2017. július 19., szerda

Magasztalja lelkem az Urat...


A délutánba hajló nap sugaraival fénybe borította a gyergyószárhegyi ferences kolostor ódon falait. Szent Péter és Pál apostolok ünnepén közelebbről és távolabbról érkezőkkel népesedett be a hajlék, zsolozsmatáborba, lelkigyakorlatra érkezett a mintegy ötven résztvevő.
Megérkeztünk, kipakoltunk. És nem csak batyuinkat, de lelki terheinket és örömeinket is magunkkal hoztuk. Valamint imaszándékainkat, amelyeket azzal a reménnyel tártunk az Úr elé e szent hegyen, hogy akik megfáradtunk, mindannyian megpihenhetünk és felüdülhetünk a kereszthordozásban.
A közös zsolozsmázások és a szüntelen zsoltározás kegyelmeinek gazdagságáról beszámolni elégtelenül metszett e sorok íróinak tolla, át kell élni azokat az élményeket ahhoz, hogy megfelelő, belső, lelki képet alkothassunk róluk, de számos sugárzó arc hirdette szavakkal és szavak nélkül is, hogy az Úr jelenlétében, felénk fordított arcának fényében örülhettünk a imaközösségben töltött időnek. Még mielőtt megkondultak volna a tábort búcsúztató harangok, már hangot adtunk óhajunknak, hogy jövőre is újra itt lehessünk.
Úgy tűnt, repülnek a nappalok és gyorsan tűnnek tova az éjszakák, miközben közös ima és visszavonultan végzett elmélkedés köti össze a hajnalt az alkonyattal, a napszentülést a virradattal, valamint azokat az együtt töltött napokat, amelyeknek áldásait sokáig éberen őrizzük még lelkünkben, miközben már elbúcsúztunk egymástól, valamint a szervező munkájukért dicséretet érdemlő barátoktól, és most már külön-külön fohászkodunk: … szívem ujjong megváltó Istenemben!
Vasárnap - katolikus hetilap (2017. július 16.)

2017. július 10., hétfő

A boldogságom


Anselm Grün
Belsőleg szabad lenni – nem adatik meg könnyen. Jézus útja a boldogság felé mindig feltételezi a mások iránti elkötelezettséget is.
„Minden ember boldog akar lenni” – a görög filozófia ezen alapelve újra időszerűvé vált. Számtalan tanácsadó könyv mutatja számunkra a boldogsághoz vezető utat. De éppen az, aki nagyon szeretne boldog lenni, gyakran érzi magát boldogtalannak. A szövegek nem váltják be, amit ígérnek. A nyolc boldogságban azonban Jézus megmutatja számunkra a boldogsághoz vezető reális utat. A görög szó, melyet Máté evangélista ebben az esetben használ – makarios – az a szó, mely az Olimposzon székelő istenségek boldogságát jelöli. Ezt a boldogságot ígéri Jézus a tanítványainak. Ezt a nyolc utat, melyet Jézus mutat számunkra a beteljesedett élet eléréséhez, összehasonlíthatjuk a Buddha nyolc ösvényével is. Mindkettő a belső összhanghoz és a beteljesedő élethez akar vezetni.
Nem könnyűek az utak, melyeket Jézus mutat számunkra. A lelki szegénységről beszél hozzánk, a tulajdon és a gazdagság irányában tanúsítandó belső szabadságról. A buddhisták szólnak a dolgokra való rátapadás szükségtelenségéről. Jézus beszél a szomorúságról, de arról a bátorságról is, mely elfogadja a szomorúság fájdalmát, mely bátorság révén túljuthatunk a szomorúságon. És csak azt követően nyerünk vigasztalódást és újra szilárd talajt a lábunk alá. Továbbá az erőszakmentességről beszél, az irgalmasságról, melyet magunkkal és másokkal szemben szükséges tanúsítanunk. Ezek igényes elvárások. Mert mindannyian felismerjük magunkban a hajlamot arra, hogy kemények legyünk és irgalmatlanok, magunkkal szemben, ha mi magunk, vagy másokkal szemben is, ha a körülöttünk levő személyek nem felelnek meg a magunkban hordozott ideális emberképnek.
Az igazság keresése nem csak arra vonatkozik, hogy megpróbálunk saját lényünknek megfelelőn igazságosak lenni. Jézus mindig ide számítja az igazságosabb világért véghezvitt cselekedeteink szükségességét is. A boldogság, melyről Jézus beszél, nem egoista. Harcol az igazságosabb rendszerekért, a javak igazságosabb elosztásárt és az esélyegyenlőségért, igazságos bérekért. A harc és az elmélkedés, a misztikum és a politika egymás mellett jelennek meg a nyolc boldogságban.
A görög egyházatyák a Jézus által elvárt tiszta szívet tartották a misztikum alapjának. Csak akinek tiszta a szíve, csak az, aki mindent, ami benne rejtőzik Isten fényében szemlél, csak az láthatja meg Istent. És a misztikum útjának célja éppen ez, meglátni Istent. De közvetlenül a tiszta szívről szóló szavai után, Jézus a békéért való cselekvő élköteleződésről szól, azokról, akik békét teremtenek a világban. És a világ békéjéhez nem elégséges a saját belső békénk, szükséges, hogy készen álljunk megteremteni a békét magunk körül is. Pedig az igazságosságért történő cselekvő elkötelezettségünk, még üldöztetést is vonhat maga után.
Nüsszai Gergely egyháztanító (kb. 335-394) sajátos értelmezést kölcsönöz az utolsó boldogmondásnak: „Boldogok, akiket üldöznek az igazságért”. Magyarázatához a sportot veszi alapul. Ha ezer métert akarunk szaladni, akkor szükségünk van másokra, akik üldöznek, annak érdekében, hogy gyorsabban szaladjunk. A sport területéről vett képet az életre vonatkoztatja. Azt állítja: még a minket üldöző gonosz sem árthat nekünk. Ellenkezőleg, arra ösztökél minket, hogy egyre gyorsabban szaladjunk Isten irányába. Nem föltétlenül szükséges ezt az értelmezési formát elfogadni, de rámutat arra, hogy miként értelmezték a görög egyházatyák a boldogmondásokat: még a külső veszélyek és a körülöttünk levő nehéz emberek sem tudnak ártani nekünk, ha megértettük Jézus lelkületét. Ők csak arra ösztökélnek minket, hogy ne az emberek irányunkba mutatott álláspontja alapján határozzuk meg magunkat, hanem Istenben keressük életünk alapját. Viselkedésükkel Isten karjaiba hajtanak minket.
Jézus nyolc boldogsága olyan utat mutat számunkra, mely nem mellőzi létünk valóságait, hanem a veszélyek révén a belső harmónia és a bensőnkben megszülető hála és szabadság állapotába vezet minket. Jézus szavainak segítségével olyan tapasztalat birtokába jutnunk, melyet a zsoltáros így fogalmaz meg: „Isten közlében lenni, az én boldogságom” (Zsolt 73,28).

2017. június 4., vasárnap

Irgalom

Pilinszky János Popper Péternek:
Az élet problémái nem megoldhatók, csak elviselhetők.
Te úgy gondolkozol, hogy az életben problémák vannak és megoldásra van szükség, én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség.”


2017. május 22., hétfő

Függőlegesek és vízszintesek


Egyenes vonalak. 
Engem itt mégis minden a körre emlékeztet. 
Nulla méter tengerszint feletti magasság: kezdet és vég. 
A kikötő jelzőtornya: elindulni, megérkezni, visszatérni. 
Körkörösség. Mindig ugyanaz és sosem azonos. 
Újrakezdés, amely a szó jelentésének ellenére mindig csak folytatás, mert korábbi önmagunk az újrakezdésben is ott van. 
Esetleg megfogyatkozott vágyakkal, nehezebb teherrel, feladott reményekkel. 
Vagy gyarapodó életerővel, új láthatárral, hosszú idő után ismét felfedezett belső tartalmakkal. 
Úton vagyunk és eligazítás után vágyunk. 
Lelkesedünk. Azaz kitölt a Lélek.

2017. április 14., péntek

Előttünk a múlt


Christoph Dohmen
„Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amiről azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval előttünk” (Prédikátor 1, 9-10).
Év elején, nemcsak hogy erős elhatározással nézünk a jövő felé, de gyakorta össze is kötjük a kérdést, hogy vajon mit hoz a jövő, azzal a reménnyel, hogy minden vagy legalábbis némely dolog jobb lesz. A Prédikátor híres mondata, hogy „nincs semmi új a nap alatt”, látszólag ellentmond ennek az elképzelésnek, és legtöbb esetben negatív, pesszimista kijelentésként él a köztudatban. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a változatlanság, a stagnálás és az ismétlés is manapság negatív töltettel vannak felruházva. Vele ellentétben, az újat pozitívumokkal kötjük össze. Ha meg akarjuk érteni a szentírásbeli Prédikátor szavait, akkor a mi elképzeléseinket nem ruházhatjuk rá és nem vonatkoztathatjuk azokat a bibliai szövegekre. Az ókorban a régi, a már bevált, a legtöbb esetben olyan értéknek számított, amely méltó volt arra, hogy megőrizzék, miközben az újra leginkább kétkedően tekintettek.
Kijelentésének megindoklásában, a Prédikátor kitér arra, hogy gyakran tartanak bizonyos dolgokat, jelenségeket újnak. De – ezt kellene szerinte átgondolnunk – ez csak látszólag új, mert azoknak, akik valamit újnak határoznak meg, nincsen tudomásuk arról, hogy korábban az a bizonyos dolog már létezett. Ellenvetésként felhozhatnánk, hogy ő sem tudhatja, hogy valami létezett-e korábban is, vagy sem. De a Prédikátor célja nem az, hogy eleve elvessen mindent, ami új, és egy merev változatlanság mellett tegye le a voksát. A mondat, amelyben a Prédikátor a már elmúltat szembe helyezi az eljövendővel, és kijelenti, hogy a kettő megfelel egymásnak, értésünkre adja, hogy ő más alapokra helyezi az idő értelmezését.
Az idő bibliai értelmezésében a múlt előttünk van, mert ami már megtörtént, azt ismerhetjük, „láthatjuk”. A jövő azonban ismeretlen és az emberi tudás számára nem hozzáférhető. Képletesen szólva, a hátunk mögött van, ahol nincs szemünk. Mi emberek háttal haladunk az időben. Ennek okán – akárcsak az evezős – csak aszerint tájékozódhatunk a jövőt illetően, amit magunk előtt látunk, azaz a múlt segítségével. Amikor a Prédikátor az eljövendőt és a már elmúltat azonosnak tartja, annak az elképzelésnek ad hangot, miszerint a jövőre vonatkozó tájékozódási támpontjainkat a múlt megfigyeléséből tudjuk meríteni. Közvetett módon arra buzdít minket, hogy fokozott mértékben foglalkozzunk a múlttal, annak érdekében, hogy az eljövendő felkészülten találjon minket. Ha ebben az összefüggésben figyelmet szentelünk a kijelentésnek, miszerint nincs semmi új a nap alatt, akkor az megóv attól minket, hogy elvonatkoztassunk a múlt jelentőségétől, azzal a kifogással, hogy úgy is mindig új dolgok történnek, minden változáson megy át. A híres versszakok végén, melyek arra vonatkoznak, hogy mindennek megvan az maga ideje (Prédikátor 3, 1-11), a szerző újra visszatér a korábbi gondolathoz: „Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt”. Ebben az esetben azonban nem azzal folytatja gondolatmenetét, hogy nincs semmi új a nap alatt, hanem azzal, hogy ami idővel elmúlik vagy amit elfelednek, az nem veszik el, hanem Isten maga őrzi azt: „és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt” (Prédikátor 3,15).

2017. április 9., vasárnap

A Három nővér Budapesten

Csehov Három nővér-e a budapesti Maladype színházban
Kosztolányi Dezső fordítása alapján
Bemutató előadás 2017. április 8-án


A Maladype színház
A 2001-ben alakult független színház  pályázatokból és támogatásokból tartja fenn magát. A színház nevét adó idegenül hangzó szó a lovári (cigány) nyelvből származik, jelentése „találkozások”, mely fogalom széles értelmezési körben jelöli a társulat és munkatársainak művészi hitvallását.

Az előadás
Az előadásról ezt olvashatjuk a társulat honlapján: " „Kép-játék” Botticelli, van Eyck, Bosch, Da Vinci, Caravaggio, Rembrandt, Munkácsy, Lautrec, Renoir, Csontváry, van Gogh, Picasso, Dalí, Magritte, Vasarely, Warhol és Banksy munkáinak felhasználásával."
Az ötlet, mellyel a rendező és a társulat a darabot szinre viszi újszerűen közelít Csehov zsenialitásához. A felhasznált festmények forma- és színvilágát sikeresen építik be a dráma cselekményének és hangulatának bemutatásába.
A lakásszínházra jellemzően nagyon kevés hely van a rengeteg díszlet számára, működtetésük és felhasználásuk gyakran esetleges és olajozatlan.
Az első felvonás zárójelenetéhez a Koyaanisqatsi (jelentése egy észak-amerikai indiánnyelven: Egyensúlyát veszített élet) film zenéjé csendül fel. A darab ezzel éri el a mélypontját.
A szünet után már nem sikerült visszakerülni az első rész hangulatába, a darab egyre gyakrabban enged el, később már terhessé is válnak az egymást követő jelenetek.
Számos rendkívüli mélységgel megkomponált és előadott jelenet van a darabban, ezeket azonban gyakran nem sikerül harmonikus egységgé alakítani.  Ennek ellenére néhány briliáns alakítás és kép hosszútávon megmarad bennem. Mindenképp  ide tartozik Edvard Munch A sikoly festményének színpadi megjelenítése.
A befejező kép - amelybe egy nézőt is bevonnak - értékes eleme a darabnak, találó zárójelenet.
Összességében: A megközelítési mód újat hozott, számos értékes alakítást láthatunk, de - ami oly gyakran érvényes, az itt is az - kevesebb, több lett volna.

Rendezte: Balázs Zoltán
Szereplők:
Prozorov, Andrej Szergejevics: Bödők Zsigmond
Natalja Ivanovna, a menyasszonya, később felesége: Tankó Erika
Olga: Szilágyi Ágota
Mása: Huszárik Kata
Irina: Fátyol Kamilla
Kuligin, Fjodor Iljics, gimnáziumi tanár, Mása férje: Lendváczky Zoltán
Versinyin, Alexandr Ignatyevics, alezredes, ütegparancsnok: Páll Zsolt
Tuzenbach, Nyikolaj Lvovics, báró, főhadnagy: Bödők Zsigmond
Szoljonij, Vaszilij Vasziljevics, százados: Lendváczky Zoltán
Csebutikin, Ivan Romanics, katonaorvos: Páll Zsolt
Ferapont, öreg szolga az elöljáróságon: Bartha Lóránd
Anfisza, öreg dada: Bartha Lóránd
Alkotók: Díszlet: Balázs Zoltán, Szcenika: Czirják Ágnes, Jelmez: Benedek Mari, Produkciós vezető: Balázs Katalin, Éri Ildikó