Itt vagyok

A hajnal első fény-hírnöke lassan átragyogta a harmatleplet egy kis virág nyiladozó szirmain, majd az erősödő fényárban szelíden rajzolódtak ki a domboldal színes köpönyegének játékos mintái. A létet ünnepelték.

Bent, a faluban, görnyedten, magába roskadtan ült egy férfi házának udvarán, az öreg diófa alatt, már hajnal óta. Sem a reggel hírnökei, megszokott környezetének buzdító-kérő hangjai, sem az ébredező természet fénye nem jutottak el vívódásainak mélységéig. Hasztalan volt a jussát követelő éhes-szomjas jószág moraja és dobogása, és hiábavaló a beszüremlő utcazaj. És lányának hívó szavát sem hallotta meg, aki kedvenc kis takaróját maga után húzva jött ki az udvarra: Apu!

A kislány csodálkozott édesapja szótlan mozdulatlanságán, de nem adta fel: Apu! Nézd! De a férfi, a külvilágtól elzártan, továbbra is érzéketlen némaságba burkolózott. A lányka érezte – habár szavakkal nem tudta volna megfogalmazni, ahhoz még túlságosan kicsi volt – hogy valami nagyon nincs itt rendjén. Mintha élettelené, kővé dermedt volna a világ: apja nem tesz-vesz az udvaron, a tyúkok sem kapirgálnak, és hallani, hogy a pirostarka Virág sem ment ki ma a csordával. Édesapja hallgatása és teljesen szokatlan mozdulatlansága megrémítette. Fátyolos tekintettel leste a diófa alatt ülő férfit, és lelki szemeivel azt a kereste, aki egyedi kis világában a biztonság és a játékosság megtestesítője volt. Most már elcsukló hangon kérte a figyelmet, még mielőtt zokogni kezdett volna: Apu, nézd! Itt vagyok!

Lassan, de biztosan, oldódni látszott a férfilélek rablánca. A kislány irányába fordult, majd fölállt, hogy felé induljon. Milyen hatalmas volt ő gyermeke szemében… Nagyobb az vén diófánál és a háznál, tekintélyesebb minden sötét hatalomnál. És amikor megszólalt, – Anna –, akkor a kislány már nem félelmében, hanem örömében sírt. Minden lépéssel, melyet egymás irányába tettek, apadt a férfi szívfájdalma és veszített fojtogató erejéből a kilátástalanság szorítása. Annácska! – szólította, és már ölbe is kapta. Kislányom! – becézgette, és amikor játékosan a magasba röpítette, érezte, hogy nincs az a gyötrelem, nem létezik olyan félelem, sem kísértés, sem csábítás, amelyet ne tudna legyőzni, és soha nem is lesz ilyen, ameddig ennek a gyereknek útját követnie, vigyáznia és ünnepelnie kell.

Annácska pedig kipirult arccal és önfeledten, boldogan szárnyalt a magasban. Újra és újra. Mint annyiszor már, mégis ezt a játékot soha meg nem unva. És odafentről a távolba látott. Kitárult előtte az utca, egészen a templomig, majd a falu határáig és még azon is túl. Mintha a virágos rétig is ellátott volna, ahová olykor magával vitte édesapja, ha éppen arra akadt dolga: Virág! Itt vagyok!

Ég és föld között csodálkozott rá a világra, és ezt az érzést, ezt a lebegést apjának erős karja és a határtalan ég között, magával vitte egy életen át. Kiapadhatatlan élet-forrás és mesébe illő hamuba sült pogácsa voltak számára ezek a végtelennek tűnő percek a világban, amelyben neki is helye van.

Világ! Itt vagyok!

 (Krisztus világa. 2024/12)