
„Jobb, sokkal jobb”, jelentette ki nyomatékosan Alföldi Gábor, a »szocialista« szót kerülni akarom, kérem szépen, mert Bolyai sem használja, ő a földi boldogság birodalmáról beszél, de hát alapjában véve egy szocialista rendre gondolt.”
Orbán Pál, anélkül, hogy a számára alig ismerős személlyel szemben tett kritikus megjegyzése miatt csúszós talajra manőverezze magát, inkább egy alkalmi beszélgetéshez találó semleges hangnemet választva kérdezte: „Abban a rendben kell a parasztoknak kvótát leadniuk terményeikből? Mondja, kérem, előirányozza ezt az üdvtan?”
Rövid gondolkodás után Alföldi úr így válaszolt: „Tudatában vagyok, kérem szépen, hogy vannak, akik csak nehezen tudják beszolgáltatni a nemrég meghozott döntés alapján kirótt kvótákat. De úgy gondolom, hogy ez az intézkedés hozzájárul a mezőgazdaság megerősödéshez, mely sajnálatos módon elveszítette egyensúlyát… Röviden: Bolyai azt hirdeti az üdvtanában, hogy a földet együtt kell megművelni, a termést közösen kell betakarítani és megfelelő magtárakban kell tárolni, akár a templomban is, mert ő azon a véleményen volt, hogy Istennek nincs szüksége arra, hogy emberek gyülekezete arra kijelölt, meghatározott épületekben tisztelje őt.”
„Meglepően hangzik, tényleg, nagyon meglepő. És a hívőkre nem gondolt, hogy szükségük lehet egy helyiségre, ahol Istenhez közeledhetnek?”
Alföldi most feladta az eddig használt hangnemét, beszéde érzékelhetően elevenné vált, sőt, ünnepélyessé: „Mi az Isten? Bolyai általában nem vonta kétségbe létét, de másképp képzelte el, mint a legtöbb kortársa, ő a tökéletest látta Istenben, a törvényt, a létet, magát a természetet... És mi az ember?”
Magasba emelt csontos kezével, saját belső lángjától lelkesedve egy pillanatig mozdulatlan maradt a tudomány embere – és ezen gesztus fényében maga az ember vált fennköltté szemében. De amikor belegondolt, hogy hol is van ő most, mégpedig a nyárádmenti vasútvonal egyik állomásán, mintegy kijózanodva engedte le karját.
Orbán Pál mindvégig figyelmesen hallgatta őt, így hát emlékeztette a szikár idegent a korábban feltett kérdésre és erőteljes hangján megismételte: „Mi az ember?”
A megszólított azonban szótlan maradt, szemüvegének vastag lencséjén bámult kifelé, és nem lehetett teljes bizonyossággal felismerni, hogy mi volt, amit még a világból érzékelt és mit nem.
Az állomásfőnök nem zavartatta magát, hanem folytatta: „Igen: mi az ember? Ezen a kérdésen gyakran elgondolkodtam az utóbbi napokban, miközben hasztalan kerestem a harctéren elesett Márton fiam sírját. Mi az ember? Mi egy katona?”
Alföldi Gábor összeszedte magát: „Sajnálom, hogy ilyen veszteség érte Önt.”
Majd pontosan azt a magyarázatot próbálta adni, ami tőle várható volt: „Látja kérem, Bolyai arra tanít bennünket, hogy a világot különböző perspektívákból lehet szemlélni. Ha a világnak csak a közvetlen közelünkben levő részére figyelünk, akkor sok mást, ami pedig nem kevésbé fontos, szem elől tévesztünk. Ezért fontos megtanulnunk, hogy az élet nagy kérdéseire lehetőleg széleskörűen tekintsünk. Arra kell törekednünk, hogy az embert a társadalom részeként, az univerzumba helyezve szemléljük, megszabadulva a kicsinyes érdekektől, az egoizmustól és az előítéletektől. Nem tudom mondok-e valami rendkívülit, ha röviden szólva és általánosságoknál maradva elmondom, hogy Bolyai saját élete és sorsa is azt sugallja: akkor sem szabad a nagy összefüggéseket szem elől tévesztenünk, ha folyamatosan betegség gyötör és kevésbé vagyunk sikeresek. Gondolatai által ő messze kiemelkedett szűk környezetének szorításából. Talán lesz alkalmunk még a faluban találkozni egy mélyrehatóbb beszélgetésre. Örülnék neki.”
Kezet nyújtott Orbánnak, majd felemelte utazótáskáját, és nehézkes léptekkel, kissé előredőlve, kereső tekintettel ment tovább.
Néhány méterrel odébb azonban megállt: „Mi is egy katona? Igen, ezt a kérdést nem is beszéltük még át. Most még persze nem lehetséges a hadseregek feloszlatása, szükséges rossz, hogy egyáltalán léteznek, de említett tudósunk, aki maga is százados volt, azt vallotta, hogy majd a jövőben nem lesz szükség katonákra és nem lesznek háborúk. A jövő perspektívájából szemlélve tehát, a katonaszakma hiábavaló. Kár az egyenruhában eltöltött időért, és kár az energiáért, ami eközben elvész. De hát ezt épp Önnek nem kell különösen nyomatékosítanom… Egy apróságot osszon meg még velem, kérem. Látom sok errefelé az almafa: az egyik fajtának, mondják itt errefelé, hogy pónyik vagy bojapa?”
„Pónyik.”
„Lám, lám. Néhány településen a Kis-Küküllő mentén, főképp Domáldon, ahol a Bolyaiaknak birtokuk volt, a pónyikot bojapának nevezik, emlékezve a család egyik tagjára, aki neves gyümölcstermesztő volt.”
Szolgálati szobájába visszaérve az állomásfőnök hangosan ismételte a szavakat – jóllehet csak magának: „Mi az ember? Mi egy katona?”
Emlékezett, hogy gyerekkorában, a forró nyári napokon a lelkész utasította a tanulókat, hogy hozzanak ki két-három padot a templomból a nyílt előcsarnokba, hogy ott tarthassák meg a hittanórát. A pap fel-alá járt a gyerekek előtt a főbejárathoz vezető sétányon – a háttérben egy hatalmas hársfa állt – és közben a vallás alapjaira tanította őket: „Mi az ember?” kérdezte, miközben talpa alatt ropogott a kavics, majd a választ is megadta és a gyerekeknek ezt kellett ismételniük: „Az ember egy darab agyag, rög, melybe életet lehelt...”
Mi az ember? Mi egy katona?
Amikor '44 szeptemberében itt a faluban is dörögtek a fegyverek, majd következtek a beszállásolások, szüleinek házában három sebesült orosz katonát helyeztek el. Egyiküknek gyomorlövése volt és esdekelve kérte bajtársait, legyenek hozzá irgalmasak és adják oda neki a pisztolyát, hogy véget vethessen életének. Társai ezt nem merték megtenni és mivel műtétre nem volt lehetőség – sem kórház, sem orvos nem volt a közelben – hosszú és fájdalmas haláltusát követően hunyt el. Azokban a napokban a haldokló katona ismételten megkérte Orbán Pált, hogy – ha majd bekövetkezik a vég – küldje haza katonai azonosítóját, hogy azon a kis bányásztelepülésen, az Urálban, hozzátartozói értesülhessenek haláláról. És nemrég, most tavasszal két orosz járt itt, idős férfiak, és azt szerették volna megtudni, hogy a Grisájuk hol szenvedte át utolsó napjait és, hogy hová van eltemetve…
Ezeket az emlékeket és gondolatokat szakította félbe az ajtón kopogó Imre. Orbán Pál örült, hogy korábbi viselkedése ellenére a legényke nem idegenkedik tőle, megmutatta neki hát a tennivalókat az állomáshoz tartozó, út melletti kertben és abban is megegyeztek, hogy Imre holnap lát neki a feladatnak.
Késő délután Orbán munkatársa lépett szolgálatba, akivel 12 órás ritmusban felváltva látták el az állomásfőnöki feladatokat, és Orbán Pál rögvest a falu felé indult Ilonával, hogy a közeli rokonokat felkeressék.
A magas fák és gyepesített kert által övezett templom előtt látták, amint a helyi lelkész Alföldi Gáborral társalog. A pap éppen a főbejárat előtti hatalmas hársfára mutatott, és Orbán tudni vélte, hogy most éppen mit mondhat a vendégnek, hiszen ő maga is több alkalommal hallotta már a fa állapotához kötődő megjegyzéseket… vissza kellett metszeni, mert ágai megrongálták a templom vakolatát és tetőzetét… gyökerei már annyira kiterjedtek, hogy nemsokára a falak alapjait szétrepesztik… Igen, a fa, amelyik talán már háromszáz éve áll itt, terjedelmes és kettéágazó törzsével hűen szimbolizálta a megosztott erőt, mely csak fél erő...
Orbán Pál üdvözölte a lelkészt és a városi vendéget is – aki őt azonban rövidlátása miatt bizonyára nem ismerte fel – és tovább ment Ilonával. Illetlenségnek tartotta volna, hogy közelebb lépjen hozzájuk, habár a lelkésszel rendszerint elbeszélgettek és szívesen meghallgatta volna, hogy miként vélekedik a tudós-vendég a kérdésekről, melyek őt magát is foglalkoztatják.
Mi ez a világ, amelyben az ember él, és mi az ember maga? Ő, aki egész életében vasutas volt, 59 évével már viszonylag idősnek számít, de felmenői is mind igazán hosszú életűek voltak. Édesapja jóval 80 fölött nemrég özvegyült meg, saját portáján lakik, még megműveli szőlősét és kis szántóját is, ahol általában pityókát és kukoricát termeszt.
Amikor Orbán Pál és neje az idős Orbán házához értek, az éppen a kapu előtti padon ült és szájharmonikáján játszott, ahogyan tette azt minden nap egy félóra erejéig, olykor hosszabb ideig is.
Miután bőszavúan és mókásan üdvözölték egymást, beléptek a nyári konyhába. A deszkapadlót majdnem teljesen ellepték a kisebb nagyobb fonott szőnyegek, melyeket a hosszú téli estéken maga a ház ura készített kukoricaháncsból.
Kenyér került az asztalra, egy majdnem kerek házi kenyér, és az épület mögötti domboldalon húzódó szőlős terméséből készített borból a gazda újra és újra töltött a vendégeknek. Szóba jöttek a közelmúlt eseményei, de hamar le is kerültek a napirendről, mert az öreg egy füzetet vett elő a ládából, azt, amelyikbe életének fontosabb eseményeit jegyezte le.
„Eljártak az évek fölöttem”, mondta komolyan, miközben szavaiból nyugalom sugárzott. „Abban a korban vagyok már, amikor a végre is gondolni kell, habár remélem, hogy akár csak édesapám, én is megérem a kilencvenet. De belátom,” – és az ablak előtti fára mutatott – „a legszebb alma is egyszer csak leesik a fáról”.
Nevetett iménti önértékelésén és kiitta poharát.
A fiatalabbik Orbán akaratlanul is arra gondolt, hogy a pónyikot némely vidéken bojapának hívják, de ezt most nem hozta szóba, hanem a teleírt füzetlapokat olvasgatta Ilonával. Egy nehéz kéz kissé kapart, de rendezett írásával évszámok és magyarázatok voltak feljegyezve.
„Feljegyezte ide a bűneit is?”
Az öreg jóságosan nevetett: „A bűnöket nem, csak a megbocsájtásokat!”
Legvégül az volt leírva, hogyan képzeli el temetését. Erre a részre különösképpen felhívta fia és menye figyelmét: „A pap”, mondta, „tartsa meg a prédikációt és végezze az egész szertartást, úgy, ahogyan azt illik. De azt követően jöjjenek a cigány muzsikusok és játsszák el azt az öt nótát, amelyeket itt felsoroltam. Köztük van az a búcsúnóta is, amit oly sokszor énekeltünk el már közösen”.
És félhangosan, a gyakorlott éneklő hangján énekelni kezdett:
Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek
Hosszú út porából köpönyeget veszek…
A feljegyzések végén dátum volt és aláírás, és a zárószavak: „Isten engem úgy segéljen. Ámen, ámen.”
„Velünk jön, édesapám? Krisztináékhoz megyünk.”
Az öreg szívesen csatlakozott. Először azonban elzárta a libákat a léces kerítéssel elválasztott hátsó udvarba, ahol a kukoricás kas, a fészer és az istálló is volt.
„Liba-liba-liba-liba”, hívta őket és kukoricát szórt egy kis lábasba. Amikor a szárnyasok már biztonságban voltak, elindultak.
Krisztina, a házasságkötést követően, férje szüleihez költözött, ugyanabba az utcába, ahol az idős Orbán lakott. Krisztina néhány évvel fiatalabb volt a háborúban elesett Márton bátyjánál, huszonöt éves volt és most már egyedül élt. Habár férje '45-ben hazatért a háborúból, amelyben honvédként teljesített szolgálatot, még abban az évben elhurcolták több hazatérő társával együtt és a családja azóta sem tudott róla semmit. A napokban beszélik a faluban, hogy a korábban szintén elhurcolt Sükösd Gyula hazatért, talán ő tud majd felvilágosítást nyújtani férjéről.
Amikor övéi megérkeztek, Krisztinát izgatottan találták: beszélt Gyulával, mondta, de nem kapott kielégítő tájékoztatást férje hollétéről. Csak nagyon rövid ideig raboskodtak együtt egy Brassó melletti fogolytáborban. Gyula nagyon szűkszavú volt, az volt az ember benyomása, hogy teljesen össze van zavarodva.
Miután már az udvarban értesültek a legfontosabb újdonságokról, a vendégek beléptek a tornácon át a gerendázott szobába. Öten voltak: Orbán apó, továbbá a vasutas és felesége, valamint Krisztina és Anna, egy tizenöt éves lány a szomszédból. Az apatársék nem voltak itthon, lovasszekérrel hajtottak a marosvásárhelyi heti vásárba zöldséget árulni.
Mivel Krisztina gondterhelt volt, édesapja azzal próbálkozott, hogy mellékes témákra terelje a szót.
„A vásárba mentek apatársék? Remélem, sikerül jó üzletet kötniük”, mondta, miközben feleségére mosolygott.
„Reménykedhetsz”, válaszolt a felesége „nem olyan fajták ugyanis, mint te, aki disznóval megy a vásárba és egy libával tér vissza a hóna alatt, méghozzá üres zsebbel.”
„Hát, ez csakugyan megtörtént, persze évekkel ezelőtt, még a szép békeidőkben”, mondta Orbán Pál a kis Anna felé fordulva, és szerfelett örömmel töltötte el őt, a Szerencsefi Jankó4 mását, hogy visszaemlékezhetett az esetre: „senki sem állíthatta, hogy a vásári ivócimboráimmal mind elittuk a disznóért kapott pénzt, mert az árából jó előre egy kövér libát vettem”.
Majd arról érdeklődött, hogy érik-e a szőlő.
De Krisztina erre sem válaszolt, így hát az idős Orbán vette fel a beszéd fonalát: „A szemek már kezdenek lágyulni és a szőlőtőkéink kifogástalanok. És ezzel így minden rendben is lenne. Azt azonban nem tudom, hogy mi lesz majd ősszel, a beszolgáltatással...”
De most senkinek sem volt kedve, hogy az utóbbi hetekben oly gyakran közszájon forgó beszolgáltatási témába belekapcsolódjon. Mindenki inkább Mártonról szeretett volna hallani, főleg most, hogy a vasutas kereső útja a fiatalon elhunyt családtag sorsát ismét erőteljesen a család figyelmének központjába emelte.
Persze, az emlékezésben is volt egy határ, amin nem szabadott túllépni, erre leginkább Orbán Pál volt érzékeny, főleg, amikor Krisztina, édesapjának Király-hágói élményeiből kiindulva
úgy vélte, hogy Márton sejtése saját életének közelgő végéről különös módon igazolódott be, ugyanis legutolsó beszélgetésük alkalmával Márton azt mondta Kelemen Gézának, hogy úgy érzi, nem fogja túlélni az elkövetkező napokat, és ugye, valóban, nemsokára meghalt.
Ezeket hallván Orbán Pál erőteljesen gesztikulálni kezdett, és kötelességének érezte eloszlatni Krisztinában ezt a képtelennek tűnő gondolatot: „nem szabad elfeledned, hogy azokban a napokban olyannyira nagy volt a veszély, hogy könnyen azt lehetett gondolni, hogy a közelgő halál megsejthető. Pedig nem történt más, mint aminek az adott körülmények között történnie kellett. Az elmúlt napokban több alkalommal is megbizonyosodhattam arról, hogy a harcok folyamán fiaink gyakran kerültek teljesen kilátástalan helyzetbe. Olykor nemcsak hogy megfeszített ütemben vonultak vissza, hanem az már valóságos menekülés lehetett. És némelyiküket feláldozták, hogy azáltal a többiek visszavonulását fedezzék. Gyakran elhangzott ott: »A székely katonanemzet, évszázadokon át határőrök voltak. Ti székelyföldiek – önkéntesek előre!« És habár Márton és a falunkból származó többi katona tulajdonképpen nem voltak székelyek, hanem erre a vidékre költöztetett magyarok, az ilyen felhívásokra mindig jelentkeztek”.
Krisztina azonban továbbra is ragaszkodott kezdeti meggyőződéséhez bátyjának előérzetét illetően. Elmondta, hogy Márton még a Körös völgyében haladó vonat éles füttyét is a halál hírnökének vélte és kérte bajtársait, hogy ne hagyják el, mert közelebbről el kell gyászolniuk. Örökségül hagyott szavak voltak ezek, amelyektől Krisztinának újra eleredtek a könnyei, ez viszont ismét felbosszantotta Orbán Pált, és próbálta megmagyarázni lányának, hogy a könnyek hiábavalóak.
Majd kifejezetten gondtalan hangon, némiképp azért, hogy példát mutasson, hogy miként kell a hasonló szomorú eseményekhez viszonyulni, megkérdezte: „Emlékeztek, amikor a határőrökhöz került Székelyvéckére, a 23-as ezredhez?”
„Olyan lelkes volt mindig, amikor Judittal átmentünk hozzá” – mondta Krisztina és közben igyekezett erős tartást mutatni kifele – „nem volt messze innen. És ő is gyakran járt haza, azok voltak az igazi szép idők. És milyen szépen énekelt”, fordult Anna felé, aki az egyedüli volt a szobában, aki alig ismerte Mártont. „Te még kicsi voltál, de talán emlékszel arra, hogy ünnepek alkalmával egy csapat legény végigjárta a közeli barátok házait és megénekelték őket.”
„És milyen egyenesen, kendőzés nélkül adott hangot véleményének!” – mondta elismerően Orbán Pál. „Ilyen kiállással, kedveseim, őrvezetővé lehet avanzsálni, meg lehet mutatni, hogy nem puliszkából van az ember, de tizedesnek vagy őrmesternek már nem léptetnek elő. És így volt ez Márton esetében is, idegen volt számára az igazságtalan parancsnok előtti meghunyászkodás, leginkább az egyik zsarnokoskodó őrmestert nem bírta elviselni. Így hát őrvezető maradt, nem jutott fennebb a ranglétrán. De hát ez nem is baj.”
„Megőriztétek a leveleit?” érdeklődött az idősebbik Orbán.
„Hát, persze”, válaszolta Ilona, „otthon őrizzük levelezőlapjait és utolsó levelét, amelyet Királyhágóról küldött”.
Betéve tudta a levelet, olyan sokszor elolvasta már. Arról írt a fiuk, hogy indulnak a frontra, Székelyvéckétől nyugatra, és hogy Krisztina és Judit eljöttek Marosvásárhelyre, hogy elbúcsúzzanak testvértől, kedvestől.
Ilona lebarnult kezével a biztosítótűn babrált, melyet bármi értelmezhető cél nélkül tűzött zöld pulóverére, közben semmibe tekintő szemekkel kereste a szavakat, melyek nem bensejéből fakadtak: „Nem hiszem, hogy szó szerint fel tudom mondani nektek a levelet, az emlékezetem már kihagy. Írta, hogy ne gondoljam, hogy engem, az édesanyját nem látott volna szívesen búcsúzáskor a marosvásárhelyi vasútállomáson, amikor a frontra indult. De már az is nagyon megviselte, hogy Krisztinát és Juditot meglátta; ha én is ott lettem volna, túlcsordult volna benne a fájdalom. Azt is közli a levélben, hogy Királyhágón egyik földinkkel is találkozott, Kelemen Gézával és az összes közös ismerősről elbeszélgettek. Úgy lehet, írta, »ez lesz az utolsó levél, amit küldök maguknak«...”
Besötétedett, amire a családi kör felbomlott. Miután az öreget hazakísérték, az Orbán házaspár elindult a vasútállomás irányába. Szótlanul, csendben gondolataikba merülve mentek egymás mellett, már amennyire azt a göröngyös út és a hirtelen támadt szél lehetővé tették.
Útközben egy dülöngélő alak jött szembe velük; Sükösd Gyula volt az. A legközelebbi házból kiszüremlő pislákoló petróleumlámpa fényénél még kivehető volt, hogy Gyulán még ugyanaz a foldozott ruha volt, amelyet ma délelőtt is viselt, pedig ő korábban egy derék, fiatal földművesnek számított.
A töméntelen mennyiségű bor, melyet ma elfogyasztott, megoldotta nyelvét, és csak úgy, mintegy mellékesen, mindenféle jelentéktelen dologról beszéltek. Aztán komolyabban szólva azt mondta: „Már régóta kötelességemnek érzem, hogy elmondjak maguknak valamit.”
„Na, jöjjön velünk!”, kérte őt Orbán Pál. De Gyula elutasította a meghívást, csak állt ott gesztikulálva, és hadart, olykor már alig érthetően.
„Mártont eltűntként tartják számon, mert nem tudják, hol esett el. És azért nem tudják, mert én mindig hallgattam erről, amikor a sorsa szóba került. Sosem mondtam el, hogy innen, a mi vidékünkről, egyedül én tudom, hogy hol halt meg… az ugyanis olyan kérdések előtt nyitotta volna meg az utat, amik elől én ki akartam térni. De most már elhatároztam, hogy semmit sem titkolok el többé.”
Szünetet tartott, arca mintha közelebb került volna a szélkergette juharágakhoz, mintha mindjárt el is tűnne közöttük.
Ezt hallva Orbán Pál kissé kapkodva, de láthatóan igyekezve, hogy szándéka tiszta és érthető legyen, azt mondta: „Gyula, maga nem is tudja elképzelni, hogy milyen izgatottan várjuk, hogy felvilágosítást adjon nekünk Márton sorsáról.”
„Rövid ideig voltunk együtt. Tulajdonképpen a véletlennek tudható be, hogy '44 októberében ugyanabba a századba kerültünk...”
Orbán Pál helyeslő-biztatóan bólintott; úgy tűnt, hogy olyasmit hall, amiről az elmúlt napokban már ismételten értesült… de nem, az nem lehet igaz…
„Onnan, ahol én kezdetben voltam, Zilah és Szilágysomlyó között, a visszavonulás elsősorban észak-nyugat felé, Nagykároly irányába haladt. Csak nagyon keveseket küldtek nyugati irányba – köztük engem is – Margitta felé, és innen sem észak-nyugatra, hanem a kezdeti nyugati irányba vonultunk tovább.”
„Nagyon különös, Gyula, és csodálkozni fog, ha elmondom magának, de néhány napja magam is arra jártam, hogy...”
A másik azonban nem figyelt ezekre a szavakra, hanem folytatta a mondandóját: „Mivel Szilágysomlyón és más helyszíneken is már jelentős veszteség ért bennünket, beosztottak az itt harcoló ezredekbe. Az volt az általános álláspont, hogy meg kell próbálni legalább pillanatnyilag az előretörő túlerővel szembeszállni. Főként orosz csapatok voltak a sarkunkban, Kolozsvártól egészen Margittáig. Majd onnan ők észak felé fordultak és onnantól kezdve román katonákkal kerültünk szembe...”
Orbán Pál ismét szavába vágott árnyékszerű, sápadt beszélgetőtársának: „Már akkor találkozott Mártonnal?”
„Pontosan erről akarok most beszélni. Az ő századába osztottak be és mint földijét bemutatott engem a hozzá közelálló honvédtársainak. Nagyon hamar rájöttem, hogy a században egy bizonyos őrmesteré a döntő szó. Türelmetlen, semmire és senkire tekintettel nem levő, energikus őrmester volt. Minden alattvalóját sértegette. Különösképpen kellemetlen volt számunkra, amikor kajánul mustrált minket, mintha mindannyian gyáva férgek lennénk, és közben azt kérdezte, hogy ki jelentkezik ilyen vagy olyan vakmerő küldetésre? Mindig akadt jelentkező. Mártont sem kellett sosem unszolni. Ennek ellenére ő sem volt jó viszonyban az őrmesterrel. Egyik alkalommal, miután Mártont ismét leszidta, azt mondta nekem a fiuk, jó lenne, ha az őrmester elővigyázatos lenne, mert megjárhatja... Október 20-án támadásba lendültek a velünk szemben álló csapatok. Alig volt idő felkészülni a védekezésre. Egy maroknyian azt a feladatot kaptuk, hogy tartsuk az állásokat. Nagyváradtól északra voltunk, egy kisebb patak partján. Állásunk félkörben, a patak folyását követően beékelődött az ellenfél területébe. Támadáskor ez előny, védekezéskor azonban hátrány. Jégesőként hullottak ránk a golyók. Elegendő lőszerünk volt, viszonoztuk a tüzet.”
„Hangosabban, Gyula, hangosabban! Erősen fúj a szél.”
„Jó. De előbb-utóbb vissza kellett vonulnunk. Végül is már egy hete, hogy ez volt a dolgok menete. Estefelé, tőlem balra, segélykiáltásokat hallottam és felismertem Márton hangját. Bizonyára megsebesült. Értesítettem az őrmestert, de nem történt semmi, nem jöttek a szanitécek, hogy utána nézzenek. Alapjában véve nem csodálkoztam, hiszen Márton az első vonalban volt, azon a ponton, mely a leginkább ki volt téve az ellenséges golyózápornak. Nem nagyon volt remény számára. Eltelt mintegy két óra, és Márton olykor jelt adott még magáról. És ekkor jött a parancs a visszavonulásra. Ismét jelentettem az őrmesternek, hogy az egyik emberünk még számít a segítségünkre. Gúnyosan rám szólt: »Kihozhatod, ha van hozzá bátorságod.« Nem tettem meg. Nemsokára Márton elszakadt az egységtől. Cserben hagytam...”
Sükösd Gyula éppen csak hogy röviden elbúcsúzott és rögtön tovább is ment, kissé biztosabb léptekkel, mint ahogyan korábban járt, úgy tűnt, az Orbánékkal való találkozás valamelyest kijózanította.
Ilona számára váratlanul zárult a beszámoló, a férfi után szólt, hogy álljon meg, mondjon még valamit, de mindhiába.
Férje mozdulatlanul állt a kerítés mellett, nézte a zúgó patakot és hallani vélte fiának kiáltó szavát, segélykérését az erős legénynek, aki egyáltalán nem volt kényes fajta, inkább szokatlanul is merész, akinek valami furfangos, mindenre kapható derűt sugároztak honvédsapkáján a kakastollak azon a festett hátterű emlékfotón, melyet nekik küldött.
A hazavezető úton Ilona szerette volna még részletezni a háborúból hazatérő férfi iménti elbeszélését, így hát Orbán Pál elismételte a imént elhangzottakat, és beleszőtte az elmúlt napokban szerzett saját élményeit is.
Amikor hazaértek, Ilona nyugovóra tért. Orbán Pál azonban kint akart még maradni egy ideig, üldögélt a padon, a peronon, jobbról és balról színes vasúti fényektől övezve. Visszaemlékezett…, de nem is igazi emlékezés volt ez, csak emlékfoszlányok tánca a szeme előtt, mintha a szél hozta volna azokat... bortól pezsdülő, életteli ritmusban felvillanó képek… látni vélte, amint Márton és barátja, Antal a szőlőt metszették… vagy, amint tavaszonként a Nyárádban pecázgatva próbálták szerencséjüket.
Majd hirtelen az öreg Orbán szőlősdombját látta maga előtt. Ha júliusban vagy augusztusban nagy volt a hőség és a ház melletti kukoricásban igazán kimerítő munkának bizonyult a kapálás, akkor a déli pihenőkor mindannyian kivonultak a szőlős végében levő diófák árnyékába. Egy lapos rész volt ott kialakítva az agyagos talajban, asztal is volt padokkal, meg egy kis viskó, egyszerű, földbe süllyesztett építmény, melynek külső falai kukoricaszárból, a belső fele pedig nádból volt.
A szél időközben megerősödött, a csillagok is láthatóak voltak. Az elesett harcosok voltak azok, és a monda szerint csak egy hívó szóra van szükség a szorongattatás idején és a holtak idelovagolnak a magasból és megsegítik övéiket… Gyerekeknek szóló mese, ebben nem lehetett komolyan hinni, főképp ha az ember elképzelte Mártont és bajtársait, amint csillagokká váltak. Ennek a regének már semmi köze a legutóbbi háború katonáihoz, ők ott feküdtek a sebtében kiásott és futtában visszalapátolt gödrökben, és nem maradt más utánuk, mint egy-egy övcsat, melybe világháborús jelek, vagy szavak voltak vésve.
De mégis, a hűség és a kitartás regéje volt ez, az áldozatot vállaló segítőkészségé, azoké az erényeké, melyek túljutnak minden távolságon és legyőznek minden akadályt. Sokszor lett azonban kudarc a vége, leginkább a félelem miatt, amint az imént azt Sükösd Gyula is beismerte…
Békák brekegtek a vasúton túli egykori homokbányánál, melyet már évek óta vízzel árasztottak el, brekegve hívva fel magukra a figyelmet az öngyilkosok hínáros tavának partján, ahova már sok életunt beleugrott, és vagy belefulladt, vagy beletörődött abba, hogy a hideg fürdőt követően kihalásszák.
Késő volt már, itt volt az idő nyugovóra térni, az előző éjszaka rövidre sikerült alvást bepótolni, a megkettőzött fáradtságot legyőzni és a tömérdek mennyiségű bortól megtisztítani a fejet.
Ekkor úgy tűnt, hogy a vasúti sínek túloldalán lát valakit, az orgonabokor mellett, az öngyilkosok tavánál. Volt egy sejtése, egy döbbenetes gondolata és rögtön felugrott.
„Gyula, Sükösd Gyula!”, kiáltotta. Szava messzire elhangzott, habár a szél darabokra szedte hangját „várjon, csak nem fog...”
Átrohant a síneken.
„Sükösd Gyula!” csendült fel újra és újra az orgonabokor mindkét oldalán. De a váratlanul feltűnő és ugyanolyan hirtelen elillanó tüneménynek nyoma sem volt.
Jó néhány perc elteltével Orbán Pál visszament és ismét leült a padra, és ott gubbasztott szorongva, kétségekkel tele.
Ilona jelent meg az ajtóban, odament hozzá és megkérdezte miért nem tér már nyugovóra.
„Sükösd Gyula volt itt”, válaszolt a férfi, de ő maga sem volt biztos benne, „azt hiszem, itt volt...”
„Elaludtál és álmodtad”, vélte Ilona, „ismerem az ilyent”.
Az asszony bement a házba, meggyőződve, hogy a férfi rövidesen követni fogja őt és, hogy másnap már semmire sem fog emlékezni éjszakai képzelődéseiből.
1Az eredetiben is kurzívan szedett szavak. (ford. megj.)
2A település nevét magyarul hozza a szerző. (ford. megj.)
3Alföldi Gábor alakját a szerző a sváb jogászról és újságíróról, a Bolyai kutató Gustav Öffenberger-ről (*1901) mintázta, aki Abafáy Gusztáv néven jegyezte írásait. (Joachim WITTSTOCK: Im Geflecht der Identitäten – Kulturgeschichtliches, dargestellt am Beispiel von János Bolyai)
4Utalás a Grimm testvérek meséjére. (ford. megj.)
Fordította: Bács Béla János
Forrás: Joachim Wittstock: Ascheregen (Hamueső)
hora kiadó 2018, Nagyszeben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése