Tegnapelőtt és tegnap még úton voltam, és nagyjából minden úgy alakult, ahogy elképzeltem. Szinte már unalomig ismerősen: szabad léptek és apró akadályok töltötték ki az időt. A nap és a hold idejét. És az én időmet. Ma pedig, ahol egy átjárót kellett volna találnom, egy fal áll előttem. Először furcsa, aztán idegen, időnként ijesztő. Csak amikor úgy döntök, hogy megállok, mély levegőt veszek, és hagyom, hogy a gondolataim a saját ritmusukban haladjanak, csak akkor rajzolódnak ki előttem az egyes téglák körvonalai. Aztán hangokat hallok, előttem, a fal mögött. Érthetetlen szavak, talán egy kis zene is felcsendül. És részben kellemes, részben rendkívül kellemetlen illatok szállnak felém. Érzékelem. És a beszüremlő fényt is. Az előttem lévő formák és színek szavakká, majd rövid mondatokká alakulnak. Megpróbálok értelmet találni bennük, hagyom, hogy „szétolvadjanak a nyelvemen”. Van közük a jelenlétemhez, a saját utamhoz?
Felfogom a szavakat és magammal viszem az üzeneteket.
Megpróbálom megtenni az első, kissé bizonytalan lépéseket.
Támaszt keresek: a kereszt bizonyosságát, a kelyhet, mint a közösség
megőrző erejét, és a megtört kenyér testi-lelki táplálékát.
Még sötét van, de úgy tűnik, lábaim biztos talajra találtak.
És a bejárat sincs már elzárva.
Vagy mégis?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése