2018. november 14., szerda

Tartalom és forma

Cseresznye virág és barna paszuly 

2015-ös japán film, Naomi Kawase rendezésében, Durian Sukegawa An című regénye alapján. 

Négy évszak, három generáció, két esztétikai kategória, egy film. 
Beágyazva a cseresznye virág országának modern társadalmába, különböző életpályákat ismerünk meg, melyek egy város nyilvános terében keresztezik egymást. 
A film több kiindulópontot is nyitva hagy a szemlélő számára, ezek közül az egyik a remény perspektívája, mely csupán a generációs különbségek miatt is egymástól eltérő szemszögből világítja meg a napi eseményeket és a szereplők között lejátszódó folyamatokat. 

Akárcsak az életben, úgy azon filmben is, mely az egységes egész részéire fókuszál, több központot is találunk. Egy ilyen központot képvisel egy hagyományos japán édesség, a dorajaki. A sütemény kézzel fogadhatóságától hamar visszatalálunk az elméleti alapokhoz, az esztétikához, a tartalom és forma egységéhez. 
És ha gondolatban már elegendő időt töltöttünk a süteménynél, megkísérelhetünk magunk irányába is tenni egy lépést, és – talán a film megtekintése után – megvizsgálhatjuk, hol tartunk mi magunk: 
Mennyire van saját szakmai- és magán életünkben összhangban a tartalom és a forma? 
„Ízletes" az életem? Lesz belőle remekmű? – abban az értelemben, ahogyan azt a Teremtő elképzelte, amikor útra indított bennünket? 
És a kérdések nem szűnnek meg felcsendülni: 
Mennyire vagyok saját életem reményének hordozója? 
Milyen „ízűnek” találnak engem embertársaim? 
Mi az, ami mulandó életünkben, mi az, ami hosszú ideig elkísér? 
Mire kell törekednem: gyorsabban éljek vagy lassulnom kellene? Esetleg rezonáljak a külső és belső világommal? 
Kitudnak nyílni a körülöttem lévő emberek? 
Tudok élni embertársaim irányomba mutatott előítéleteinek nyomása alatt? Saját előítéleteim le tudom bontani? 
Szabaddá tudok válni? Szét tudom osztani magam? 
És ha elértünk a maghoz, feltehetjük magunknak a kérdést: milyen szerepet játszik a barátság életem szimfóniájában?
Utazunk el tehát egy távoli országba, mélyüljünk el a bemutatott karakterek kimondott és rejtett titkaiba, és ily módon, talán gazdagabban hagyjuk el a mozitermet: gazdagodunk ismeretekkel, az itt bennünk megszülető érzésekkel és talán megerősödik bennünk a remény,  hogy életutunkat méltósággal, bátran és szeretetet ajándékozva  járhatjuk be. 

2018. október 14., vasárnap

Moldován Zsolt festészeti kiállítása


Moldován Zsolt festészeti kiállítása
Habár a meghívón és a plakátokon nincs feltüntetve, a gyakorlott tárlatlátogató gyanút foghat, hogy vajon miért látunk itt, a most nyíló tárlaton egy teljesen átfogó palettát Moldován Zsolt munkásságából. A válasz egyszerű, Moldován Zsolt csíkszeredai festő-grafikus az idén 50 éves lett. Nem kívánt ő nagydobra verve ünnepelni, de azért művészeti munkásságának majd mindegyik érájából ízelítőt nyújt ma nekünk.
1987-as datálástól kezdődően vonultat fel munkákat és így betekintést nyerhetünk a három évtized alatt általa gyakorolt mindegyik technikából: ceruzarajz, tusrajz, pasztell, akril és olaj, továbbá vegyes technika – lám minderre találunk itt a falakon példát. Nyomon követhetjük, hogy miként alakult, fejlődött és teljesedett ki vonalvezetése, kompozíciós készsége, szín- és formavilága. Számomra is különös volt megállapítani, hogy nem egy folytonos fejlődésről van szó, hiszen a szárnybontogatás idejéből származó naiv, vagy vázlatszerű rajzok mellett, Zsolt már a kezdetekkor is előrukkolt jól megkomponált, igényesen kivitelezett és jelentős kifejező erővel rendelkező munkákkal.
Majd az időben haladva egyre inkább a festészet mellett kötelezi el magát, de ez koránt sem jelenti azt, hogy a grafika jelentőségét veszítené, hiszen az képezi az alapot, a grafikusi tehetség kibontakoztatása nélkül nincs harmonikus, sikerült festmény.
A mesterségbeli fejlődés mellett személyiségének alakulása, érése is visszaköszönt ránk a képekről,
– erre mintha közvetett utalást látnánk a metamorfózist megjelenítő alkotásokon – továbbá nyomon követhetjük érdeklődési területeit és témaválasztásával értékrendjét is bemutatja.
Talán az itt jelenlevők legtöbbjénél van otthon a falon Moldován Zsolt alkotás és az a leggyakrabban tájkép, a szülőföld természeti szépségeinek ábrázolása. Itt azonban megtaláljuk az általa használt és oly nagy sikernek örvendő ablakkeretes képeket is, mely tálalás rusztikus hangulatot kölcsönöz a bemutatott életképeknek.
Generációk, arcok, elfelejtett használati tárgyak, csendélet részletek köszönnek vissza ránk ezekről a képekről.
A portrék és az alakos képek szintén szélles körből merítenek, gyerekarcok, életerős fiatal lányok, idős személyek vonulnak fel előttünk – ebben az esetben talán pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy mi, szemlélők vonulunk el előttük – miközben saját élettörténeteinket, életfázisainkat is feleleveníthetjük a képek láttán.
Az urbánus környezet ábrázolásakor, kilép szűkebb hazája határai közül és gyakran ábrázolja az erdélyi szász épített örökség egy-egy tág körben ismert, jellegzetes példáját.
Világra nyitottsága és az ismeretlen felé kitárulkozó érdeklődése messzi tájakra vonzotta jubiláló alkotónkat. A Távol-Keleten tett látogatásai több ízben is meghozták gyümölcsüket, a számunkra exótikus országokból hazatérve mindig egy-egy nagyobb tárlattal lepte meg az érdeklődő közönséget, képein India, Kambodzsa és Vietnám hangulatát mutatta be nekünk, ebből a témakörből is látunk itt most néhány alkotást. Ezeken a képeken a fotószerű ábrázolást mellőzve, a festészet eszközeivel viszi be saját megérzéseit és látásmódját az alkotásokba, ezáltal téve azokat egyedivé és a szemlélő számára közvetlenebbé.
Aki már jó ideje követi Moldován Zsolt alkotói pályáját, az tudja, hogy az absztrakt ábrázolás mód sosem volt számára idegen, és, habár egy tájkép mellett úgy tűnhet, hogy ez egy egészen más világ, hát nem az. A mögötte meghúzódó forrás ugyanazon művész lelkivilága, csak az ábrázolás formája az eltérő. Ezen képek szemlélésekor nagyobb szabadságot kapunk arra, hogy egyéni úton lépjünk be az alkotás által felajánlott lehetséges univerzumokba. Így nem téved az sem, aki térképeket vagy kommunikációs csatornákat vél felfedezni a képeken, de az sem, aki a mikró- vagy a makró-kozmoszt látja megjelenni lelki szemei előtt.

2018. október 9., kedd

Oltárcsók


A szentmise előtt, az oltártérbe érve, a pap és kísérete térdet hajtanak a tabernákulum irányába. Ez a tiszteletadás az Oltáriszentségben jelenlevő Krisztusnak szól. Ez a jel ősrégi, és az ókorban nem örvendett túlságosan jó hírnévnek. Szabad polgár számára méltatlan volt a térdelés, a rabszolgák megalázkodását kifejező gesztus volt. Annál is inkább figyelemreméltó a megállapítás, hogy az Újszövetség gyakran használja a „térdelni” igét az Isten iránti hódolat kifejezésére.
A kezdeti időkben a keresztények számára a letérdelés nem az önfeladás gesztusát jelentette, hanem az Isten iránti ősbizalmat fejezte ki, és jele volt Isten dicsőítésének. Máté evangéliumában azt olvassuk a tanítványokról, hogy Jézus előtt leborultak és úgy vallották meg hitüket: „Valóban Isten fia vagy!” (Mt 14,33).
A katolikus szentmise liturgiája következő lépésében a pap, a koncelebrálók és a diakónus azáltal fejezik ki az oltár iránti tiszteletüket, hogy meghajolnak és ajkukkal megérintik azt. Az ókorban is szokásban volt, hogy csókkal illeték a templom küszöbét vagy a különböző istenségek képeit és az oltárt. Azonban a keresztények esetén az oltárköszöntés már a kezdetektől fogva Jézus Krisztusra vonatkozott, akit Péter első levele „élő kőnek” nevez, „amelyet – bár az emberek elvetettek – Isten kiválasztott és megbecsült”. (1 Pt 2,4) A középkorban ez a tisztelet az oltárlapjában elhelyezett ereklyéknek is szólt. Az ókori bibliai értelmezésben a csók nem annyira a gyöngédség kifejezésének számított, sokkal inkább a hódolat jele volt. Emiatt is annyira drámai, hogy Jézust csók által árulják el.
Az oltárcsók, az eucharisztia ünneplésének kezdetén, kifejezi a hívők kötődését Krisztushoz – a kötődését, mely legyőzi a bűnt és egy új kezdetet tesz lehetővé. (Robert Vorholt)

2018. szeptember 10., hétfő

Átalakulás


Anselm Grün

Manapság a türelem nem túlságosan elterjedt erény. Az emberek szeretnének mindent azonnal megkapni. És ez nem csak az üzleti szférában érvényes, ahol elvárjuk, hogy a megrendelt árut lehetőleg még aznap kézbesítsék, a meghibásodásról értesített szerelőcsapat pedig azon nyomban megérkezzen. Személyes életünkben is rögtön akarunk mindent: az orvosság egy szempillantás alatt vegye le lázunkat, a terápiás ülésszak végén pedig haladéktalanul legyünk úrrá félelmeink fölött. Némelyek olyan tanácsok után kutatnak, hogy miként tudnának néhány nap alatt megváltozni. A lelki életben is hasonló türelmetlenséget tapasztalhatunk. Segítség után vágyódnak az emberek ezen a területen is, mi módon tapasztalhatnák meg Istent, és hitükből táplálkozva miként élhetnének jól. Hasson minden a lehető leggyorsabban.
Mintha éppen ebbe az élethelyzetbe fonná bele Jézus a magától növekvő mag reménytejes és derűlátó példázatát. Eszerint nem szükséges túlságosan erőlködnünk azért, hogy a belénk ültetett mag szárba szökkenjen. Elegendő hozzá a földműves türelme, aki elveti a magot, utána nyugovóra tér, majd újra felkel. Nem ellenőrzi minden nap a sarjat. „Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan.” (Mk 4,27) A föld „magától” termi gyümölcsét. Ez görögül így hangzik: automaté. Automatikusan, önmagától, cselekvő hozzájárulásunk nélkül növekszik a vetés. Ezt a csodát Isten a termőföldben viszi végbe, és hasonló módon, bennünk is csodát művel. Ő érleli a lelkükbe ültetett szavának magvát. A mi dolgunk pedig az, hogy teljesítsük az éppen soron következő feladatunkat. Dolgozni, aludni, majd ismét felkelni és munkához látni, türelmetlen várakozás nélkül, mert a vetés szárba szökken, akár akarjuk, akár nem.
Manapság korszerűnek tűnik mindent megváltoztatni. A cégeket és az egyházakat is folyamatosan újraszervezik. Gyakori, hogy ezáltal nem vállnak ezek jobbá. És vannak olyanok, akik önmagukat akarják zabolátlan erővel, mindenáron megváltoztatni. Úgy vélik, rövid idő alatt sikerülhet ez nekik. A megváltozás azt az eredményt célozza meg, hogy más emberré váljak. Mert így, amilyen vagyok, az nem jó. Ezzel ellentétben a krisztusi üzenet más: átalakulás. Az átalakulás célja, hogy egyre inkább magam legyek. És ez a folyamat sokkal szelídebb, mint a megváltozás. Az átalakulás azt sugallja: minden, ami legbensőmben van, annak szabad léteznie. Olyan, amilyen. Megbecsülöm magam ilyennek, amilyen vagyok. De még nem vagyok az, aki lényegem szerint lehetnék.
Jézus példabeszéde erre az átalakulásra utal, mely gyakran épp olyan észrevétlen történik, akár a vetés növekedése. Az átalakulásnak hosszútávon észlelhető a hatása. Sok embert ismerek, akik folyton változtatnak valamit, mégis mindig ugyanazok maradnak. Mert átalakítani csak azt lehet, amit elfogadunk. Ha folyton változtatni akarunk magunkon, mert valamit nem tudunk elfogadni, akkor az, ami zavar minket, mindig bennünk marad.
Minden eucharisztia ünnepen átalakulásnak lehetünk tanúi. Azáltal, hogy életünket, úgy ahogy van, Isten elé helyezzük, bízunk abban, hogy Lelke átjár, és egyre inkább olyanná alakít, amilyennek Ő minket kezdettől fogva elgondolt. A kicsirázó, majd növekvő maghoz hasonlóan alakulunk igazi önmagunkká. És ezen igazi lényünk gyümölcsöt terem, és áldássá lesz mások számára is.
A megváltozni akarásban gyakran fedezhető fel a másság utáni egoista vágy. Nem vagyok elégedett korlátaimmal. Teljesen más ember akarok lenni. De ha folyamatosan harcolok önmagammal, több mint bizonyos, hogy nem leszek áldás a körülöttem levőknek. Ellenkezőleg – magam ellen tanúsított agresszivitásom kedvezőtlenül hat a környezetemre is. Életem akkor lesz gyümölcsöző, ha Jézus szavait befogadom, és azok kapcsoltba hoznak engem azzal az egyedi szóval, melyet Isten rajtam keresztül akar elmondani. Minden ember – így véli Romano Guardini teológus (1885-1968) – egyedi és megismételhetetlen szó, melyet Isten csak általa mond ki. A mi feladatunk az, hogy ez a szó egyre inkább tisztán kivehetőn csendüljön fel a világban.

2018. augusztus 30., csütörtök

India – amilyennek láttam

Moldován Zsolt kiállítása  / Kézdivásárhelyi Vigadó (2018. augusztus 30.)
Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves tárlatlátogatók,
Moldován Zsolt csíkszeredai festő-grafikus nem ismeretlen a kézdivásárhelyi művészetkedvelő közönség előtt. Korábban, elsősorban tájképeivel nyűgözte le a látogatókat, sok-sok kézdivásárhelyi és környékbeli otthont díszítenek munkái.
A mai kiállítás különlegessége azonban abban rejlik, hogy az alkotó egy rendhagyó úti beszámolóra hívja az érdeklődőket.
India – amilyennek láttam; – ezt a címet választotta a festő a jelen kiállításnak és valószínű, hogy Önök is megpillanthatták már, hogy a képek nagy részén, már első látásra feltűnnek az indiai embereket vagy élethelyzeteket megörökítő témák.
Egy Távol-keleti látogatást követően inkább írásos vagy diavetítéses beszámolóra számíthatunk általában, de Moldován Zsolt fényképezőgéppel a kezében járta be a milliárdos lélekszámú félszigetet és a kontinensnyi ország néhány általa meglátogatott pontjáról számol be ma nekünk. A fotográfiától indulva, tesz egy lépést a saját felségterülete felé, itt és most a festészet nyelvén meséli el élményeinek egy részét, és próbál ízelítőt nyújtani abból a világból, amelybe indiai útja alkalmával bepillantást nyert.
A különböző méretű olajképeken válogatást láthatunk impresszióiból. Az általa látott és fényképen rögzített hangulatokat, valamint pillanatképeket művészi eszközeivel átalakítva tárja elénk, így mi az ő művészi szemléletén át tekintünk a karakteres alakokra, a jellemző arcokra. Erre a művészi átalakításra, később még visszatérünk.
Tekintetünket fordítsuk tehát a képzőművészeti többletre. Ha egy utcán végighaladunk, akkor rengeteg információval találkozunk – főleg, ha az utca Indiában van. Ha viszont egy ilyen utcát egy festményről látunk viszont, akkor ott már a festő esztétikai értékrendjén alapuló szelekció eredményét látjuk. Néhány tárgyat, eseményt kihagy az ábrázolt képből, némelyekre pedig kiemelt hangsúlyt fektet. Lényegében ezzel a szelekcióval és hangsúlyozással mesél nekünk, miközben alkot, mert csakis a rá jellemző megoldásokkal lesz a beszámolója hiteles és egyedi.
Figyeljünk meg tetszőlegesen egy ábrázolt alakot. Az a személy a valóságban elhaladhatott a festő előtt, ugye nem valószínű, hogy az illető az indiai forgatagban modellt állt volna az európai festőnek, aki első lépésként lencsevégre kapta a témát, amit éppen akkor látott és ami megragadta őt az ingerszegénynek semmiképp sem mondható környezetben. A művész feladatai közé tartozott, hogy eldöntse a mozgás melyik momentumát rögzíti, milyen erővonalak mentén építi fel majd a képet és az alak környezetének milyen színvilágot kölcsönöz. Többek között ezekben a döntésekben és kivitelezésekben érhető tetten az alkotás folyamata.
A szemlélő érdeklődése két pólus között feszül. Egyrészt azonnal magukra vonja a figyelmet a feltűnő ruházat, a megjelenített tárgyi világ, az ékszerek, az edények, egyéb tárgyak. Ha azonban ezeket a számunkra egzotikusnak tűnő elemeket néhány pillanatra lehámozzuk az alakokról, akkor már ismerősebb vizeken evezünk. Különböző korosztályú és társadalmi réteghez tartozó személyeket látunk, akik a köztérben élik hétköznapjaikat. Dolgoznak, esznek, pihennek, játszanak – mind-mind számunkra is ismerős tevékenységek, annyi különbséggel, hogy mifelénk ezek nagy része teljesen vagy nagy részben a magánszférában zajlik. Az egzotikus külső tehát emberi arcokat, sorsokat, örömet és bánatot, aggodalmat és reményeket rejt maga mögött. Ezt mutatja meg nekünk – többek között – az alkotó.
Miután mindkét pólusnak időt szenteltünk fordítsuk tekintetünket az egységes irányába, azaz próbáljuk meg elképzelni a távoli ország emberét, egyszerre látva az általánosban az egyedit és az egyediben az egyetemes emberit.
Nagy kihívás a művész számára, hogy a 21. században képi világba burkolt úti beszámolóval lépjen a közönség elé, hiszen bárki mondhatná, a világhálón megszámlálhatatlan mennyiségű képet találok bármelyik országról.
És valóban, kétségtelen a tény, hogy nagy lehetőség a ma embere számára, hogy egyre több információt kaphat nagyon távoli helyekről, eseményekről is. Itt azonban, Moldován Zsolt képei révén többletet kapunk. A többletet a művészi látásmód és kivitelezés, valamint az egyediség adja. Olyan, mintha valami nagyon különleges étket, nemcsak hogy megkóstoltatna velünk, hanem azt megfelelő módon el is készíti számunkra. Megkomponálja a felületet, harmóniába ötvözi az elemeket, súlypontokat és ritmust kölcsönöz az alkotásnak a színek által, tereket foglal el a formákkal és lélegezni hagyja azt a légies felületek révén, egyszóval alkot és láttat.
Tisztelt hölgyeim és uraim, kérem, induljanak Önök is felfedező útra és kóstoljunk bele együtt az itt bemutatott a világba. Lépjenek be a Moldován Zsolt által itt kitárt horizontok mögé és meggyőződésem, hogy nem csak a távoli Indiáról kapnak információt, hanem olyan emberi rezdülésekre is felfigyelhetnek, melyek léte vagy nemléte, nem függ az országok között húzódó fizikai határoktól, hanem egyetemes emberi érzéseket, lelkiállapotokat fejeznek ki és jellegzetes karaktereket jelenítenek meg.

2018. augusztus 13., hétfő

Hűnek lenni


A Jelenések könyve 2. fejezetének 10. verse a Szent István Társulat fordításában így szól: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját”, a Békés-Dalos Újszövetség szerint: „Légy hű mindhalálig, s neked adom az élet koronáját”. 
Hűnek lenni, mindhalálig. Ezt (is) üzeni a „Lélek” az egyháznak a Jelenések könyvében, ezt üzeni az örökkévaló, a „első és az utolsó” (Jel 2,8). Hű maradni az „szorongattatások” (Jel 2,9) és a fogság idején, hűnek maradni a próbatételek közben. Tehát hűnek maradni földi létünk egész ideje alatt, mindhalálig. Aki az első és az utolsó, kéri ezt tőlünk, az első, akitől elindultunk, az utolsó, akihez reményeink szerint visszatérünk. Ő adta meg nekünk a földi élet lehetőségét, annak szépségeivel és gyötrelmeivel együtt. Útra indított ebbe a világba, amelyben sebeket kapunk, de ahol az is megadatik nekünk, hogy a gyógyulás csodáját is megtapasztaljuk. Ez idő alatt több-kevesebb örömben és bánatban is lehet és van is részünk. Átélhetjük a szeretet és a félelem harcát lelkünkben. Úton vagyunk életünk pályáján.
De mit jelent hűnek lenni? És kihez, mihez kell hűek maradnunk?
Ígéretek, fogadalmak, eskük – gesztusok, amelyekkel a társadalomba szerveződött ember rendet, átláthatóságot és kiszámíthatóságot akar teremteni. És valóban az ígéretek, a fogadalmak, az eskük képezhetnek jelentős emberi értéket, társadalomszervező erővel bírnak, amire építeni lehet, működő rendszert lehet fenntartani segítségükkel. De a fenti ígéretben elhangzott hűség esetén ennél többről van szó. Ez a hűség több annál, hogy nem szegjük meg valamelyik eskünket. Eskünket, melyet annak ellenére megtettünk, hogy hallottuk, tudtuk, elég lenne, ha beszédünkben az igen, igen és a nem, az nem lenne, mert ami ezen felül van az a gonosztól való (Mt 5,37). Mégis esküdözünk, fogadkozunk, mintha bármink is lenne, amivel Isten előtt garanciát tudnánk vállalni kijelentéseinkért.
Hűnek lenni tehát másabb dimenzió, mint minden áron kitartani egy személy, egy terv vagy egy elképzelés mellett. A hűség a hitelesség felségterületén van otthon. Hű az, aki hitelesen őrzi arcát, amellyel őt az Úr földi útjára küldte és amelyet számon kérnek majd az angyalok a mennyország kapujában. (Az úton ránk leselkedő veszélyekről az Omega együttes is tud: "Arcunkon az idő, saját képét hívja elő, és az angyalok végül nem ismernek ránk".)
Az az arc útközben majd sebhelyessé válhat, lehet örömtől ragyogó, esetleg fájdalomtól görcsbe ránduló, aszerint, hogy ki hogyan haladt át földi életén. De álnokká nem szabad válnia. Az a hűtlenség jele lenne. Hűtlenség önmagához és a Teremtőhöz.
Ha már sok-sok álarcot viseltünk vagy nagyon hosszú ideig hordtuk, s megszoktuk azt, ha kényelemből vagy gyávaságból már sajátunknak tekintjük, akkor valami, valahol elcsúszott. Tévútra tértünk. És menet közben talán a lehetőséget sem vettük észre, nem érzékeltük a megfelelő időpontot és élethelyzetet arra, hogy megtérjünk, azaz visszatérjünk arra az útra, melyet számunkra az Úr megálmodott. Mindeközben elmulasztottuk vigyázni arcunkra, az arcra, melyet képmására teremtett.
Van eset, amikor ahhoz, hogy a földi élet útvesztőben hűek maradjunk az Úrhoz, ki kell lépnünk a jól megszokott komfortzónánkból, annak fogságából és fájdalmat vállalva is változtatnunk kell élethelyzetünkön, hogy ne legyünk többé részesei egy olyan rendszernek, amelyben nem lehetünk önmagunk. Akkor sem, ha abba önként léptünk be egykoron. De az is lehet, hogy csak fel kell emelnünk tekintetünk, hogy újra tisztán lássunk, és ezáltal új, eddig ismeretlen távlatok nyíljanak előttünk azon a helyen, ahol állunk. És az is előfordul, hogy hűségünket éppen azzal bizonyítjuk, hogy a legnagyobb krízis idején is kitartunk, a fájdalmak, a kilátástalanság és az értelmetlennek tűnő hétköznapok közepette is. A próbatételek ideje ez. Sokan választják, hogy helyben maradnak, földre szegezett tekintettel, miközben azt mondják, nem jó ez így nekem, nem vagyok a helyemen, de vállalom másokért: gyermekeimért, idős szüleimért, örök hűséget esküdt szavamért. Kívülről nem ítélhető meg maradéktalanul egyetlen élethelyzet sem, és a személy, akinek határoznia kell a próbatétel idején, nem ítélhető el választása miatt. Ha nem is mondja ki hangosan, ő már most számot ad arról, hogy döntésénél mi nyomott jelentősebben a latba: önként és szeretetből vállalt áldozatot hozott, vagy önsajnálatba és képmutatásba bujtatott szerep az, amit vállal. A döntés helyességének próbaköve: hűen őrizte-e közben arcának legbensőbb isteni vonását? Az igazi számadásra majd akkor kerül sor, amikor a földi fény utolsót villan és az örök világosság felsejlik. És jobb esetben ekkor tűnik fel az élet koszorúja vagy koronája, mely a megjárt pályát betetézi. Az egyik fordításban az ókori sport világából vett babérkoszorút ígéri nekünk a Lélek, a másik szerint a koronát, a legfelsőbb státust, amit egy társadalomban az ember elérhetett. Mindkét fogalom arra utal, hogy nem hiábavaló az út azok számára, akik mindhalálig hűek maradnak. Ők kiteljesedett életre számíthatnak az örök hazában.
De addig itt van dolgunk. Magukkal és embertársainkkal, akiket hosszabb-rövidebb ideig ránk bízott vagy mellénk rendelt az Úr. Közben felismerjük-e még magunkat, igazi arcunkat, cselekedeteinkben, lelkünkben táplált reményeinkben, gyümölcsöző képességeinkben? Tévedéseink vagy árulásunk után képesek vagyunk felindítani magunkban a bánatot, bocsánatot kérni és újrakezdeni? Felismerjük a Teremtő akaratát az élet kihívásaiban? Megfelelő a szemléletünk és a hozzáállásunk a ránk váró feladatok elvégzéséhez azon a helyen, ahol éppen vagyunk? Talán két úrnak akarunk egy időben szolgálni? Vagy függetlenül attól, hogy hol tartunk az úton, arcunkat őrizve, mindig csak egynek.
Az Egynek. Akinek neve: Szeretet.