2017. április 17., hétfő

Ünnep




Ünnep van. Kilépünk a hétköznapok megszokott ritmusából. Legalábbis megpróbáljuk. Nehezebb, mint gondoltuk volna. Egy nap még elmegy a rutin nélkül, de másnap már lassan hiányzik. Mert az megszokottabb. Kényelmesebb. Kevesebb kihívással jár. Az ünnep azt közvetíti, most valami más van. Mi is? Gondolkodj el! Emlékezz! Összegezz, tervezz, gyónjál. Jobb esetben következzen az újratervezés. De még emlékszel a tavalyira is. Akkor csak két hétig tartott a változni akarásból. Az újrakezdés lelkületéből. Jobb esetben két hónapot. Ennek ellenére ott van az igazi változás lehetősége minden ünnep külső burka alatt.
Szeretnéd hinni.
Akarod hinni.
Hiszed.
Van feltámadás!

2017. április 14., péntek

Előttünk a múlt


Christoph Dohmen
„Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amiről azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval előttünk” (Prédikátor 1, 9-10).
Év elején, nemcsak hogy erős elhatározással nézünk a jövő felé, de gyakorta össze is kötjük a kérdést, hogy vajon mit hoz a jövő, azzal a reménnyel, hogy minden vagy legalábbis némely dolog jobb lesz. A Prédikátor híres mondata, hogy „nincs semmi új a nap alatt”, látszólag ellentmond ennek az elképzelésnek, és legtöbb esetben negatív, pesszimista kijelentésként él a köztudatban. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a változatlanság, a stagnálás és az ismétlés is manapság negatív töltettel vannak felruházva. Vele ellentétben, az újat pozitívumokkal kötjük össze. Ha meg akarjuk érteni a szentírásbeli Prédikátor szavait, akkor a mi elképzeléseinket nem ruházhatjuk rá és nem vonatkoztathatjuk azokat a bibliai szövegekre. Az ókorban a régi, a már bevált, a legtöbb esetben olyan értéknek számított, amely méltó volt arra, hogy megőrizzék, miközben az újra leginkább kétkedően tekintettek.
Kijelentésének megindoklásában, a Prédikátor kitér arra, hogy gyakran tartanak bizonyos dolgokat, jelenségeket újnak. De – ezt kellene szerinte átgondolnunk – ez csak látszólag új, mert azoknak, akik valamit újnak határoznak meg, nincsen tudomásuk arról, hogy korábban az a bizonyos dolog már létezett. Ellenvetésként felhozhatnánk, hogy ő sem tudhatja, hogy valami létezett-e korábban is, vagy sem. De a Prédikátor célja nem az, hogy eleve elvessen mindent, ami új, és egy merev változatlanság mellett tegye le a voksát. A mondat, amelyben a Prédikátor a már elmúltat szembe helyezi az eljövendővel, és kijelenti, hogy a kettő megfelel egymásnak, értésünkre adja, hogy ő más alapokra helyezi az idő értelmezését.
Az idő bibliai értelmezésében a múlt előttünk van, mert ami már megtörtént, azt ismerhetjük, „láthatjuk”. A jövő azonban ismeretlen és az emberi tudás számára nem hozzáférhető. Képletesen szólva, a hátunk mögött van, ahol nincs szemünk. Mi emberek háttal haladunk az időben. Ennek okán – akárcsak az evezős – csak aszerint tájékozódhatunk a jövőt illetően, amit magunk előtt látunk, azaz a múlt segítségével. Amikor a Prédikátor az eljövendőt és a már elmúltat azonosnak tartja, annak az elképzelésnek ad hangot, miszerint a jövőre vonatkozó tájékozódási támpontjainkat a múlt megfigyeléséből tudjuk meríteni. Közvetett módon arra buzdít minket, hogy fokozott mértékben foglalkozzunk a múlttal, annak érdekében, hogy az eljövendő felkészülten találjon minket. Ha ebben az összefüggésben figyelmet szentelünk a kijelentésnek, miszerint nincs semmi új a nap alatt, akkor az megóv attól minket, hogy elvonatkoztassunk a múlt jelentőségétől, azzal a kifogással, hogy úgy is mindig új dolgok történnek, minden változáson megy át. A híres versszakok végén, melyek arra vonatkoznak, hogy mindennek megvan az maga ideje (Prédikátor 3, 1-11), a szerző újra visszatér a korábbi gondolathoz: „Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt”. Ebben az esetben azonban nem azzal folytatja gondolatmenetét, hogy nincs semmi új a nap alatt, hanem azzal, hogy ami idővel elmúlik vagy amit elfelednek, az nem veszik el, hanem Isten maga őrzi azt: „és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt” (Prédikátor 3,15).

2017. április 9., vasárnap

A Három nővér Budapesten

Csehov Három nővér-e a budapesti Maladype színházban
Kosztolányi Dezső fordítása alapján
Bemutató előadás 2017. április 8-án


A Maladype színház
A 2001-ben alakult független színház  pályázatokból és támogatásokból tartja fenn magát. A színház nevét adó idegenül hangzó szó a lovári (cigány) nyelvből származik, jelentése „találkozások”, mely fogalom széles értelmezési körben jelöli a társulat és munkatársainak művészi hitvallását.

Az előadás
Az előadásról ezt olvashatjuk a társulat honlapján: " „Kép-játék” Botticelli, van Eyck, Bosch, Da Vinci, Caravaggio, Rembrandt, Munkácsy, Lautrec, Renoir, Csontváry, van Gogh, Picasso, Dalí, Magritte, Vasarely, Warhol és Banksy munkáinak felhasználásával."
Az ötlet, mellyel a rendező és a társulat a darabot szinre viszi újszerűen közelít Csehov zsenialitásához. A felhasznált festmények forma- és színvilágát sikeresen építik be a dráma cselekményének és hangulatának bemutatásába.
A lakásszínházra jellemzően nagyon kevés hely van a rengeteg díszlet számára, működtetésük és felhasználásuk gyakran esetleges és olajozatlan.
Az első felvonás zárójelenetéhez a Koyaanisqatsi (jelentése egy észak-amerikai indiánnyelven: Egyensúlyát veszített élet) film zenéjé csendül fel. A darab ezzel éri el a mélypontját.
A szünet után már nem sikerült visszakerülni az első rész hangulatába, a darab egyre gyakrabban enged el, később már terhessé is válnak az egymást követő jelenetek.
Számos rendkívüli mélységgel megkomponált és előadott jelenet van a darabban, ezeket azonban gyakran nem sikerül harmonikus egységgé alakítani.  Ennek ellenére néhány briliáns alakítás és kép hosszútávon megmarad bennem. Mindenképp  ide tartozik Edvard Munch A sikoly festményének színpadi megjelenítése.
A befejező kép - amelybe egy nézőt is bevonnak - értékes eleme a darabnak, találó zárójelenet.
Összességében: A megközelítési mód újat hozott, számos értékes alakítást láthatunk, de - ami oly gyakran érvényes, az itt is az - kevesebb, több lett volna.

Rendezte: Balázs Zoltán
Szereplők:
Prozorov, Andrej Szergejevics: Bödők Zsigmond
Natalja Ivanovna, a menyasszonya, később felesége: Tankó Erika
Olga: Szilágyi Ágota
Mása: Huszárik Kata
Irina: Fátyol Kamilla
Kuligin, Fjodor Iljics, gimnáziumi tanár, Mása férje: Lendváczky Zoltán
Versinyin, Alexandr Ignatyevics, alezredes, ütegparancsnok: Páll Zsolt
Tuzenbach, Nyikolaj Lvovics, báró, főhadnagy: Bödők Zsigmond
Szoljonij, Vaszilij Vasziljevics, százados: Lendváczky Zoltán
Csebutikin, Ivan Romanics, katonaorvos: Páll Zsolt
Ferapont, öreg szolga az elöljáróságon: Bartha Lóránd
Anfisza, öreg dada: Bartha Lóránd
Alkotók: Díszlet: Balázs Zoltán, Szcenika: Czirják Ágnes, Jelmez: Benedek Mari, Produkciós vezető: Balázs Katalin, Éri Ildikó

2017. február 24., péntek

Hallani a csendet


Theodor Weißenborn
Egyetlen alkalommal, egyetlen pillanat erejéig fordult elő életemben, hogy annyira közel voltam ahhoz, amit tökéletes csendnek lehet nevezni, amennyire az éppen csak lehetséges.
Egy séta közben történt, a runeburgi romok közelében. Egy padon pihentem meg éppen, egy kimagasló szikla árnyékában, kinyújtózkodtam és a kékesbe játszó távoli látóhatárt szemléltem. Dél körül járt az idő, a nap elérte zenitjét, a város zajából semmi nem hallatszott föl ide, aranyos színekben tündökölt az oldalban a rekettyebokor, a szél és a levegő visszatartotta lélegzetét.
Ekkor történt: alig hallhatóan – vajon egy halk roppanás volt? Pattogás hangja? Ketyegés? Egy óráé? Talán saját karórám ketyegése volt hallható? Fülemhez emeltem karomat, de nem hallatszott onnan semmi – a hang mégis jelen volt, érzékelhetően, valahol körülöttem, ismétlődően hallható hang, rendszertelen időközökben, néhány másodpercenként. Olyan volt – arra gondoltam akkor – mint a csend kattogása, mintha a csend szólalt volna meg, felcsendülve fülem hallatára. Vagy mégis egy halk hang lenne ez, a még éppen hallható határán, ahol már a misztérium kezdődik? És akkor, hirtelen, miközben még mindig próbáltam beazonosítani a hang forrását, ösztönösen megéreztem valamit: hiszen a rekettye hüvelyének pattanását hallom, amint a növény éppen szétszórja magvait. Közelebb mentem az egyik aranyban tündöklő bokorhoz, fejemet belefúrtam, és lám, bebizonyosodott. A rekettye megért, és mint minden, ami él, tovább adta az életet az elkövetkező nyarak további generációinak. Minden folyt. És én ennek része voltam.

2017. február 10., péntek

Berlinale 2017



VISZLÁT BERLIN, VISZLÁT BERLINALE - 2018. február 15-25
*
BERLINALE 2017
Elkezdődött a 67. Berlini filmfesztivál
Ajánlom figyelmükbe beszámolóim. A legfrissebbek lesznek felül.
2500 vetítés lesz, ebből kb. 20-ra nekünk is be kellene jutnunk a 11 nap alatt, hogy  a 403 filmből néhányat megtekinthessünk. Közben arra is próbálunk figyelni, hogy a több szekcióba szervezett filmek minél szélesebb palettájába belekóstoljunk.
*
Vasárnap - a búcsúzó film
Return  to Montauk (Visszatérés Montaukba) Volker Schlöndorff filmje. A vasfüggöny lehullásának idején hosszú időre nyomot hagyó szerelmet él meg egy férfi és egy nő, majd több év után újra találkoznak az emlékeiktől mélyen átjárt helyszínen. Az egykori életöröm hangulata felvillan, olykor a még átélhető boldogság reménye is, de az elveszett paradicsomba nincs már lehetőség bejutni. A pénz, a karrier, az alkotói siker elviselhetővé teszik az életet, boldogságot semmiképp, de még szabadságot sem nyújtanak. A fel nem tett kérdések terhe, az elmulasztott együttlétek sebei örökre megmaradnak. "Csak két dolog számít az életben: azon tetteink és mulasztásaink, melyeket megbántunk és már késő helyrehozni."
*
Szombat délután szüneteltettük a filmfesztivált és elmentünk moziba. 😊
Kundschafter des Friedens (Felderítők a béke szolgálatában)
A 2016-os év jelentős diplomáciai krízist hozott a német kormány számára. Egyetlen sikert ígérő kiútnak az egykori kelet-német kémek szolgálatainak igénybevétele látszik. Az NDK-s ügynökök korabeli megnevezése adja a film címét. A szimpatikus nyugdíjas bácsik bevetik magukat a mélybe, tapasztalatukat felhasználva igyekeznek az új világ kihívásainak is megfelelni. Nagyon kedves, humoros film, csipetnyi családi drámával.
*
Ana, mon amour, Călin Peter Netzer filmje. Az idősíkokat érdekesen változtatva követi a film néhány évig egy fiatal pár útját. Úgy tűnik, hogy szülőkkel és a saját terhekkel való harcban csak a szerelem képes erőt nyújtani és kiutat mutatni. De mivel semmi sem örök, ez sem bizonyul hosszú távon fenntarthatónak és a pontosabb odafigyelés esetleg rávilágíthat arra is, hogy a szeretet bilincs volt, a ragaszkodás menekvés és az egyén kibontakozásának éppen az állt leginkább útjában, aminek azt szolgálnia kellett volna. Pszichoanalitika és gyónás úgy jelennek meg a filmben, hogy azokat nem rántják a sárba és egymás ellen sem játsszák ki. Érdemes megnézni a filmet, habár kevesebb  több lenne belőle.
*
Bamui haebyun-eoseo honja (Egyedül, éjszaka a parton), Koreai film Hong Sangsoo rendezésében. A fiatal színésznő Koreából érkezik Németországba, hogy az idő alatt lecsendesedjenek otthon a kedélyek, melyeket a rendezőjével ápolt tiltott kapcsolata borzolt föl. Egy rejtélyes alak itt is és majd hazatérte után is feltűnik körülötte, de mindez csak az álomszerű, szürreális eleme a párbeszédekre épülő filmnek, melyben nem kis mértékben fogy a koreai nemzeti szeszes ital.
*
Joaquim, brazil-portugál film Marcelo Gomes rendezésében. A film azzal kezdődik, hogy egy a templom előtt kiállított fej elmeséli miként fejeződik be a történet, mely Brazíliában játszódik, még portugál gyarmat korában, - nehéz idők voltak, banális megjegyzéssel élve - de a film fővonalának témája az értékekről, pénzről, szerelemről, karrierről, párkapcsolatról akár itt és most is aktuális lehetne. A záró snitt jól sikerült, ami utána következhetett, arról már a film elején értesültünk. Igen, a levágott fej a főszereplőé(volt).
*
Helle Nächte (Világos éjszakák), Thomas Arslan filmje.
Amikor egy észak norvégiai kisvárosban a fehér rózsák a nagytata koporsójának fedelére hullanak, a sír mellett álló apa és fia előtt - akik Németországból érkeztek - a szülők válása óta első alkalommal tárul fel a lehetőség, hogy ismét egymáshoz találjanak.  A hagyományokat átadni óhajtó apa és az új(abb) célokat kereső fiú között, az egymáshoz való közeledés és az elhatárolódás igényének feszültségétől terhes a levegő. De ezt az utat - így vagy úgy - be kell járniuk. Egy szép napon feltűnik egy kislány, aki által egy új világ tárul fel a fiú számára.
*
Al-Sarab (Káprázat)
Korábban írtam már a nemrég elhunyt Ahmed Bouananiról szóló portréfilmről, most az ő filmjét láthatjuk. Filmtörténeti kuriózum Marokkóból. Az ottani történelem, kultúra és spiritualitás hiányos ismerete miatt, nem volt lehetséges számomra a film mélységeibe behatolni, de lírai képei és az igényes szöveg - költészet és teológia - (kafkai) hatással voltak rám.
*
Motza el hayam, Daniel Mann izraeli rendező alkotása. Az időszakos katonai szolgálatra készülő történelemtanár, aki - amint később kiderül - diákjai előtt, óra közben sírva fakadt, egy autóban ébred föl. Édesapja halála megviselte, teljes katonai felszerelésben bolyong a városban - ami persze Izraelben nem szokatlan - és véletlenszerűen egy külföldi újságírónővel hozza össze a sors. Izraeli életkép, másképp.
*
El bar, Álex de la Iglesia filmje. Spanyol-argentin koprodukció. Röviden: zseniális. Neki is medve jár(na. Sajnos versenyen kívül van jelen a Fesztiválon). A film csodálatos mikroszkopikus felvételekkel kezdődik, mesterien ötvözve a tudományos és művészeti szempontokat. A Madridban zajló cselekmény csak néhány óráig tart, de ez idő alatt sikerül magával ragadnia a nézőt az emberi lélek legmélyebb bugyraiba. Humortól sziporkázó és halálosan komoly jelenetek váltakoznak, de megmarad a hihető, befogadható határán, megmutatva, hogy miként tárulnak föl a karakterek addig ismeretlen vetületei krízishelyzetekben. A film eközben a nézőt is szembesíti saját magával,  elképzelhető döntéseivel, melyet hasonló élethelyzetben hozna. Pokol és mennyország, szerelem és gyilkosság, bizalom és teljes kiszolgáltatottság - több szinten megvillantott duális világ. Film 18-as karikával, szexjelenetek nélkül.
*
Menashe - jiddisül és angolul beszélő film Joshua Z Weinstein rendezésében (Egyesült Államok). Újabb apa-fia film. Pajesz, sábeszdekli, imaház, kóser áruk üzlete. Párhuzamos társadalom New York szívében. Az özvegyen maradt Menashe, aki még egy csibét sem tud fölnevelni, szeretné, ha kisfia vele maradhatna, de ezt sem a család, sem a rabbi nem támogatják. Asszony nélkül nem lehet - mondják. Tulajdonképpen egy dolog szól amellett, hogy a kisfiú nála maradjon: annyira szereti, hogy úgy érzi, "megszakad a szíve", ha nem lehet vele. Vágyának elérése érdekében tehát áldozatot kell hoznia.
*
Primero enero (Kezdet), argentin film, rendezte Dario Mascamvrobi. Bemutatták a Kplus generáció szekcióban, mely megnevezésben a K Kindert jelöl.
Az elvált szülők gyerekeként élő kisfiú édesapjával megy a hegyekbe. Vakációs programjuk egy előre rögzített terv szerint zajlik, az apa szeretné átadni fiának mindazt, amit ő is egykoron kapott. A türelmes és figyelmes apuka, megpróbálja a legtöbbet és a legjobbat kihozni az együtt töltött időből. A színes program ellenére a gyerek egyetlen kívánsága, hogy szülei ismét együtt legyenek, és ezen kívánságának akkor is hangot ad, amikor már alaposan átbeszélték, hogy az már nem lehetséges. A vidéki ház környékén, ahol vakációjukat töltik, és amely háztól a válás miatt immár búcsút kell venniük, feltűnik egy ismeretlen kislány, és jelenlétével kimozdítja a fiút a holtpontról.
A film létrejöttének története, (melyről a rendező és munkatársai meséltek a vetítés után), ismételten reménnyel tölt el a filmművészetet illetően. A filmet lényegében a rendező baráti köre készítette, főszereplők a nagybácsija és az unokaöccse. Az ötezer (!) Eurós büdzsé nagy részét is ők dobták össze. A helyszín a nagytata vidéki háza, ahol a filmes csapat rendszeresen tart baráti összejöveteleket. Így a két hetes januári pihenőszabadságuk ideje alatt készítettek egy remek filmet, mely érzékenyen, valamint okosan foglakozik a "hagyományok és generációk" témával. Sugárzott a jelenlévő csapatról, hogy kiegyensúlyozottan, örömben élnek és dolgoznak. Jó látni!
*
When the day had no name (Névtelen nap)
Makedon film Teona Strugar Mitevska rendezésében. Újabb világpremier.
Makedón fiatalok a felnőttévállás küszöbén, annak minden nehézségével. Az útkeresésük kísérője a nyers erőszak, annak verbális és fizikai-pszichikai formájában, mely egyenes úton vezet a kilátástalanságba. Az otthon megtartó erejének hiányában és még a nem létező keretek ellen is lázadva telnek napjaik. A nemzetiségi feszültségek tovább fokozzák a tragikusba forduló  folyamatokat. A  film utolsó kockájára nyugszik meg a cselekmény, melyre már az első kockák is utaltak. - Nem egy lakodalmi menet, de nem is ígérte senki.
*
Obour al van assabea (Átlépni a hetedik kapun) franciául és arabul beszélő film, Ali Essafi marokkói rendezőtől.
A mesékben általában nem ildomos átlépni a hetedik kapun. A portréfilm alanya, a méltatlanul elfeledett marokkói filmrendező és író Ahmed Bouanani mégis ezen (is) fáradozott egész életében. Ha filmes alkotásait nem is lesz könnyű megtalálni, írásai a közeljövőben remélhetőleg elérhetőek lesznek.  Francia nyelven már az idén. Munkája elismerés nélkül maradt, de nem eredménytelen. Az emlékezés fontosságát hangsúlyozta egy olyan társadalomban, amely ezt nem tartotta hozzá hasonlóan lényegesnek. Francia nyelven írt. Egy riporter megjegyezte, hogy ennek ellenére írásai arabul csengenek. Igen - felelte Bouanani - mert a szívével ír az ember.
*
El mar la mar - Joshua Bonnetta és J.P. Sniadecki rendezésében.
A kettősség bűvöletében. A Sonora sivatag szépsége és veszélyessége. Az árnyékot nyújtó és esőt hozó felhők. A túlélők beszámolói teljesen sötét filmkockák kíséretében. Tanuk, akik velük elsőként találkoznak. Tanuk, akik már csak a kiszenvedettekre találnak rá. És az elemek: tartalom és forma harmonikus ölelésében.
Sivatagi bölcsesség, melyet életünkre is kiterjeszthetünk: Nem azért tévedünk el, mert nem látható  az előttünk álló út, hanem azért, mert nem tudjuk hol állunk pontosan. Egy film, melynek minden kockája a legnagyobb igényességgel van megalkotva. Semmi sincs a véletlenre bízva. És egy sivatag, melyről a közeljövőben még hallani fogunk.
*
Pokot - Lengyel vadász krimi, szép tájakkal és erőteljes állatbarát alaphanggal. A hullák száma folyamatosan gyarapszik, majd a lengyel gombagyűjtők álarcosbálja utáni hajnalon a polgármester is eltűnik. Nagyszerű jelenetek. Olykor meg kell érje az ember 70. életévét, hogy nagy titkát, mindennapjainak keresztjét, megoszthassa valakivel. Füvezve egy tábortűz mellett, és emiatt röhögve mesélve el a tragikus eseményeket. Sajnos, a végén hollywoodira fogták a figurát.
*
Testről és lélekről, Enyedi Ildikó filmje. Vegetáriánusok és állatbarátok gondolják meg kétszer is, hogy megnézik-e. De ha meggondolták, föltétlen nézzék meg. Röviden: kiváló. Hirtelen felindulásomban azt mondanám, nem csak a fesztivál legjobb filmje, hanem az év filmje lesz számomra. Medve jár neki. A rendezőnek, vagy a női főszerepnek.
Egy férfi. Egy nő. Egyedülállóak. Amikor útjaik kereszteződnek, olyan jelek tűnnek föl, melyeket nem hagyhatnak figyelem nélkül. És a szarvasok orra is összeér ivás közben a havas tájban folyó patak vizében. Pedig nyár van. És éjszaka. Vajon késő már egy újabb kapcsolatba belemenni? Vagy még el sem érkezett az ideje? És mi a jele annak, hogy elfogadtak? És mihez kell nagyobb bátorság: egy szerelmi vallomáshoz, vagy ahhoz, hogy örökre búcsút vegyünk a földi élet siralomvölgyétől?
*
Rekvijem za gospodju J. (Rekviem J. asszonyért) - Rendezte: Bojan Vuletic
Meghalni készül, hogy szabaduljon kudarcainak terhétől, hogy családjának ezáltal is segíthessen, hogy nemrég elhunyt férjével újra találkozhasson az élő vizek tengerén. Mert felőrli a társadalomra szakadt bürokrácia, a bezárt gyár látványa, a kilátástalanság, a irányvesztettség - mintha körbe forogna az utat jelző iránytű. Nem könnyű az élet - hogy kezdjük a banalitásoknál. De meghalni sem az. Pedig olykor felcsillan a terhektől való megszabadulás reménysugara. De az életbe is vezet út. Felcsendül a dal, mely ünnepe az élni akarásnak? Vagy elnyomja azt a működésbe hozott revolver hangja?
*
At elske Pia (Szerető Pia)
Dán produkció Daniel Borgman rendezésében, a Delphi Palastban bemutatva. (Az erkélyen ülünk, mint egykor a Hargita moziban)
Anyuka szeretné, ha lánya barátot találna magának, ugyanakkor zavarja őt, amikor a hosszú séták miatt, Pia több alkalommal is későn ér haza. Pedig nem is könnyű férfit találni egy hatvanéves nőnek. Hogy most kilátásban van egy kapcsolat, félig-meddig a szerencsének tudható be, hiszen éppen akkor jártak a kikötőben a szellemi fogyatékkal élők  foglalkoztató központjának tagjai, mely csoportba Pia is eljár hetente négy alkalommal, amikor a férfi, halász csónakjának karbantartásával volt elfoglalva.
Ady már tudta, hogy "csók kérő daganatunk a sírban sem fog lelohadni". De mi kell ahhoz, hogy lépéseket tegyünk a másik ember irányába? És mivel másabb ez az egész folyamat, ha az általánostól eltérő képességekkel és korlátokkal rendelkeznek a kihívás előtt álló személyek? Előnyök és hátrányok. De ki kell menni a kikötőbe! Mert csodálatos virágzásba borulhat az élet. Együtt nézni ki az ablakon, és rácsodálkozni Koppenhága átláthatatlan ködére. Keresni a szépséget, kívül és belül. És megízlelni a fájdalom keserű ízét.
*
Kezdőfilm:  
Django
A hivatalosságok számára a Berlinale palotában vetítik a filmet, közvetlenül a nyitóünnepség után, a további érdeklődő a Friedrichstadt Palastban követheti azt egy óra csúszással. A férőhelyek száma itt valamivel több, mint a Vákár Lajos jégpályán. Francia világpremierrel kezdett tehát a fesztivál, az elsőfilmes Etienne Comar múltidéző alkotásával, mely a kirekesztés, hol lassan, hol gyorsan zajló folyamataira hívja fel a figyelmet. Első látásra lerágott csontnak is tekinthetünk a témára, mert a közbeszédben gyakran előkerül. Ezen gyakoriság azonban ritkán párosul megfelelő mélységgel, így gyakran a törzsasztal előítéletei szintjén megreked a diskurzus.
Miként reagálhat az érintett személy vagy csoport, egy kedvezőtlennek ígérkező folyamat veszélye láttán? Milyen szerepet vállalhat egy segítő, és miért pont azt? Hogyan élhetnek tovább terhükkel azok, akik kiúttalan döntések mentén próbálnak talpon maradni, miközben lépéseik mások életét is befolyásolják? A kérdések nem csak a bemutatott történelmi keretek között bírnak jelentőséggel.
A filmnek sem sikerül - véleményem szerint - új megközelítést felkínálnia, de azáltal, hogy a verseny szekcióban indul, és kezdőfilmnek választották, a szervezők hozzáadott jelentőséget kölcsönöztek a témának. Az esetleges későbbi próbálkozások, újabb alkotások keretében, melyek majd igyekeznek pontosabban leírni a megsemmisítést is fölvállaló kirekesztés folyamatát, tehetnének néhány lépést a kevésbé megszokott válaszok keresésének irányba. Jelen esetben az asszimiláció kap hangsúlyt, amely nem elégé kreatív válasz egy 21. századi filmtől.
*
Kezdő ünnepség
A művészet ne váljon a politika eszközévé, de politikai, társadalmi kérdésekben állást kell foglalnia - hangzott el egyebek mellett megnyitón.  Ez egy ilyen filmfesztivál, rajta tartja ujját a világ pulzusán. Többször is utaltak a megnyitó alatt az Egyesült Államokban nemrég lezajlott választásokra, elegánsan, de egyértelműen utasítva el a feljövő politikai irányvonalát. Ez itt, Németországban, Berlinben nem meglepő állásfoglalás. Egy népnek és városnak, melyet 28 évre falak választottak el (és persze azt nem lehetett tudni előre, hogy "csak" 28 év lesz), na ennek a népnek nem opció semmilyen problémára a falak építése. Hiszik, remélik, megálmodják és megvalósítják a felvállalható, humánus, életképes válaszokat az élet kihívásaira. Persze magukat sem kímélték az est alatt a kritikával, előkerült a meg nem épült reptér ügye és az új politikai párt is (AfD), mely a jobb szélen erősödik.
"A művészet hazugság, mely segít nekünk megérteni az igazságot" - idézte Picassot megnyitó beszédében a kultúráért felelős szövetségi biztos asszony. Kennedy híres berlini beszédét is felelevenítette, melyben az egykori elnök a megosztott Berlint a szabadság szimbólumának nevezte. Ebben az értelemben saját magát is berlininek tekintette, és németül szólalt meg annak idején a város és a világ előtt: Ich bin ein Berliner!
A berlini filmfesztivál, mely a világ legnagyobb közönség-fesztiválja, a művészet szabadságának ünnepe - vallják a szervezők. És én is.
Ezúttal azt is megtudtuk, hogyan is lesz valakiből filmfesztivál igazgató. Persze, a szakmai részletekkel nem untatott minket Kosslick úr, de elmesélte, hogy gyerekkorában filmek százait kellett megnéznie, melyre özvegy édesanyjának barátja fizette be őt. És a délután három órai előadásra már egy órakor indulhatott. Sosem tudni előre, milyen mellékhatásai lehetnek döntéseinknek.
Érdekes, és számomra szimpatikus gesztussal fejeződött be a nyitó gála. Szokás szerint a fesztivál igazgatója (Dieter Kosslick) németül, a zsűri elnöke pedig angol nyelven indítják útjára a neves eseményt, de ezúttal a németül elhangzott mondat után, Paul Verhoeven saját anyanyelvén, azaz hollandul szólalt meg. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy ez csak természetes, megemlítem, hogy a fesztivál alatt nagyon kevés film van németül feliratozva. Bevett szokás, hogy eredeti nyelven és angol felirattal mutatják be az alkotásokat. Kivételt, elsősorban, a verseny szekció képez.

2016. december 21., szerda

Jörg Zink emlékére


A kortárs teológia egyik legkiemelkedőbb németországi alakja, Jörg Zink evangélikus lelkipásztor, számtalan cikk és könyv szerzője, filmek, rádió- és TV-adások szerkesztője, 93 éves korában, 2016. szeptember 9-én az örök hazába költözött. Írásai és előadásai nagyon széles körben határozták meg olvasói és hallgatói életútját. Egyik legjelentősebb munkája a szentírásfordítása. Az alábbiakban az ő tollából származó sorokat olvashatunk a mai egyház feladatáról.

„Ha meg kell fogalmaznom, hogy véleményem szerint igazából milyennek kell lennie az Egyháznak, akkor azt mondom: az Egyháznak egy út menti vendégfogadóhoz kell hasonlatosnak lennie, mely mindenki számára nyitott, aki az utcáról bejön. Olyan ház, mely bárkinek helyet biztosít, aki belép az ajtón, asztalt és padot kínál neki, minden betérőnek ételt és italt nyújt. Vendégfogadó, ahol nincsenek ellenőrök, sem kidobó fiuk, és záróra sincs. Ezt tanulhattuk az őspéldázatban, a jézusi ünnepi lakomáról. A nyitott ajtó és a közös étkezés, az egymással való beszélgetés, egymás meghallgatása és a megszületett kérdések megválaszolása, egymás helyre segítése, bátorítás az úton, ezek a jellemzői annak az Egyháznak, mely azt teszi, amit Jézus is tett. És ezek minden egyes krisztushívőnek is jellemzői, aki most a határok és feltételek nélküli meghívó feladatát ellátja, és ily módon, az igazi meghívó, Jézus alakja kirajzolódik rajta.” (Jörg Zink)

Krisztus világa, 2016. december