2018. szeptember 10., hétfő

Átalakulás


Anselm Grün

Manapság a türelem nem túlságosan elterjedt erény. Az emberek szeretnének mindent azonnal megkapni. És ez nem csak az üzleti szférában érvényes, ahol elvárjuk, hogy a megrendelt árut lehetőleg még aznap kézbesítsék, a meghibásodásról értesített szerelőcsapat pedig azon nyomban megérkezzen. Személyes életünkben is rögtön akarunk mindent: az orvosság egy szempillantás alatt vegye le lázunkat, a terápiás ülésszak végén pedig haladéktalanul legyünk úrrá félelmeink fölött. Némelyek olyan tanácsok után kutatnak, hogy miként tudnának néhány nap alatt megváltozni. A lelki életben is hasonló türelmetlenséget tapasztalhatunk. Segítség után vágyódnak az emberek ezen a területen is, mi módon tapasztalhatnák meg Istent, és hitükből táplálkozva miként élhetnének jól. Hasson minden a lehető leggyorsabban.
Mintha éppen ebbe az élethelyzetbe fonná bele Jézus a magától növekvő mag reménytejes és derűlátó példázatát. Eszerint nem szükséges túlságosan erőlködnünk azért, hogy a belénk ültetett mag szárba szökkenjen. Elegendő hozzá a földműves türelme, aki elveti a magot, utána nyugovóra tér, majd újra felkel. Nem ellenőrzi minden nap a sarjat. „Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan.” (Mk 4,27) A föld „magától” termi gyümölcsét. Ez görögül így hangzik: automaté. Automatikusan, önmagától, cselekvő hozzájárulásunk nélkül növekszik a vetés. Ezt a csodát Isten a termőföldben viszi végbe, és hasonló módon, bennünk is csodát művel. Ő érleli a lelkükbe ültetett szavának magvát. A mi dolgunk pedig az, hogy teljesítsük az éppen soron következő feladatunkat. Dolgozni, aludni, majd ismét felkelni és munkához látni, türelmetlen várakozás nélkül, mert a vetés szárba szökken, akár akarjuk, akár nem.
Manapság korszerűnek tűnik mindent megváltoztatni. A cégeket és az egyházakat is folyamatosan újraszervezik. Gyakori, hogy ezáltal nem vállnak ezek jobbá. És vannak olyanok, akik önmagukat akarják zabolátlan erővel, mindenáron megváltoztatni. Úgy vélik, rövid idő alatt sikerülhet ez nekik. A megváltozás azt az eredményt célozza meg, hogy más emberré váljak. Mert így, amilyen vagyok, az nem jó. Ezzel ellentétben a krisztusi üzenet más: átalakulás. Az átalakulás célja, hogy egyre inkább magam legyek. És ez a folyamat sokkal szelídebb, mint a megváltozás. Az átalakulás azt sugallja: minden, ami legbensőmben van, annak szabad léteznie. Olyan, amilyen. Megbecsülöm magam ilyennek, amilyen vagyok. De még nem vagyok az, aki lényegem szerint lehetnék.
Jézus példabeszéde erre az átalakulásra utal, mely gyakran épp olyan észrevétlen történik, akár a vetés növekedése. Az átalakulásnak hosszútávon észlelhető a hatása. Sok embert ismerek, akik folyton változtatnak valamit, mégis mindig ugyanazok maradnak. Mert átalakítani csak azt lehet, amit elfogadunk. Ha folyton változtatni akarunk magunkon, mert valamit nem tudunk elfogadni, akkor az, ami zavar minket, mindig bennünk marad.
Minden eucharisztia ünnepen átalakulásnak lehetünk tanúi. Azáltal, hogy életünket, úgy ahogy van, Isten elé helyezzük, bízunk abban, hogy Lelke átjár, és egyre inkább olyanná alakít, amilyennek Ő minket kezdettől fogva elgondolt. A kicsirázó, majd növekvő maghoz hasonlóan alakulunk igazi önmagunkká. És ezen igazi lényünk gyümölcsöt terem, és áldássá lesz mások számára is.
A megváltozni akarásban gyakran fedezhető fel a másság utáni egoista vágy. Nem vagyok elégedett korlátaimmal. Teljesen más ember akarok lenni. De ha folyamatosan harcolok önmagammal, több mint bizonyos, hogy nem leszek áldás a körülöttem levőknek. Ellenkezőleg – magam ellen tanúsított agresszivitásom kedvezőtlenül hat a környezetemre is. Életem akkor lesz gyümölcsöző, ha Jézus szavait befogadom, és azok kapcsoltba hoznak engem azzal az egyedi szóval, melyet Isten rajtam keresztül akar elmondani. Minden ember – így véli Romano Guardini teológus (1885-1968) – egyedi és megismételhetetlen szó, melyet Isten csak általa mond ki. A mi feladatunk az, hogy ez a szó egyre inkább tisztán kivehetőn csendüljön fel a világban.

2018. augusztus 30., csütörtök

India – amilyennek láttam

Moldován Zsolt kiállítása  / Kézdivásárhelyi Vigadó (2018. augusztus 30.)
Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves tárlatlátogatók,
Moldován Zsolt csíkszeredai festő-grafikus nem ismeretlen a kézdivásárhelyi művészetkedvelő közönség előtt. Korábban, elsősorban tájképeivel nyűgözte le a látogatókat, sok-sok kézdivásárhelyi és környékbeli otthont díszítenek munkái.
A mai kiállítás különlegessége azonban abban rejlik, hogy az alkotó egy rendhagyó úti beszámolóra hívja az érdeklődőket.
India – amilyennek láttam; – ezt a címet választotta a festő a jelen kiállításnak és valószínű, hogy Önök is megpillanthatták már, hogy a képek nagy részén, már első látásra feltűnnek az indiai embereket vagy élethelyzeteket megörökítő témák.
Egy Távol-keleti látogatást követően inkább írásos vagy diavetítéses beszámolóra számíthatunk általában, de Moldován Zsolt fényképezőgéppel a kezében járta be a milliárdos lélekszámú félszigetet és a kontinensnyi ország néhány általa meglátogatott pontjáról számol be ma nekünk. A fotográfiától indulva, tesz egy lépést a saját felségterülete felé, itt és most a festészet nyelvén meséli el élményeinek egy részét, és próbál ízelítőt nyújtani abból a világból, amelybe indiai útja alkalmával bepillantást nyert.
A különböző méretű olajképeken válogatást láthatunk impresszióiból. Az általa látott és fényképen rögzített hangulatokat, valamint pillanatképeket művészi eszközeivel átalakítva tárja elénk, így mi az ő művészi szemléletén át tekintünk a karakteres alakokra, a jellemző arcokra. Erre a művészi átalakításra, később még visszatérünk.
Tekintetünket fordítsuk tehát a képzőművészeti többletre. Ha egy utcán végighaladunk, akkor rengeteg információval találkozunk – főleg, ha az utca Indiában van. Ha viszont egy ilyen utcát egy festményről látunk viszont, akkor ott már a festő esztétikai értékrendjén alapuló szelekció eredményét látjuk. Néhány tárgyat, eseményt kihagy az ábrázolt képből, némelyekre pedig kiemelt hangsúlyt fektet. Lényegében ezzel a szelekcióval és hangsúlyozással mesél nekünk, miközben alkot, mert csakis a rá jellemző megoldásokkal lesz a beszámolója hiteles és egyedi.
Figyeljünk meg tetszőlegesen egy ábrázolt alakot. Az a személy a valóságban elhaladhatott a festő előtt, ugye nem valószínű, hogy az illető az indiai forgatagban modellt állt volna az európai festőnek, aki első lépésként lencsevégre kapta a témát, amit éppen akkor látott és ami megragadta őt az ingerszegénynek semmiképp sem mondható környezetben. A művész feladatai közé tartozott, hogy eldöntse a mozgás melyik momentumát rögzíti, milyen erővonalak mentén építi fel majd a képet és az alak környezetének milyen színvilágot kölcsönöz. Többek között ezekben a döntésekben és kivitelezésekben érhető tetten az alkotás folyamata.
A szemlélő érdeklődése két pólus között feszül. Egyrészt azonnal magukra vonja a figyelmet a feltűnő ruházat, a megjelenített tárgyi világ, az ékszerek, az edények, egyéb tárgyak. Ha azonban ezeket a számunkra egzotikusnak tűnő elemeket néhány pillanatra lehámozzuk az alakokról, akkor már ismerősebb vizeken evezünk. Különböző korosztályú és társadalmi réteghez tartozó személyeket látunk, akik a köztérben élik hétköznapjaikat. Dolgoznak, esznek, pihennek, játszanak – mind-mind számunkra is ismerős tevékenységek, annyi különbséggel, hogy mifelénk ezek nagy része teljesen vagy nagy részben a magánszférában zajlik. Az egzotikus külső tehát emberi arcokat, sorsokat, örömet és bánatot, aggodalmat és reményeket rejt maga mögött. Ezt mutatja meg nekünk – többek között – az alkotó.
Miután mindkét pólusnak időt szenteltünk fordítsuk tekintetünket az egységes irányába, azaz próbáljuk meg elképzelni a távoli ország emberét, egyszerre látva az általánosban az egyedit és az egyediben az egyetemes emberit.
Nagy kihívás a művész számára, hogy a 21. században képi világba burkolt úti beszámolóval lépjen a közönség elé, hiszen bárki mondhatná, a világhálón megszámlálhatatlan mennyiségű képet találok bármelyik országról.
És valóban, kétségtelen a tény, hogy nagy lehetőség a ma embere számára, hogy egyre több információt kaphat nagyon távoli helyekről, eseményekről is. Itt azonban, Moldován Zsolt képei révén többletet kapunk. A többletet a művészi látásmód és kivitelezés, valamint az egyediség adja. Olyan, mintha valami nagyon különleges étket, nemcsak hogy megkóstoltatna velünk, hanem azt megfelelő módon el is készíti számunkra. Megkomponálja a felületet, harmóniába ötvözi az elemeket, súlypontokat és ritmust kölcsönöz az alkotásnak a színek által, tereket foglal el a formákkal és lélegezni hagyja azt a légies felületek révén, egyszóval alkot és láttat.
Tisztelt hölgyeim és uraim, kérem, induljanak Önök is felfedező útra és kóstoljunk bele együtt az itt bemutatott a világba. Lépjenek be a Moldován Zsolt által itt kitárt horizontok mögé és meggyőződésem, hogy nem csak a távoli Indiáról kapnak információt, hanem olyan emberi rezdülésekre is felfigyelhetnek, melyek léte vagy nemléte, nem függ az országok között húzódó fizikai határoktól, hanem egyetemes emberi érzéseket, lelkiállapotokat fejeznek ki és jellegzetes karaktereket jelenítenek meg.

2018. augusztus 13., hétfő

Hűnek lenni


A Jelenések könyve 2. fejezetének 10. verse a Szent István Társulat fordításában így szól: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját”, a Békés-Dalos Újszövetség szerint: „Légy hű mindhalálig, s neked adom az élet koronáját”. 
Hűnek lenni, mindhalálig. Ezt (is) üzeni a „Lélek” az egyháznak a Jelenések könyvében, ezt üzeni az örökkévaló, a „első és az utolsó” (Jel 2,8). Hű maradni az „szorongattatások” (Jel 2,9) és a fogság idején, hűnek maradni a próbatételek közben. Tehát hűnek maradni földi létünk egész ideje alatt, mindhalálig. Aki az első és az utolsó, kéri ezt tőlünk, az első, akitől elindultunk, az utolsó, akihez reményeink szerint visszatérünk. Ő adta meg nekünk a földi élet lehetőségét, annak szépségeivel és gyötrelmeivel együtt. Útra indított ebbe a világba, amelyben sebeket kapunk, de ahol az is megadatik nekünk, hogy a gyógyulás csodáját is megtapasztaljuk. Ez idő alatt több-kevesebb örömben és bánatban is lehet és van is részünk. Átélhetjük a szeretet és a félelem harcát lelkünkben. Úton vagyunk életünk pályáján.
De mit jelent hűnek lenni? És kihez, mihez kell hűek maradnunk?
Ígéretek, fogadalmak, eskük – gesztusok, amelyekkel a társadalomba szerveződött ember rendet, átláthatóságot és kiszámíthatóságot akar teremteni. És valóban az ígéretek, a fogadalmak, az eskük képezhetnek jelentős emberi értéket, társadalomszervező erővel bírnak, amire építeni lehet, működő rendszert lehet fenntartani segítségükkel. De a fenti ígéretben elhangzott hűség esetén ennél többről van szó. Ez a hűség több annál, hogy nem szegjük meg valamelyik eskünket. Eskünket, melyet annak ellenére megtettünk, hogy hallottuk, tudtuk, elég lenne, ha beszédünkben az igen, igen és a nem, az nem lenne, mert ami ezen felül van az a gonosztól való (Mt 5,37). Mégis esküdözünk, fogadkozunk, mintha bármink is lenne, amivel Isten előtt garanciát tudnánk vállalni kijelentéseinkért.
Hűnek lenni tehát másabb dimenzió, mint minden áron kitartani egy személy, egy terv vagy egy elképzelés mellett. A hűség a hitelesség felségterületén van otthon. Hű az, aki hitelesen őrzi arcát, amellyel őt az Úr földi útjára küldte és amelyet számon kérnek majd az angyalok a mennyország kapujában. (Az úton ránk leselkedő veszélyekről az Omega együttes is tud: "Arcunkon az idő, saját képét hívja elő, és az angyalok végül nem ismernek ránk".)
Az az arc útközben majd sebhelyessé válhat, lehet örömtől ragyogó, esetleg fájdalomtól görcsbe ránduló, aszerint, hogy ki hogyan haladt át földi életén. De álnokká nem szabad válnia. Az a hűtlenség jele lenne. Hűtlenség önmagához és a Teremtőhöz.
Ha már sok-sok álarcot viseltünk vagy nagyon hosszú ideig hordtuk, s megszoktuk azt, ha kényelemből vagy gyávaságból már sajátunknak tekintjük, akkor valami, valahol elcsúszott. Tévútra tértünk. És menet közben talán a lehetőséget sem vettük észre, nem érzékeltük a megfelelő időpontot és élethelyzetet arra, hogy megtérjünk, azaz visszatérjünk arra az útra, melyet számunkra az Úr megálmodott. Mindeközben elmulasztottuk vigyázni arcunkra, az arcra, melyet képmására teremtett.
Van eset, amikor ahhoz, hogy a földi élet útvesztőben hűek maradjunk az Úrhoz, ki kell lépnünk a jól megszokott komfortzónánkból, annak fogságából és fájdalmat vállalva is változtatnunk kell élethelyzetünkön, hogy ne legyünk többé részesei egy olyan rendszernek, amelyben nem lehetünk önmagunk. Akkor sem, ha abba önként léptünk be egykoron. De az is lehet, hogy csak fel kell emelnünk tekintetünk, hogy újra tisztán lássunk, és ezáltal új, eddig ismeretlen távlatok nyíljanak előttünk azon a helyen, ahol állunk. És az is előfordul, hogy hűségünket éppen azzal bizonyítjuk, hogy a legnagyobb krízis idején is kitartunk, a fájdalmak, a kilátástalanság és az értelmetlennek tűnő hétköznapok közepette is. A próbatételek ideje ez. Sokan választják, hogy helyben maradnak, földre szegezett tekintettel, miközben azt mondják, nem jó ez így nekem, nem vagyok a helyemen, de vállalom másokért: gyermekeimért, idős szüleimért, örök hűséget esküdt szavamért. Kívülről nem ítélhető meg maradéktalanul egyetlen élethelyzet sem, és a személy, akinek határoznia kell a próbatétel idején, nem ítélhető el választása miatt. Ha nem is mondja ki hangosan, ő már most számot ad arról, hogy döntésénél mi nyomott jelentősebben a latba: önként és szeretetből vállalt áldozatot hozott, vagy önsajnálatba és képmutatásba bujtatott szerep az, amit vállal. A döntés helyességének próbaköve: hűen őrizte-e közben arcának legbensőbb isteni vonását? Az igazi számadásra majd akkor kerül sor, amikor a földi fény utolsót villan és az örök világosság felsejlik. És jobb esetben ekkor tűnik fel az élet koszorúja vagy koronája, mely a megjárt pályát betetézi. Az egyik fordításban az ókori sport világából vett babérkoszorút ígéri nekünk a Lélek, a másik szerint a koronát, a legfelsőbb státust, amit egy társadalomban az ember elérhetett. Mindkét fogalom arra utal, hogy nem hiábavaló az út azok számára, akik mindhalálig hűek maradnak. Ők kiteljesedett életre számíthatnak az örök hazában.
De addig itt van dolgunk. Magukkal és embertársainkkal, akiket hosszabb-rövidebb ideig ránk bízott vagy mellénk rendelt az Úr. Közben felismerjük-e még magunkat, igazi arcunkat, cselekedeteinkben, lelkünkben táplált reményeinkben, gyümölcsöző képességeinkben? Tévedéseink vagy árulásunk után képesek vagyunk felindítani magunkban a bánatot, bocsánatot kérni és újrakezdeni? Felismerjük a Teremtő akaratát az élet kihívásaiban? Megfelelő a szemléletünk és a hozzáállásunk a ránk váró feladatok elvégzéséhez azon a helyen, ahol éppen vagyunk? Talán két úrnak akarunk egy időben szolgálni? Vagy függetlenül attól, hogy hol tartunk az úton, arcunkat őrizve, mindig csak egynek.
Az Egynek. Akinek neve: Szeretet.

2018. július 3., kedd

Az idők sodrában


A középső fiú még vacillált, a nagyobbik már mondhatni mindenről lekésett. Így a legkisebb fiú indult útra. Szerencsét próbálni. Vagy keresni önmagát. Rácsodálkozni a világra. Aki a vesékbe lát, mélyebbre, mint az ember saját magába, Isten a megmondhatója a teljes, valós oknak.
Édesanyjának valamiképp ismerős volt a gyerekétől való elbúcsúzás fájdalma, pedig azt mostanáig még sosem élte át. Mintha szíve mélyére lenne beültetve a titok, hogy hogyan kell ezzel a teherrel megbirkóznia: egyszerre volt jelen benne az idegentől való féltés, a gyerekét maga mellett óhajtó ragaszkodás és az a minden mást felülmúló vágy, hogy fia szabadon szárnyalhasson.
Az út hosszúnak ígérkezett, a cél bizonytalan homályban vibrált képzeletbeli tájak mögött, és a tarisznyába csak a legértékesebb dolgok kerülhettek. De a fiú nem aggódott. Minden lehetséges kihívásra úgy sem lehet felkészülni – gondolta, mint ahogyan az itthon maradottaknak sincs recept a hogyan továbbra.
Alighogy lenyelte a búcsú perceinek galuskás könnyeit, egy útkereszteződéshez ért, éjnek idején. Nagy volt a tolongás és mindenkinek volt saját eligazító eszköze. Gyors egymásutánban haladtak el mellette, ki-ki balra vagy jobbra, némelyek egyenesen haladva tovább, a legtöbben meglepő magabiztossággal. Ő is elindult, különösebb mérlegelés nélkül. Kipróbálom – mondta magában, de ekkor még nem tudta pontosan, mit is próbál ki, az út járhatóságát, esetleg saját magát az útvesztőkben, vagy valami teljesen ismeretlent.
És valóban, a próbák nem várattak sokáig magukra. Jó ideje volt már annak, hogy az utolsó morzsa is elfogyott a hazaiból és már idegen kenyeret evett, amikor két fiatal férfival találkozott. Egy lipinka két végén ülve éppen összecsomagolták batyujukat, föl-le mozogtak a játékszeren, és erőteljesen gesztikulálva hívták magukhoz. Tarts velem, mondták egyszerre mindketten, de más-más irányba készültek indulni. Amint kiderült, egyikük tóparti homokszemeket gyűjtött, egyenként, azzal az ígérettel, hogy bőséges jutalomba részesül. A másik, élete kockáztatása árán akart meggazdagodni, kígyómérget gyűjtött egy mocsárban. A fiú otthagyta őket, más utat választott magának.
Egy későbbi alkalommal azzal kecsegtették egy helyen, ahol éjszakára szállást kapott, maradjon velük, vejüknek fogadják és fiúkként tisztelik. Itt sem maradt.
Majd egy mulatóhelyen ajánlotta neki három szerencsejátékos, legyen negyedik a csapatban, mert csak így játszhatnak. Nem sokat kellett töprengenie. Tovább haladt.
Pedig sem a kitartás, sem a bátorság, sem a család iránti, sem a szórakozás utáni vágy nem hiányzott belőle, az elhangzott hívó szavak azonban nem csendültek számára eléggé hitelesen ahhoz, hogy bármelyiket is kívánta volna követni. Így ismételten az újat kereste. A kisvárosra gondolt, ahonnan elindult, édesanyjára, fivéreire, és eldöntötte, ha már eljött otthonról, akkor csak is ott marad hosszabb ideig, ahol szükség van rá, ahol éppen ő rá van szükség, ahol azt mondják neki, igen, téged vártunk, jó, hogy itt vagy.
Úgy látszott, nem lesz ilyen szerencséje, hisz minden falú és minden város tele volt már olyan vándorokkal, akik helyet kerestek maguknak. De amikor már majdnem elveszítette a reményt, akkor talált rá a megfelelő helyre: ahol szolgált, de nevén szólították, dolgozott, ugyanakkor eltanulhatta idegen országok tudományait, ahol – habár idegen volt – befogadták.
Hét évig ette az idegen kenyeret, hét évig volt távol otthonától, hét év után azonban elbúcsúzott és hazafelé vette az útját. Talán még visszajön, talán már nem. Egyelőre csak rövid távra tervezett, amennyire most erőt és akaratot érzett magában.

Otthon valami különös, csodás zamattal keveredett a viszontlátás könnyfakasztó öröme. Kisebbik bátyja még mindig a küszöbön ülve ábrándozott, falta a beszámolója minden szavát és rögtön terveket szőtt saját jövőjét illetően. A legnagyobb fivér pedig beszüntette egy napra rutinba fulladó munkáját, hogy méltóan köszöntse testvérét és hallgassa mindazt, amit az távoli országokról mesél, titkolva még maga előtt is, mégis valahol mélyen bizonyosra véve, hogy ő már sosem ér el oda. Édesanyja pedig úgy örült neki, ahogy csak az anyák tudnak lelkesedni, és leginkább azt szerette volna tudni, végleges-e fia hazajövetele.
Aznap éjszaka sokat gondolkodott azon, amit maga mögött hagyott annak idején és arról, amit most itthon talált. Arról, amit az idegenben átélt és arról, mi hiányzik neki most. Arról, amit örökségként tudhat magáénak és arról, amit maga épített erre az örökségre. Hazai tájakat és távoli vidékeket idézett fel magában, fészekrakásról és szárnyalásról szőtt terveket, hitelességről és felelősségről elmélkedett.
Az éjszaka jó tanácsadónak bizonyult.
Reggel édesanyja elé állt és azt mondta neki: döntöttem.

2018. június 16., szombat

Csata Jenő festő-grafikus kiállítása


Csíkszereda, Ave Art galéria, 2018. június 15.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves tárlatlátogatók,

Egy év után ismételten bemutatkozik Csata Jenő festő-grafikus a művészetkedvelő csíkszeredai közönségnek. Tavaly Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán mutatta be munkáit, most ide, az Ave Art Galériába hívott meg bennünket, hogy megtekinthessük az elmúlt évek munkájának gyümölcsét és figyelemmel kísérhessük alkotói útjának alakulását.
Amint azt a legtöbben tudják, akik már évek óta követik munkásságát, Csata Jenő termékeny alkotó, amit itt látunk az csupán válogatás munkáiból, oly szempontokat tartva szem előtt, melyek tevékenységének több vetületébe való betekintést tesznek lehetővé.
A mintegy 20 táblakép között találunk olajfestményt, pasztellt és nyomatot/vegyes technikával készült képet is.
Bemutatja egyrészt a tőle már megszokott – és nem kevésbé megkedvelt – tájképeket és falusi utcarészleteket, a tájba elhelyezett élettereket, a legkülönfélébb színkörnyezetben, évszaktól, napszaktól vagy éppenséggel hangulattól függően.
A nap hevének már-már fehérbe izzó fénye gyöngéden ölelkezik az élet-dús fák zöldjének árnyékával, az aranyban, sárgában, vörösben vibráló ősz éppen elveszíti legutolsó leveleit is, átadva magát a pihenésnek, egy olyan elmúlást láttatva a képen, mely mögött ki-ki maga döntheti el, hogy a hó és jég hidegségének közeledtét, avagy a tavaszi feltámadás fényét véli felfedezni.

A pasztellképeken kis és nagyvárosi utcaképeket látunk, épületrészletek villannak föl, néhány ember és jármű is, de mintha nem az általunk megszokott, a mai környezetünkből való lennének azok, nem érezzük a hétköznapi rohanás feszültségét, sokkal inkább egy elcsendesedő, kissé melankolikus világot látunk, ahol a dolgok a helyén vannak. Egy régebbi, talán kevésbé stresszes világot kívánnak megjeleníteni a régi vonalas autók is, olyan környezetben, ahol árad a fény, apró részleteket világít meg, de anélkül, hogy túlmagyarázná azokat. A kép számunkra is tartogat helyet, beléphetünk, részesei lehetünk a történésnek, szelíden meghív, de nem erőltet ránk semmit, szabadon kommunikálhatunk a képi környezettel.

A nyomatok elkészítésénél, az alkotó saját tapasztalatára, valamint a művészi ihletre alapozva egymással kölcsönhatásban álló színekkel tölti ki a rendelkezésre álló, hol erőteljes, hol visszafogottabb vonalak közötti tereket. Ezeket átdolgozva ad teljesen egyéni arcot az alkotásoknak és végül így kerül elénk a kép, készen, nemcsak színeivel hatva ránk, hanem a vidékünkre jellemző tárgyi örökség egy-egy elemét is felvillantva. Ezen is túl lépve, különböző szimbólumok is teret kapnak a képeken, melyek otthonossá teszik azokat, sajátunknak érezhetjük a környezetet, de oly módon, hogy mindig megtalálhatjuk benne, az alkotóra jellemző, sajátos világot.

Az itt bemutatott képekre, visszafogottság, egyensúly és érettség jellemző. És az a három jellemző szervesen összefügg egymással. A művészi érettség egyik ismérve az, hogy megértette és aszerint alkot: „a kevesebb több”. Szuverén mozdulatokkal viszi fel a felületekre megálmodott formákat és ad nekik súlyt a színek és azok kölcsönhatása által. Minden ott van, ami kell, és semmi, ami nem szolgálja az üzenetet. És így ér el az alkotó olyan egyensúlyokat, amelyek nem élettelenek, tehát nem a dinamika kárára történő egyszerűsítésről van itt szó, hanem éppen ezen mozgások, tömegek, színfoltok elő és harmonikus egyensúlyáról.

És az én meglátásomban a képeken erőteljesen jelen van a lírai nyelvezet.
Hogy mit látok?
  • Késő délutáni esőcseppek fátyla a kisváros kövezett utcáinak alkonyati fényében, ahol a tárgyak és a testek árnyékai, egymáshoz tartozó ellenpontként állnak párbeszédben egymással.
  • Beszűrődő fény. Nem tudhatjuk éppen kialvóban van, vagy egyre inkább kiteljesedik? Kitör a zárt keretből, körből, vagy tovább halványul. Él, fényt ad, csendben elajándékozza magát.
  • Majd pedig különös világ elevenedik meg előttünk. Azzal az érzéssel állok némely kép előtt, hogy egy jövőkép éppen emlékké alakul szemem láttára. Az imént még álom volt, most már a múlté. Egy lezárt világ részévé vált a búcsú pillanatában.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, arra hívom meg Önöket is, hogy merüljenek a képek szemlélésében, saját lelküket fürösszék meg azok varázásban, és próbáljanak hatásukból hazavinni magukkal, így gazdagabbak lesznek és szép ajándékkal koronázzák meg ezen kiállításon tett látogatásukat.

2018. május 12., szombat

2018. április 14., szombat

Hangok

Elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen dal szólna akkor, ha azokat a mélységeket és magasságokat kottázná le valaki, amelyeket a szeretetben élő személyek lelki rezdülései járnak be. Először talán egy nagyon dinamikus, erőteljes hangkavalkád lenne, majd egyre inkább csak lüktetés, mely a szívverésre emlékeztetne, majd ha sikerülne megőrizniük a reményt és elvinni azt a mennyország kapujáig, akkor ott szeretetük csenddé istenülne, miközben dallama alig érzékelhető változást hozva a mennyei hozsannába, részévé válna az örök egynek.