2017. november 2., csütörtök

Vonzások bűvöletében


Moldován Zsolt csíkszeredai festőművész második alkalommal állítja ki alkotásait a Megyeháza földszinti kiállító terében. Elsősorban tájképeit és portréit ismerik a képzőművészetek kedvelői, úgy a környéken, mint messze a régió határain túl is, de ezúttal absztrakt képeivel mutatkozik be az alkotó. Nem teljesen újdonság részéről, hogy az elvont ábrázolási módot használja mondanivalója megfogalmazásakor, hiszen pályája kezdetén – 15 évvel ezelőtt – szintén absztrakt képekkel mutatkozott be a nagyközönségnek és gyűjteményes tárlatain azóta is felvillantotta vonzódását ezen kifejező eszköz iránt.
Munkáit az erős tónusok dominálják. Szívesen eljátszik a komplementer színek összjátékából életre keltett harmóniakereséssel, mintha folyamatosan úton lenne, olykor a már jól bevált síneken haladva, máskor saját ösvényt keresve az önkifejezés izgalmas és sok ismeretlent rejtő útján.
Régóta dédelgetett vágya volt azonban, hogy nagyobb energiát és időt szentelve az absztrakt ábrázolási módnak, mélyebben alámerüljön annak rejtelmeibe. Az absztrakt kifejező eszköztáron belül, az általa most használt technika azonban tejesen új részéről. A jelenleg bemutatott táblaképek idegen eredetű megnevezéssel akrill pour painting technikával készültek vászonra, azaz a festő akril festékkel dolgozott, de az anyagot nem ecsettel modellálta a vásznon, hanem a különböző színeket bő mennyiségben és elegendően hígra keverve vitte fel a felületre és ott a színes anyagot különböző irányba folyatva alakította ki a végső formákat. Habár az alkotási folyamat alatt a véletlenszerű is szerepet játszik, egy jól sikerült mű megalkotásában nem lehet fontos alkotóelem az esetlegesség. Tehát a művész kísérletezik, elmegy a lehetőségei határáig, de mindig törekedik a harmóniára, egyfajta egyensúlyra, és arra, hogy a befejezett mű sugározzon minél többet abból a szemlélő irányába, amit ő az alkotási folyamat előtt és alatt a festményébe beleálmodott.
Az absztrakt alkotások bemutatásakor gyakran hallani némely látogató részéről azt a csuklóból előkapott megjegyzést, miszerint: „ilyent én is tudnék készíteni”, – ami akár esetenként igaz is lehet, de a megjegyzés inkább arról árulkodik, hogy a kifejező nyelvezet szokatlan és nehezen értelmezhető a befogadó számára.
Ugyanakkor ez a művészi nyelvezet nem csak nehézséget, hanem lehetőségeket is hordoz magában, hiszen az átlagosnál nagyobb teret enged az egyén lelki tartalmaival való asszociációkra, rezonálhat a befogadás pillanatának hangulatára és nem utolsósorban, hosszú távon, újabb és újabb megközelítési módot képes megnyitni előttünk és bennünk.
Néhány képen figurális elemeket is használ a művész, egy fejet vagy arcot, arcélet vélhetünk felfedezni a kavargó színek elő- vagy hátterében, de azon alkotások esetén, ahol ezek a fogódzok sem léteznek, fantáziánkat tejesen szabaddá engedhetjük. Ily módon az itt bemutatott világ a végtelen irányába nyílik meg. Ha kiválasztunk egy alkotást, akkor a kölcsönhatásban levő színek és formák mentén elindulhatunk akár egy utazásra a világűrben, miközben ugyanaz az alkotás a mikroszkopikus világ képeként is értelmezhető.
Ilyen és ehhez hasonló utazásokra hív minket ez a tárlat. Időzzünk el tehát némely alkotás előtt és hagyjuk magunkat elragadni olyan külső és belső világok irányába, melyekről mindig is tudtuk, hogy léteznek, de szükség van a művészetek által nyújtott impulzusokra ahhoz, hogy azok, akár egy mesebeli varázscsókra életre kelljenek bennünk.

2017. szeptember 15., péntek

Párbeszéd


Csata Jenő festő-grafikus kiállítása
Magyarország Főkonzulátusa - Csíkszereda
2017. szeptember 14.

Tisztelt Hölgyem és Uraim, kedves tárlatlátogatók,

Követve a természetben lassan most már beköszönő ősz gyümölcsérlelő erejét, Csata Jenő is bemutatja ma nekünk alkotó munkájának termését. Akik már korábbról ismerik munkásságát, stílusát, kifejezőmódját, azok talán már a terembe belépve, még az egyes képek megtekintése előtt, érezték a művek erőteljes, beszédes kisugárzását. Ebből a hangulatból tovább lépve, azt láthatjuk, hogy az alkotó ismét egy olyan gyűjteményes tárlattal vár minket, mely értékes darabjait mutatja be az elmúlt időszak alkotótevékenységének. Az alkalmazott technikát illetően a tárlat gerincét a pasztellmunkák képezik, de mintegy ízelítőt adva, olajfestményeiből is bemutat néhányat, továbbá nyomatokat, vegyes technikával megalkotott műveket is megcsodálhatunk.

A bemutatott és körüljárt témakörök: a természet, a falu és a kisváros. A művész tehát a saját közvetlen világából merít, azt mutatja be, persze a saját prizmáján át, egyéni és egyedi vonásokat, hangulatokat kölcsönözve az általa látottaknak. A merítési halmaz tehát, amihez a művész nyúl, számunkra, kívülállók számára is adott, és ez az a közös pont, amely minket a Csata Jenővel és alkotásaival összeköt. Innen ered talán az az érzés, hogy a művek szemlélése folyamán, az alkotót rokonléleknek érezzük. Mégis az igazi értéket nem az általunk is látott táj vagy falurészlet forma-hű visszatükrözése jelenti, hanem az a sajátos íz, zamat, nyelvezet, amelyet az alkotási folyamat alatt, a művész tesz hozzá a műhöz. Tehát túl lép a formahűségen és saját ars poeticájához, fogalmazási és szerkesztési módjához hűen mutatja be a tájakat, településrészleteket. Itt azonban tegyünk az elemzésben egy – számomra legalábbis – fontosnak tűnő lépést. Az alkotásokat szemlélve érzem – és ezzel talán nem vagyok itt egyedül – hogy itt nem csak külső, hanem belső tájakat is látunk. Ezt leginkább az elvont, az absztrakttal határos irányába elmozduló képek esetén észlelhetjük, de lényegében mindegyik műben fölfedezhető ez a többsíkúság. Ez a kettősség vagy akár a több póluság megjelenítése lelki dimenziókba tud elkalauzolni bennünket, szemlélőket.
Az örökzöld és a lombhullató fa egymásba simulása; a víz, föld, fa, levegő harmonikus együttese; a simán ívelő domb és a hirtelen beszakadó mart, lám számtalan példát találunk olyan formákra, melyek a képen belül párbeszédet folyatnak, feszültséget szülnek – megjegyzem termékeny feszültséget, mely magával ragad, mely képes megújulni és megújítani – igen, ennek a párbeszédnek lehetünk tanúi, ha figyelünk, ha sikerül befogadnunk az alkotásokból áradó erőt – talán nem túlzok, ha azt mondom – dallamot.
A képeken csak ritkán látunk alakokat, éppen csak megvillannak egy-egy utcarészletben, és az itt bemutatott falurészletek láttán, föltehetjük magunknak a kérdést, hová lettek az emberek? Hiszen munkájuk és a környezetükre gyakorolt hatásuk által jelen vannak. Házakat építettek, szekereikkel nyomot hagytak a mezei és hegyi utakon, kerítéseket emeltek, melyekkel kisebb-nagyobb területet határoltak el a maguk számára. Talán még némely ablak mögött rájuk is találhatnánk, ha bekopognánk a fűvel, bozóttal benőtt kapukon. Vagy már nincsenek itt?
Azon kérdést követően, hogy hová lett a tájat alakító ember, már magától jön a következő kérdés: Hiányoznak-e ők nekünk? – vagy csak egyszerűen megállapítjuk, hogy nincsenek. Ezek és az ehhez hasonló kérdések is benne lehetnek tarsolyunkban, amikor az itt szerzett hangulatokkal, benyomásokkal, érzésekkel otthonunk felé vesszük utunkat.
Néhány képre külön is kitérnék röviden.
Csodálatosnak tartom azt a képet, mely mesteri szinten vezet el bennünket a konkrét és az absztrakt mezsgyéjén. Ha összességében hagyjuk hatni magunkra az alkotást, akkor elmosódott színfoltokat, hangulatokat megjelenítő formai párbeszédet látunk, valamint a színek kölcsönhatását, ha viszont a megfoghatóra vagyunk kíváncsiak, akkor erőfeszítés nélkül felfedezzük az utcarészletet, a lámpaoszlopokat, az esőtől áztatott várost.

A nyomatok esetében még erőteljesebbé válik a formák és színek párbeszéde, a művész könnyedén bánik a ritmus megadásával, a kiegyensúlyozott, de egyáltalán nem monoton formavilággal, miközben előtérbe helyezi és sugallja felénk azt a hangulatot, amelyet saját belső mélységeiből kiemelve számunkra is elérhetővé óhajtott tenni.
A mű befogadásának folyamatában, ezen a ponton nyílik lehetőségünk arra, hogy a saját belső mintáinkra leképezzük azokat a hatásokat, melyek az alkotás szemlélése közben születtek meg bennünk.
Ezek a hatások – értelemszerűen – nagyon egyediek, különbözőek, más és más hatást keltenek mindannyiunkban, mivel más és más alapállásból tekintünk ugyanazon képre. Leginkább ezt kell megragadnunk, ezt a frissen sarjadó érzést, tartalmat, gondolatot, hiszen ez annyira személyre szabott üzenetet hordozhat magában, amelyre csak lelkünk legbensőbb rétegeiben lelünk rá.
És ezen a ponton az alkotás költőivé válik. Ezért van az, hogy nemcsak a kiállítótermekben, hanem otthonainkban is szívesen látjuk az ilyen és hasonló alkotásokat, mert a szép, a jó és az igaz mindennapi kenyerünk. Szükségünk van rájuk és általuk talán mi magunk is szebbek, jobbak, igazabbak leszünk.

2017. augusztus 17., csütörtök

Aurore

Ötven tavasz
2017-es francia film Blandine Lenoir rendezésében.
A film eredeti címe - Aurore - az 50-es éveibe lépő, két lányát egyedül nevelő női főszereplőre utal, aki bosszankodva jegyzi meg, hogy miközben az orvostudomány már szervátültetésre is képes, még semmit sem tudott kitalálni a változó kor hőhullámai ellen. Persze a baj nem jár egyedül. Idősödő pincérnőként új főnökével nem tud zöld ágra vergődni, lányai is lépésenként kinőnek a fészekből, fiatalkori nagy szerelme pedig, akit 25 év után a sors útjába sodort, nem mer nekivágni annak a felkínálkozó közös útnak, melynek egykori megszakítása annyi fájdalmat okozott számára.
Ötven tavasz élni akarásával szaladni a felcsillanó, elérhetőnek tűnő boldogság felé - ezt látjuk a film végén (pontosabban, ahol véget kellett volna a filmnek érnie), de az én percepciómban a film legfontosabb üzenete a női szolidaritás lehetőségének és fontosságának megjelenítésében rejlik. Olyan női kapcsolatrendszer tud megoldásokat kínálni a hétköznapokban fölmerülő kihívásokra, mely a családban, a baráti társaságban, de azon túl, a társadalmi konvenciókat túllépve is képes szorosabb-lazább szövetségeket kötni.
A záró jelenetek egyike Kafka "Átváltozás" novellájának záró momentumára emlékeztet, amikor a családnak sikerül végleg megszabadulnia a bogárrá változott fiúktól és a szülők reményteljesen néznek a napfényben nyújtózódó lányukra.
Van remény. Van ára.

2017. július 19., szerda

Magasztalja lelkem az Urat...


A délutánba hajló nap sugaraival fénybe borította a gyergyószárhegyi ferences kolostor ódon falait. Szent Péter és Pál apostolok ünnepén közelebbről és távolabbról érkezőkkel népesedett be a hajlék, zsolozsmatáborba, lelkigyakorlatra érkezett a mintegy ötven résztvevő.
Megérkeztünk, kipakoltunk. És nem csak batyuinkat, de lelki terheinket és örömeinket is magunkkal hoztuk. Valamint imaszándékainkat, amelyeket azzal a reménnyel tártunk az Úr elé e szent hegyen, hogy akik megfáradtunk, mindannyian megpihenhetünk és felüdülhetünk a kereszthordozásban.
A közös zsolozsmázások és a szüntelen zsoltározás kegyelmeinek gazdagságáról beszámolni elégtelenül metszett e sorok íróinak tolla, át kell élni azokat az élményeket ahhoz, hogy megfelelő, belső, lelki képet alkothassunk róluk, de számos sugárzó arc hirdette szavakkal és szavak nélkül is, hogy az Úr jelenlétében, felénk fordított arcának fényében örülhettünk a imaközösségben töltött időnek. Még mielőtt megkondultak volna a tábort búcsúztató harangok, már hangot adtunk óhajunknak, hogy jövőre is újra itt lehessünk.
Úgy tűnt, repülnek a nappalok és gyorsan tűnnek tova az éjszakák, miközben közös ima és visszavonultan végzett elmélkedés köti össze a hajnalt az alkonyattal, a napszentülést a virradattal, valamint azokat az együtt töltött napokat, amelyeknek áldásait sokáig éberen őrizzük még lelkünkben, miközben már elbúcsúztunk egymástól, valamint a szervező munkájukért dicséretet érdemlő barátoktól, és most már külön-külön fohászkodunk: … szívem ujjong megváltó Istenemben!
Vasárnap - katolikus hetilap (2017. július 16.)

2017. június 4., vasárnap

Irgalom

Pilinszky János Popper Péternek:
Az élet problémái nem megoldhatók, csak elviselhetők.
Te úgy gondolkozol, hogy az életben problémák vannak és megoldásra van szükség, én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség.”


2017. május 22., hétfő

Függőlegesek és vízszintesek


Egyenes vonalak. 
Engem itt mégis minden a körre emlékeztet. 
Nulla méter tengerszint feletti magasság: kezdet és vég. 
A kikötő jelzőtornya: elindulni, megérkezni, visszatérni. 
Körkörösség. Mindig ugyanaz és sosem azonos. 
Újrakezdés, amely a szó jelentésének ellenére mindig csak folytatás, mert korábbi önmagunk az újrakezdésben is ott van. 
Esetleg megfogyatkozott vágyakkal, nehezebb teherrel, feladott reményekkel. 
Vagy gyarapodó életerővel, új láthatárral, hosszú idő után ismét felfedezett belső tartalmakkal. 
Úton vagyunk és eligazítás után vágyunk. 
Lelkesedünk. Azaz kitölt a Lélek.

2017. április 14., péntek

Előttünk a múlt


Christoph Dohmen
„Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amiről azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval előttünk” (Prédikátor 1, 9-10).
Év elején, nemcsak hogy erős elhatározással nézünk a jövő felé, de gyakorta össze is kötjük a kérdést, hogy vajon mit hoz a jövő, azzal a reménnyel, hogy minden vagy legalábbis némely dolog jobb lesz. A Prédikátor híres mondata, hogy „nincs semmi új a nap alatt”, látszólag ellentmond ennek az elképzelésnek, és legtöbb esetben negatív, pesszimista kijelentésként él a köztudatban. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a változatlanság, a stagnálás és az ismétlés is manapság negatív töltettel vannak felruházva. Vele ellentétben, az újat pozitívumokkal kötjük össze. Ha meg akarjuk érteni a szentírásbeli Prédikátor szavait, akkor a mi elképzeléseinket nem ruházhatjuk rá és nem vonatkoztathatjuk azokat a bibliai szövegekre. Az ókorban a régi, a már bevált, a legtöbb esetben olyan értéknek számított, amely méltó volt arra, hogy megőrizzék, miközben az újra leginkább kétkedően tekintettek.
Kijelentésének megindoklásában, a Prédikátor kitér arra, hogy gyakran tartanak bizonyos dolgokat, jelenségeket újnak. De – ezt kellene szerinte átgondolnunk – ez csak látszólag új, mert azoknak, akik valamit újnak határoznak meg, nincsen tudomásuk arról, hogy korábban az a bizonyos dolog már létezett. Ellenvetésként felhozhatnánk, hogy ő sem tudhatja, hogy valami létezett-e korábban is, vagy sem. De a Prédikátor célja nem az, hogy eleve elvessen mindent, ami új, és egy merev változatlanság mellett tegye le a voksát. A mondat, amelyben a Prédikátor a már elmúltat szembe helyezi az eljövendővel, és kijelenti, hogy a kettő megfelel egymásnak, értésünkre adja, hogy ő más alapokra helyezi az idő értelmezését.
Az idő bibliai értelmezésében a múlt előttünk van, mert ami már megtörtént, azt ismerhetjük, „láthatjuk”. A jövő azonban ismeretlen és az emberi tudás számára nem hozzáférhető. Képletesen szólva, a hátunk mögött van, ahol nincs szemünk. Mi emberek háttal haladunk az időben. Ennek okán – akárcsak az evezős – csak aszerint tájékozódhatunk a jövőt illetően, amit magunk előtt látunk, azaz a múlt segítségével. Amikor a Prédikátor az eljövendőt és a már elmúltat azonosnak tartja, annak az elképzelésnek ad hangot, miszerint a jövőre vonatkozó tájékozódási támpontjainkat a múlt megfigyeléséből tudjuk meríteni. Közvetett módon arra buzdít minket, hogy fokozott mértékben foglalkozzunk a múlttal, annak érdekében, hogy az eljövendő felkészülten találjon minket. Ha ebben az összefüggésben figyelmet szentelünk a kijelentésnek, miszerint nincs semmi új a nap alatt, akkor az megóv attól minket, hogy elvonatkoztassunk a múlt jelentőségétől, azzal a kifogással, hogy úgy is mindig új dolgok történnek, minden változáson megy át. A híres versszakok végén, melyek arra vonatkoznak, hogy mindennek megvan az maga ideje (Prédikátor 3, 1-11), a szerző újra visszatér a korábbi gondolathoz: „Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt”. Ebben az esetben azonban nem azzal folytatja gondolatmenetét, hogy nincs semmi új a nap alatt, hanem azzal, hogy ami idővel elmúlik vagy amit elfelednek, az nem veszik el, hanem Isten maga őrzi azt: „és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt” (Prédikátor 3,15).