2017. május 22., hétfő

Függőlegesek és vízszintesek


Egyenes vonalak. 
Engem itt mégis minden a körre emlékeztet. 
Nulla méter tengerszint feletti magasság: kezdet és vég. 
A kikötő jelzőtornya: elindulni, megérkezni, visszatérni. 
Körkörösség. Mindig ugyanaz és sosem azonos. 
Újrakezdés, amely a szó jelentésének ellenére mindig csak folytatás, mert korábbi önmagunk az újrakezdésben is ott van. 
Esetleg megfogyatkozott vágyakkal, nehezebb teherrel, feladott reményekkel. 
Vagy gyarapodó életerővel, új láthatárral, hosszú idő után ismét felfedezett belső tartalmakkal. 
Úton vagyunk és eligazítás után vágyunk. 
Lelkesedünk. Azaz kitölt a Lélek.

2017. május 10., szerda

Az emberiesség megőrzői


Matthias Mühl
„Május 8-a számunkra mindenekelőtt az emlékezés napja, emlékezés a szenvedésre… Az emberekre nehezedő teher talán legnagyobb részét a különböző népek nő tagjai viselték. A szenvedésüket, a nélkülözésüket és a csendesen megnyilvánuló erejüket túlságosan könnyen felejti el a világtörténelem. Aggodalmak között dolgoztak, hordozták és védték az emberi életet. Gyászolták az elesett édesapákat, fiaikat, férjeiket és barátaikat. És mindemellett a legsötétebb esztendőkben is őrizték az emberiesség fényét. Azt, hogy a pusztítások folytán, a szörnyűségek és embertelenségek láttán a népek nem törtek teljesen össze lelkileg, és hogy a háború után lassan magukra találtak, azt elsősorban a nőknek köszönhetjük.”
A fenti mondatok Richard von Weizsäcker (a Német Szövetségi Köztársaság akkori elnöke) beszédében hangoztak el, melyet 40 évvel Németország kapitulációja után mondott 1985. május 8-án a szövetségi törvényhozó testület előtt. Ezzel a beszédével Weizsäcker meghatározóan hozzájárult ahhoz, hogy május 8-a mint a „felszabadulás napja” éljen tovább a kollektív emlékezetben. Továbbá, mély empátiával emlékeztetett beszédében a különböző társadalmi csoportok szenvedéseire is. Ehhez a részhez tartoznak a fent idézett mondatok a nők szenvedéséről és kitartó erejéről, mely mondatok az emléknapon túl sem veszítettek időszerűségükből és érvényességükből.
Májusban, Mária hónapjában különösképpen emlékeznek a katolikusok az Istenanyára. A szentírás tanúsága szerint, Mária sorsában – aki házasságon kívül került áldott állapotba, akinek menekültként kellett Egyiptomban élnie, akinek később tehetetlenül kellett végignéznie, amint a férfiak megkínozzák és kivégzik a fiát, – máig visszatükröződik valami azon nők szenvedéséből, de erejéből is, akik „az emberiesség megőrzői” úgy a múltban, mint a jelenben.

2017. április 17., hétfő

Ünnep




Ünnep van. Kilépünk a hétköznapok megszokott ritmusából. Legalábbis megpróbáljuk. Nehezebb, mint gondoltuk volna. Egy nap még elmegy a rutin nélkül, de másnap már lassan hiányzik. Mert az megszokottabb. Kényelmesebb. Kevesebb kihívással jár. Az ünnep azt közvetíti, most valami más van. Mi is? Gondolkodj el! Emlékezz! Összegezz, tervezz, gyónjál. Jobb esetben következzen az újratervezés. De még emlékszel a tavalyira is. Akkor csak két hétig tartott a változni akarásból. Az újrakezdés lelkületéből. Jobb esetben két hónapot. Ennek ellenére ott van az igazi változás lehetősége minden ünnep külső burka alatt.
Szeretnéd hinni.
Akarod hinni.
Hiszed.
Van feltámadás!

2017. április 14., péntek

Előttünk a múlt


Christoph Dohmen
„Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amiről azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval előttünk” (Prédikátor 1, 9-10).
Év elején, nemcsak hogy erős elhatározással nézünk a jövő felé, de gyakorta össze is kötjük a kérdést, hogy vajon mit hoz a jövő, azzal a reménnyel, hogy minden vagy legalábbis némely dolog jobb lesz. A Prédikátor híres mondata, hogy „nincs semmi új a nap alatt”, látszólag ellentmond ennek az elképzelésnek, és legtöbb esetben negatív, pesszimista kijelentésként él a köztudatban. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a változatlanság, a stagnálás és az ismétlés is manapság negatív töltettel vannak felruházva. Vele ellentétben, az újat pozitívumokkal kötjük össze. Ha meg akarjuk érteni a szentírásbeli Prédikátor szavait, akkor a mi elképzeléseinket nem ruházhatjuk rá és nem vonatkoztathatjuk azokat a bibliai szövegekre. Az ókorban a régi, a már bevált, a legtöbb esetben olyan értéknek számított, amely méltó volt arra, hogy megőrizzék, miközben az újra leginkább kétkedően tekintettek.
Kijelentésének megindoklásában, a Prédikátor kitér arra, hogy gyakran tartanak bizonyos dolgokat, jelenségeket újnak. De – ezt kellene szerinte átgondolnunk – ez csak látszólag új, mert azoknak, akik valamit újnak határoznak meg, nincsen tudomásuk arról, hogy korábban az a bizonyos dolog már létezett. Ellenvetésként felhozhatnánk, hogy ő sem tudhatja, hogy valami létezett-e korábban is, vagy sem. De a Prédikátor célja nem az, hogy eleve elvessen mindent, ami új, és egy merev változatlanság mellett tegye le a voksát. A mondat, amelyben a Prédikátor a már elmúltat szembe helyezi az eljövendővel, és kijelenti, hogy a kettő megfelel egymásnak, értésünkre adja, hogy ő más alapokra helyezi az idő értelmezését.
Az idő bibliai értelmezésében a múlt előttünk van, mert ami már megtörtént, azt ismerhetjük, „láthatjuk”. A jövő azonban ismeretlen és az emberi tudás számára nem hozzáférhető. Képletesen szólva, a hátunk mögött van, ahol nincs szemünk. Mi emberek háttal haladunk az időben. Ennek okán – akárcsak az evezős – csak aszerint tájékozódhatunk a jövőt illetően, amit magunk előtt látunk, azaz a múlt segítségével. Amikor a Prédikátor az eljövendőt és a már elmúltat azonosnak tartja, annak az elképzelésnek ad hangot, miszerint a jövőre vonatkozó tájékozódási támpontjainkat a múlt megfigyeléséből tudjuk meríteni. Közvetett módon arra buzdít minket, hogy fokozott mértékben foglalkozzunk a múlttal, annak érdekében, hogy az eljövendő felkészülten találjon minket. Ha ebben az összefüggésben figyelmet szentelünk a kijelentésnek, miszerint nincs semmi új a nap alatt, akkor az megóv attól minket, hogy elvonatkoztassunk a múlt jelentőségétől, azzal a kifogással, hogy úgy is mindig új dolgok történnek, minden változáson megy át. A híres versszakok végén, melyek arra vonatkoznak, hogy mindennek megvan az maga ideje (Prédikátor 3, 1-11), a szerző újra visszatér a korábbi gondolathoz: „Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt”. Ebben az esetben azonban nem azzal folytatja gondolatmenetét, hogy nincs semmi új a nap alatt, hanem azzal, hogy ami idővel elmúlik vagy amit elfelednek, az nem veszik el, hanem Isten maga őrzi azt: „és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt” (Prédikátor 3,15).

2017. április 9., vasárnap

A Három nővér Budapesten

Csehov Három nővér-e a budapesti Maladype színházban
Kosztolányi Dezső fordítása alapján
Bemutató előadás 2017. április 8-án


A Maladype színház
A 2001-ben alakult független színház  pályázatokból és támogatásokból tartja fenn magát. A színház nevét adó idegenül hangzó szó a lovári (cigány) nyelvből származik, jelentése „találkozások”, mely fogalom széles értelmezési körben jelöli a társulat és munkatársainak művészi hitvallását.

Az előadás
Az előadásról ezt olvashatjuk a társulat honlapján: " „Kép-játék” Botticelli, van Eyck, Bosch, Da Vinci, Caravaggio, Rembrandt, Munkácsy, Lautrec, Renoir, Csontváry, van Gogh, Picasso, Dalí, Magritte, Vasarely, Warhol és Banksy munkáinak felhasználásával."
Az ötlet, mellyel a rendező és a társulat a darabot szinre viszi újszerűen közelít Csehov zsenialitásához. A felhasznált festmények forma- és színvilágát sikeresen építik be a dráma cselekményének és hangulatának bemutatásába.
A lakásszínházra jellemzően nagyon kevés hely van a rengeteg díszlet számára, működtetésük és felhasználásuk gyakran esetleges és olajozatlan.
Az első felvonás zárójelenetéhez a Koyaanisqatsi (jelentése egy észak-amerikai indiánnyelven: Egyensúlyát veszített élet) film zenéjé csendül fel. A darab ezzel éri el a mélypontját.
A szünet után már nem sikerült visszakerülni az első rész hangulatába, a darab egyre gyakrabban enged el, később már terhessé is válnak az egymást követő jelenetek.
Számos rendkívüli mélységgel megkomponált és előadott jelenet van a darabban, ezeket azonban gyakran nem sikerül harmonikus egységgé alakítani.  Ennek ellenére néhány briliáns alakítás és kép hosszútávon megmarad bennem. Mindenképp  ide tartozik Edvard Munch A sikoly festményének színpadi megjelenítése.
A befejező kép - amelybe egy nézőt is bevonnak - értékes eleme a darabnak, találó zárójelenet.
Összességében: A megközelítési mód újat hozott, számos értékes alakítást láthatunk, de - ami oly gyakran érvényes, az itt is az - kevesebb, több lett volna.

Rendezte: Balázs Zoltán
Szereplők:
Prozorov, Andrej Szergejevics: Bödők Zsigmond
Natalja Ivanovna, a menyasszonya, később felesége: Tankó Erika
Olga: Szilágyi Ágota
Mása: Huszárik Kata
Irina: Fátyol Kamilla
Kuligin, Fjodor Iljics, gimnáziumi tanár, Mása férje: Lendváczky Zoltán
Versinyin, Alexandr Ignatyevics, alezredes, ütegparancsnok: Páll Zsolt
Tuzenbach, Nyikolaj Lvovics, báró, főhadnagy: Bödők Zsigmond
Szoljonij, Vaszilij Vasziljevics, százados: Lendváczky Zoltán
Csebutikin, Ivan Romanics, katonaorvos: Páll Zsolt
Ferapont, öreg szolga az elöljáróságon: Bartha Lóránd
Anfisza, öreg dada: Bartha Lóránd
Alkotók: Díszlet: Balázs Zoltán, Szcenika: Czirják Ágnes, Jelmez: Benedek Mari, Produkciós vezető: Balázs Katalin, Éri Ildikó

2017. február 24., péntek

Hallani a csendet


Theodor Weißenborn
Egyetlen alkalommal, egyetlen pillanat erejéig fordult elő életemben, hogy annyira közel voltam ahhoz, amit tökéletes csendnek lehet nevezni, amennyire az éppen csak lehetséges.
Egy séta közben történt, a runeburgi romok közelében. Egy padon pihentem meg éppen, egy kimagasló szikla árnyékában, kinyújtózkodtam és a kékesbe játszó távoli látóhatárt szemléltem. Dél körül járt az idő, a nap elérte zenitjét, a város zajából semmi nem hallatszott föl ide, aranyos színekben tündökölt az oldalban a rekettyebokor, a szél és a levegő visszatartotta lélegzetét.
Ekkor történt: alig hallhatóan – vajon egy halk roppanás volt? Pattogás hangja? Ketyegés? Egy óráé? Talán saját karórám ketyegése volt hallható? Fülemhez emeltem karomat, de nem hallatszott onnan semmi – a hang mégis jelen volt, érzékelhetően, valahol körülöttem, ismétlődően hallható hang, rendszertelen időközökben, néhány másodpercenként. Olyan volt – arra gondoltam akkor – mint a csend kattogása, mintha a csend szólalt volna meg, felcsendülve fülem hallatára. Vagy mégis egy halk hang lenne ez, a még éppen hallható határán, ahol már a misztérium kezdődik? És akkor, hirtelen, miközben még mindig próbáltam beazonosítani a hang forrását, ösztönösen megéreztem valamit: hiszen a rekettye hüvelyének pattanását hallom, amint a növény éppen szétszórja magvait. Közelebb mentem az egyik aranyban tündöklő bokorhoz, fejemet belefúrtam, és lám, bebizonyosodott. A rekettye megért, és mint minden, ami él, tovább adta az életet az elkövetkező nyarak további generációinak. Minden folyt. És én ennek része voltam.