2017. szeptember 15., péntek

Párbeszéd


Csata Jenő festő-grafikus kiállítása
Magyarország Főkonzulátusa - Csíkszereda
2017. szeptember 14.

Tisztelt Hölgyem és Uraim, kedves tárlatlátogatók,

Követve a természetben lassan most már beköszönő ősz gyümölcsérlelő erejét, Csata Jenő is bemutatja ma nekünk alkotó munkájának termését. Akik már korábbról ismerik munkásságát, stílusát, kifejezőmódját, azok talán már a terembe belépve, még az egyes képek megtekintése előtt, érezték a művek erőteljes, beszédes kisugárzását. Ebből a hangulatból tovább lépve, azt láthatjuk, hogy az alkotó ismét egy olyan gyűjteményes tárlattal vár minket, mely értékes darabjait mutatja be az elmúlt időszak alkotótevékenységének. Az alkalmazott technikát illetően a tárlat gerincét a pasztellmunkák képezik, de mintegy ízelítőt adva, olajfestményeiből is bemutat néhányat, továbbá nyomatokat, vegyes technikával megalkotott műveket is megcsodálhatunk.

A bemutatott és körüljárt témakörök: a természet, a falu és a kisváros. A művész tehát a saját közvetlen világából merít, azt mutatja be, persze a saját prizmáján át, egyéni és egyedi vonásokat, hangulatokat kölcsönözve az általa látottaknak. A merítési halmaz tehát, amihez a művész nyúl, számunkra, kívülállók számára is adott, és ez az a közös pont, amely minket a Csata Jenővel és alkotásaival összeköt. Innen ered talán az az érzés, hogy a művek szemlélése folyamán, az alkotót rokonléleknek érezzük. Mégis az igazi értéket nem az általunk is látott táj vagy falurészlet forma-hű visszatükrözése jelenti, hanem az a sajátos íz, zamat, nyelvezet, amelyet az alkotási folyamat alatt, a művész tesz hozzá a műhöz. Tehát túl lép a formahűségen és saját ars poeticájához, fogalmazási és szerkesztési módjához hűen mutatja be a tájakat, településrészleteket. Itt azonban tegyünk az elemzésben egy – számomra legalábbis – fontosnak tűnő lépést. Az alkotásokat szemlélve érzem – és ezzel talán nem vagyok itt egyedül – hogy itt nem csak külső, hanem belső tájakat is látunk. Ezt leginkább az elvont, az absztrakttal határos irányába elmozduló képek esetén észlelhetjük, de lényegében mindegyik műben fölfedezhető ez a többsíkúság. Ez a kettősség vagy akár a több póluság megjelenítése lelki dimenziókba tud elkalauzolni bennünket, szemlélőket.
Az örökzöld és a lombhullató fa egymásba simulása; a víz, föld, fa, levegő harmonikus együttese; a simán ívelő domb és a hirtelen beszakadó mart, lám számtalan példát találunk olyan formákra, melyek a képen belül párbeszédet folyatnak, feszültséget szülnek – megjegyzem termékeny feszültséget, mely magával ragad, mely képes megújulni és megújítani – igen, ennek a párbeszédnek lehetünk tanúi, ha figyelünk, ha sikerül befogadnunk az alkotásokból áradó erőt – talán nem túlzok, ha azt mondom – dallamot.
A képeken csak ritkán látunk alakokat, éppen csak megvillannak egy-egy utcarészletben, és az itt bemutatott falurészletek láttán, föltehetjük magunknak a kérdést, hová lettek az emberek? Hiszen munkájuk és a környezetükre gyakorolt hatásuk által jelen vannak. Házakat építettek, szekereikkel nyomot hagytak a mezei és hegyi utakon, kerítéseket emeltek, melyekkel kisebb-nagyobb területet határoltak el a maguk számára. Talán még némely ablak mögött rájuk is találhatnánk, ha bekopognánk a fűvel, bozóttal benőtt kapukon. Vagy már nincsenek itt?
Azon kérdést követően, hogy hová lett a tájat alakító ember, már magától jön a következő kérdés: Hiányoznak-e ők nekünk? – vagy csak egyszerűen megállapítjuk, hogy nincsenek. Ezek és az ehhez hasonló kérdések is benne lehetnek tarsolyunkban, amikor az itt szerzett hangulatokkal, benyomásokkal, érzésekkel otthonunk felé vesszük utunkat.
Néhány képre külön is kitérnék röviden.
Csodálatosnak tartom azt a képet, mely mesteri szinten vezet el bennünket a konkrét és az absztrakt mezsgyéjén. Ha összességében hagyjuk hatni magunkra az alkotást, akkor elmosódott színfoltokat, hangulatokat megjelenítő formai párbeszédet látunk, valamint a színek kölcsönhatását, ha viszont a megfoghatóra vagyunk kíváncsiak, akkor erőfeszítés nélkül felfedezzük az utcarészletet, a lámpaoszlopokat, az esőtől áztatott várost.

A nyomatok esetében még erőteljesebbé válik a formák és színek párbeszéde, a művész könnyedén bánik a ritmus megadásával, a kiegyensúlyozott, de egyáltalán nem monoton formavilággal, miközben előtérbe helyezi és sugallja felénk azt a hangulatot, amelyet saját belső mélységeiből kiemelve számunkra is elérhetővé óhajtott tenni.
A mű befogadásának folyamatában, ezen a ponton nyílik lehetőségünk arra, hogy a saját belső mintáinkra leképezzük azokat a hatásokat, melyek az alkotás szemlélése közben születtek meg bennünk.
Ezek a hatások – értelemszerűen – nagyon egyediek, különbözőek, más és más hatást keltenek mindannyiunkban, mivel más és más alapállásból tekintünk ugyanazon képre. Leginkább ezt kell megragadnunk, ezt a frissen sarjadó érzést, tartalmat, gondolatot, hiszen ez annyira személyre szabott üzenetet hordozhat magában, amelyre csak lelkünk legbensőbb rétegeiben lelünk rá.
És ezen a ponton az alkotás költőivé válik. Ezért van az, hogy nemcsak a kiállítótermekben, hanem otthonainkban is szívesen látjuk az ilyen és hasonló alkotásokat, mert a szép, a jó és az igaz mindennapi kenyerünk. Szükségünk van rájuk és általuk talán mi magunk is szebbek, jobbak, igazabbak leszünk.

2017. szeptember 12., kedd

Csak túl a csillagokon?


Matthias Mühl
Vannak, akik azt mondják: Isten jó, fenséges, örökké létező, sebezhetetlen… De az anyagi világ dolgai a daemones világába, valamint láthatatlan hatalmak alá tartoznak. És ebből kihagyják az Istent, mintha ezek az anyagi dolgok nem tartoznának rá is. És ezek az emberek megpróbálják különböző áldozatok bemutatása árán, minden lehetséges kuruzslással és jóslással keresni az utat, hogy itt és most eligazodjanak életükben. Így fogalmazott prédikációjában Szent Ágoston egyházatya (354-430) az észak afrikai Hipó városának egyházközsége előtt.
A prédikáció részletből elsősorban az válik világossá, hogy az akkoriban élő keresztények világszemlélete szerint szakadék tátongott Isten és a világ között, mely szemlélet a kései ókorra általánosan jellemző volt. Hallgatósága nagy része számára a keresztények Istene egy másik élet Istene volt, egy másik világban, túl a csillagokon, a magasságok Istene, aki Konstantin császár 313-ban történt megtérése óta a császár Istene lett, amint ezt Peter Brown történész megfogalmazta.
Nehezen volt elképzelhető, hogy egy ilyen fenséges Isten, aki az államfő magas céljaihoz illet, foglalkozna a hétköznapok banális dolgaival is, mely dolgok az egyes emberek életében bírtak fontossággal.
Habár az idők és a helyek is megváltoztak Szent Ágoston óta, nem veszített időszerűségéből az a kérdés, hogy miként viszonyulnak egymáshoz Isten és a világ. Bizonyára ma is széles körben tartanák helyesnek azt a kijelentést miszerint Isten – ha valóban létezik – nem törődik és nem is akar törődni a világ dolgaival.
Szent Ágoston azonban arra emlékeztet, hogy a keresztények Istene nem ilyen. Ő ugyanis annyira hatalmas, hogy nemcsak a másvilágon, túl a csillagokon van jelen, hanem ugyanúgy a kis dolgokban, a hétköznapokban is. A keresztények arra alapoznak, hogy a hatalmas Isten az ő életükben, hétköznapi gondjaik között is megszólítható – minden egyéb csak kuruzslás.
(Christ in der Gegenwart, 2017. július 2.)

2017. augusztus 17., csütörtök

Aurore

Ötven tavasz
2017-es francia film Blandine Lenoir rendezésében.
A film eredeti címe - Aurore - az 50-es éveibe lépő, két lányát egyedül nevelő női főszereplőre utal, aki bosszankodva jegyzi meg, hogy miközben az orvostudomány már szervátültetésre is képes, még semmit sem tudott kitalálni a változó kor hőhullámai ellen. Persze a baj nem jár egyedül. Idősödő pincérnőként új főnökével nem tud zöld ágra vergődni, lányai is lépésenként kinőnek a fészekből, fiatalkori nagy szerelme pedig, akit 25 év után a sors útjába sodort, nem mer nekivágni annak a felkínálkozó közös útnak, melynek egykori megszakítása annyi fájdalmat okozott számára.
Ötven tavasz élni akarásával szaladni a felcsillanó, elérhetőnek tűnő boldogság felé - ezt látjuk a film végén (pontosabban, ahol véget kellett volna a filmnek érnie), de az én percepciómban a film legfontosabb üzenete a női szolidaritás lehetőségének és fontosságának megjelenítésében rejlik. Olyan női kapcsolatrendszer tud megoldásokat kínálni a hétköznapokban fölmerülő kihívásokra, mely a családban, a baráti társaságban, de azon túl, a társadalmi konvenciókat túllépve is képes szorosabb-lazább szövetségeket kötni.
A záró jelenetek egyike Kafka "Átváltozás" novellájának záró momentumára emlékeztet, amikor a családnak sikerül végleg megszabadulnia a bogárrá változott fiúktól és a szülők reményteljesen néznek a napfényben nyújtózódó lányukra.
Van remény. Van ára.

2017. július 19., szerda

Magasztalja lelkem az Urat...


A délutánba hajló nap sugaraival fénybe borította a gyergyószárhegyi ferences kolostor ódon falait. Szent Péter és Pál apostolok ünnepén közelebbről és távolabbról érkezőkkel népesedett be a hajlék, zsolozsmatáborba, lelkigyakorlatra érkezett a mintegy ötven résztvevő.
Megérkeztünk, kipakoltunk. És nem csak batyuinkat, de lelki terheinket és örömeinket is magunkkal hoztuk. Valamint imaszándékainkat, amelyeket azzal a reménnyel tártunk az Úr elé e szent hegyen, hogy akik megfáradtunk, mindannyian megpihenhetünk és felüdülhetünk a kereszthordozásban.
A közös zsolozsmázások és a szüntelen zsoltározás kegyelmeinek gazdagságáról beszámolni elégtelenül metszett e sorok íróinak tolla, át kell élni azokat az élményeket ahhoz, hogy megfelelő, belső, lelki képet alkothassunk róluk, de számos sugárzó arc hirdette szavakkal és szavak nélkül is, hogy az Úr jelenlétében, felénk fordított arcának fényében örülhettünk a imaközösségben töltött időnek. Még mielőtt megkondultak volna a tábort búcsúztató harangok, már hangot adtunk óhajunknak, hogy jövőre is újra itt lehessünk.
Úgy tűnt, repülnek a nappalok és gyorsan tűnnek tova az éjszakák, miközben közös ima és visszavonultan végzett elmélkedés köti össze a hajnalt az alkonyattal, a napszentülést a virradattal, valamint azokat az együtt töltött napokat, amelyeknek áldásait sokáig éberen őrizzük még lelkünkben, miközben már elbúcsúztunk egymástól, valamint a szervező munkájukért dicséretet érdemlő barátoktól, és most már külön-külön fohászkodunk: … szívem ujjong megváltó Istenemben!
Vasárnap - katolikus hetilap (2017. július 16.)

2017. július 10., hétfő

A boldogságom


Anselm Grün
Belsőleg szabad lenni – nem adatik meg könnyen. Jézus útja a boldogság felé mindig feltételezi a mások iránti elkötelezettséget is.
„Minden ember boldog akar lenni” – a görög filozófia ezen alapelve újra időszerűvé vált. Számtalan tanácsadó könyv mutatja számunkra a boldogsághoz vezető utat. De éppen az, aki nagyon szeretne boldog lenni, gyakran érzi magát boldogtalannak. A szövegek nem váltják be, amit ígérnek. A nyolc boldogságban azonban Jézus megmutatja számunkra a boldogsághoz vezető reális utat. A görög szó, melyet Máté evangélista ebben az esetben használ – makarios – az a szó, mely az Olimposzon székelő istenségek boldogságát jelöli. Ezt a boldogságot ígéri Jézus a tanítványainak. Ezt a nyolc utat, melyet Jézus mutat számunkra a beteljesedett élet eléréséhez, összehasonlíthatjuk a Buddha nyolc ösvényével is. Mindkettő a belső összhanghoz és a beteljesedő élethez akar vezetni.
Nem könnyűek az utak, melyeket Jézus mutat számunkra. A lelki szegénységről beszél hozzánk, a tulajdon és a gazdagság irányában tanúsítandó belső szabadságról. A buddhisták szólnak a dolgokra való rátapadás szükségtelenségéről. Jézus beszél a szomorúságról, de arról a bátorságról is, mely elfogadja a szomorúság fájdalmát, mely bátorság révén túljuthatunk a szomorúságon. És csak azt követően nyerünk vigasztalódást és újra szilárd talajt a lábunk alá. Továbbá az erőszakmentességről beszél, az irgalmasságról, melyet magunkkal és másokkal szemben szükséges tanúsítanunk. Ezek igényes elvárások. Mert mindannyian felismerjük magunkban a hajlamot arra, hogy kemények legyünk és irgalmatlanok, magunkkal szemben, ha mi magunk, vagy másokkal szemben is, ha a körülöttünk levő személyek nem felelnek meg a magunkban hordozott ideális emberképnek.
Az igazság keresése nem csak arra vonatkozik, hogy megpróbálunk saját lényünknek megfelelőn igazságosak lenni. Jézus mindig ide számítja az igazságosabb világért véghezvitt cselekedeteink szükségességét is. A boldogság, melyről Jézus beszél, nem egoista. Harcol az igazságosabb rendszerekért, a javak igazságosabb elosztásárt és az esélyegyenlőségért, igazságos bérekért. A harc és az elmélkedés, a misztikum és a politika egymás mellett jelennek meg a nyolc boldogságban.
A görög egyházatyák a Jézus által elvárt tiszta szívet tartották a misztikum alapjának. Csak akinek tiszta a szíve, csak az, aki mindent, ami benne rejtőzik Isten fényében szemlél, csak az láthatja meg Istent. És a misztikum útjának célja éppen ez, meglátni Istent. De közvetlenül a tiszta szívről szóló szavai után, Jézus a békéért való cselekvő élköteleződésről szól, azokról, akik békét teremtenek a világban. És a világ békéjéhez nem elégséges a saját belső békénk, szükséges, hogy készen álljunk megteremteni a békét magunk körül is. Pedig az igazságosságért történő cselekvő elkötelezettségünk, még üldöztetést is vonhat maga után.
Nüsszai Gergely egyháztanító (kb. 335-394) sajátos értelmezést kölcsönöz az utolsó boldogmondásnak: „Boldogok, akiket üldöznek az igazságért”. Magyarázatához a sportot veszi alapul. Ha ezer métert akarunk szaladni, akkor szükségünk van másokra, akik üldöznek, annak érdekében, hogy gyorsabban szaladjunk. A sport területéről vett képet az életre vonatkoztatja. Azt állítja: még a minket üldöző gonosz sem árthat nekünk. Ellenkezőleg, arra ösztökél minket, hogy egyre gyorsabban szaladjunk Isten irányába. Nem föltétlenül szükséges ezt az értelmezési formát elfogadni, de rámutat arra, hogy miként értelmezték a görög egyházatyák a boldogmondásokat: még a külső veszélyek és a körülöttünk levő nehéz emberek sem tudnak ártani nekünk, ha megértettük Jézus lelkületét. Ők csak arra ösztökélnek minket, hogy ne az emberek irányunkba mutatott álláspontja alapján határozzuk meg magunkat, hanem Istenben keressük életünk alapját. Viselkedésükkel Isten karjaiba hajtanak minket.
Jézus nyolc boldogsága olyan utat mutat számunkra, mely nem mellőzi létünk valóságait, hanem a veszélyek révén a belső harmónia és a bensőnkben megszülető hála és szabadság állapotába vezet minket. Jézus szavainak segítségével olyan tapasztalat birtokába jutnunk, melyet a zsoltáros így fogalmaz meg: „Isten közlében lenni, az én boldogságom” (Zsolt 73,28).

2017. június 4., vasárnap

Irgalom

Pilinszky János Popper Péternek:
Az élet problémái nem megoldhatók, csak elviselhetők.
Te úgy gondolkozol, hogy az életben problémák vannak és megoldásra van szükség, én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség.”


2017. május 22., hétfő

Függőlegesek és vízszintesek


Egyenes vonalak. 
Engem itt mégis minden a körre emlékeztet. 
Nulla méter tengerszint feletti magasság: kezdet és vég. 
A kikötő jelzőtornya: elindulni, megérkezni, visszatérni. 
Körkörösség. Mindig ugyanaz és sosem azonos. 
Újrakezdés, amely a szó jelentésének ellenére mindig csak folytatás, mert korábbi önmagunk az újrakezdésben is ott van. 
Esetleg megfogyatkozott vágyakkal, nehezebb teherrel, feladott reményekkel. 
Vagy gyarapodó életerővel, új láthatárral, hosszú idő után ismét felfedezett belső tartalmakkal. 
Úton vagyunk és eligazítás után vágyunk. 
Lelkesedünk. Azaz kitölt a Lélek.