2024/02/12

A vándor és az űrhajós

Hangos, ritmusos zene, villogó fények, kipirult arcok, jókedv. Hangulata csúcsán áll a bál. A jelmezek imitt-amott lecsúsztak már az arcokról, de még mindig sikeresen megtévesztik a külvilág szemét. Fiatalember lépik le a táncparkettről, éppen néhány korty frissítőt szándékszik tölteni magának, amikor egy gyerek odalép hozzá: „Én az űrhajós vagyok, ki vagy te?”. A választ kisérő mosoly a jelmez mögött nem látható a külvilág számára: „Vándor vagyok. Látod, itt van a botom, a tarisznyám és a sarum.” A gyerek kissé megemelte a tarisznyát: „És mi van benne?” Félhangos nevetés követte a kérdést: „Hát, az igazat megvallva, most semmi különös, csak valami papírgalacsin, hogy úgy tűnjön mintha volna benne valami.” „Mielőtt igazából elindulsz, gyere el hozzám, adok neked valódi útravalót, jó!” A fiatalember megsimogatta a gyerek kobakját – „ígérem, eljövök” –, mondta, és elbúcsúzott. Kiment a friss levegőre. A havas udvaron bársonyos csend és csillagéj várta. Elgondolkodott a gyerek kérdésén, hogy „Ki vagy te?” „Tényleg ki vagyok úgy igazából? És, ha már a vándor vagyok, és talán a valóságban is az, vajon merre tartok? És mire van szükségem az utamon, mert hogy a hamis galacsinokra nem, az biztos.”

Kellemesen hűvös levegő járta át tüdejét, gondolatai, kérdései egyre tisztább körvonalat öltöttek, és a fiatalember úgy döntött, visszamegy a terembe és folytatja az elkezdett kérdezz-felelek játékot. Kíváncsi volt, vajon mit adna neki „valódi” útravalóul a gyerek. Nem találta a teremben. Eközben éppen a jelmezeket értékelték, gondolta, hátha éppen a kis űrhajós lesz az egyik díjazott. De nem találta őt az ünnepelt nyertesek között sem. Végül, a szervezőkhöz fordult eligazításért, akik viszont azt válaszolták neki, a nyilvántartásuk egészen pontos, és a mai ünnepségen senki sem volt űrhajós mezben.

(Krisztus világa, 2024. február)

2024/02/01

Hinta

 Joachim Wittstock

Ha árva lennék, és ha a magas hegyek között, egy szoroson átvezető út közelében, a folyó partján meghúzódó erődítmény tornyában kialakított internátusban élnék, és ha éppen egy júniusi vasárnap lenne, reggeli után, és ha a nevelők engedélyt adnának, hogy tegyük, amiben kedvünk telik, nem szegődnék a hegyekben kószálókhoz, sem a céltalanul ácsorgókhoz, legjobb focis barátaimhoz sem csatlakoznék, hanem lemennék az udvarba, a vasállványhoz, amelyre sorban tíz hintát rögzítettek, felülnék az egyikre és megmarkolnám a láncokat.

Az erődítmény vörösre festett, porladozó fala és távolabb az istállók is meginognak; fenn, az árvaház fölött, a lombhullató fák, a rét és az előttem húzódó erdő borította hegyek lassan-lassan hullámmozgásba kezdenek. Enyhén elszédülök, és fennáll a veszélye, hogy fölfordul a gyomrom. Kis időre elfeledkezem arról, hogy a nevelők azért helyeztek ide tíz hintát egy vonalba, hogy vasárnap délelőttönként föltétlenül legyen elfoglaltságunk, mégpedig valami kellemes, hiszen nekünk is kapnunk kell valamit az élettől és annak örömeiből, és lám, most már az erőteljesen igénybe vett fémrúd nyikorgását sem hallom.

A hegy egyik peremétől a másikig suhanok, majd vissza. A folyó vize zavaros az esőzések miatt, és mivel nemrég kiöntött, földet is hordoz habjai között, közben a fenti réten legelésző lovak hirtelen nekilendülnek és ügetve hatolnak át az áradáson, majd teljesen átázva törnek elő a hullámokból a folyó túlsó partján. Az autók pedig, amelyek különben félénk óvatossággal haladnak az aszfalton (a magasból követhető, amint fegyelmezetten közlekedve falják a kilométereket) – az autók ez alkalommal elhagyják az úttestet és föl-le gurulnak a dombhajlatokban. Nevelőink a levegőbe sodródnak, mintha igazi légtornászok lennének, a tanárok fölkapaszkodnak a falakra, és egyszeriben az internátus tetején találják magukat, kétségbeesetten jeleznek, kiabálnak, hogy valaki hozza már le őket onnan, hiszen az esőcsatornák és a kémények alig nyújtanak nekik fogódzót. Ha árva lennék, megvetném magam a hintán úgy istenigazából, majdnem már a földre merőlegesen, úgymond a fejemen állnék, majd nagy ívben süvítenék vissza, aztán ismét fel, és egy másodperc töredékéig lábaimmal fölfelé guggolnék a levegőben, suhannék újra és újra.

Hosszas lengés után, hagyom, hogy lassan nyugalmi állapotba kerüljön a hinta. Ismét előttem vannak a hegyek, a fák, a falak, és két lábbal állok a földön. Szédülök, esetlenül lépkedek a járdán, aztán lézengek az udvaron vagy a bentlakás körül, csatlakozom a falkához, megpróbálok kezdeni valamit magammal a sportpályán, majd tanáraink és nevelőink is odaérnek, bevonulunk az osztályterembe vagy az ebédlőbe vagy a hálóba. Az autók most már kizárólag a burkolt úttesten haladnak, amint az jól megfigyelhető az internátus legfelső emeletéről, és ismét megvan mindennek a maga rendje és időbeosztása, és én nem maradhatok le semmiről, sem jóról, sem rosszról, soha semmiképp.


2024/01/14

Valami éppen most kezdődik…

 

De vajon mi? Az egyházi év elkezdődött már egy hónapja – ezt hallottuk a templomban – az új tanév ugye már szeptemberben, a vakáció és a pihenőszabadság majd csak a nyáron veszi kezdetét. Akkor mi kezdődik most, ami igazán lényeges? – tanakodott Áron és Anna figyelve a szilveszteri sürgés-forgást, de sehogy sem jutottak dűlőre. Ekkor elhatározták, hogy megkérdezik nagytatát, ő mindent tud, bizonyára ezt is.

„Nagytata – szólították – olyan nagy felhajtás van mindig az év végén, év elején, de éppen azon tusakodunk Annácskával, hogy nem is kezdődik semmi lényeges. Csak annyi, hogy ezentúl eggyel nagyobb évszámot írunk a füzetünkbe.”

„Nem. Nem kezdődik semmi különös”, – hangzott el a válasz.

És, habár nagytata éppen megerősítette azt, amit ők is gondoltak, mégsem voltak megelégedve a válasszal.

„De, hát valami fontosnak kezdődnie kell, hiszen mindenki rohangál, készülődik valamire!” – hangzott el a gyerekek ellenvetése.

„Hát igen, valaminek kezdődnie kell, minden jel arra utal”, – válaszolt az idős és úgy tett, mintha nem is igazán figyelne, csak végezné munkáját.

Ezt most már végképp nem értették a gyerekek. Néztek egymásra, és nagytatára, nem hagyta nyugodni őket a rejtély.

„Nagytata, akkor most kezdődik valami nagyon fontos, vagy nem?”

Most már bizonyosságra vártak! Az öreg úr nem válaszolt azonnal, leült a kisszékre, szemükbe nézett, vállukra tette azt a csodálatos kezét – melyik, ha arra volt szükség erősen tartotta a gyeplőt, ha pedig annak volt az ideje gyöngéden tudott simogatni – alig észrevehetően elmosolyodott, és így szólt: „Hogy valami jelentős kezdődik most, vagy csak az évszámok változnak a füzetjeitekben, az rajtatok is múlik. Amikor az óra mutatója áthalad az egyik évről a másikra, akkor vegyetek egy mély levegőt és határozzátok el magatokban, mi az, ami ebben az évben fontos lesz számotokra. Például, hogy nem lankadtok abban, hogy egyre jobban megismerjétek a világot a tanulás által, hogy segítetek egymásnak feladataitok elvégzésében, hogy csupán a lustaság miatt nem maradnak el az esti hálaadások, és még ki tudja mi minden lapul fejetekben és szívetekben. Ezektől lesz fontos ez az év és mindegyik elkövetkező.”

Anna és Áron még egy ideig csendben maradtak és tekintetükkel követték a szobából kilépő nagytatát. Majd mosollyal az arcukon vonultak be szobájukba, és mint akik szó nélkül is megértik egymást, előkészítették ünneplő ruháikat. Rendkívüli nap következett és most már tudták azt is, hogy mitől lesz különleges.

2023/11/25

Egy barátom fejfájánál

 Csak a születés rejtélye mérhető a haláléhoz.

Honnan jöttünk? Merre tartunk? – hangzanak el az öntudatra ébredt és a transzcendensre nyitott ember alapvető kérdései. Majd a következő: Mi végre vagyunk itt?

Ferenc megtalálta egyéni válaszát erre az utóbbi kérdésre, és ez hivatássá magasztosult életében: azért vagyunk itt, hogy „megpróbáljuk egy kissé jobbá tenni a világot.”

És példát mutatott abban is, hogy ez a célkitűzés elérhető. Ahol megjelent, ahol szolgált, ahol támogató szavait igényelték, ott béke és nyugalom áradt.

Emlékszem arra a hangulatra, amely megelőzte a vele való találkozásaimat. Volt, amikor egy közös vacsorára készültem, volt, hogy egy német nyelvű teológiai szöveg értelmezésében kértem segítségét, valamelyik fordításhoz. Minden esetben már a találkozás előtt éreztem valahol legbelül, hogy ismét öröm lesz a vele való együttlét. Találkozásunk után pedig hosszú ideig hordoztam magamban a békét, amelyben általa részesültem, és ebből táplálkoztam a hétköznapokban.

Olyan erő áradt belőle, olyan hitelesen tudta közvetíteni a Jóisten szerető közelségét, mintha éppen az imént érkezett volna Emmauszból, ahol megtapasztalta az feltámadt Úr titokzatos jelenlétét.

Vajon miből eredt ez a lelki erő? Talán erős és sebezhetetlen volt, aki megvilágosodva ül egy képzeletbeli trónon? Nem. Azért tudta más sebét gyógyítani, mert, habár maga is sebzett volt, sebeit méltósággal viselte, és képes volt életét az igazság és a szeretet szolgálatába állítani, olyan emberként, aki bármikor számot tud adni arról, hogy milyen reménységre hívta meg őt a Teremtő.

Távozása űrt és gyászt hagyott maga után. Hogyan tovább? Reménykedjek talán abban, hogy újra látjuk majd egymást a túlvilágon? Nem, ez nem elég.

Emlékezetéhez és hagyatékához hűen, követnünk kell példáját. A tény, hogy közöttünk élt, és ahogyan élt, nem múlhat el számunkra nyomtalanul.

Ha rá emlékezem, és próbálok ráérezni, vajon mit ajánlana nekem itt és most, akkor érzem, amint a Mester szavaival válaszol: „Menj, és tégy hasonlóképpen!”

Zárómondatként, József Attila szavaival foglalom össze azt, hogy milyennek ismertem, milyen volt hallgatni őt és átélni buzdításait. Így őrzöm őt szívemben!

„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”

2023/07/10

Csata Jenő - 60

 

Csata Jenő 60 éves

Jubileumi kiállítás az Összefogás házában

2023. július 10.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves tárlatlátogatók,

Csata Jenő 1963-ban látta meg a Teremtő által nekünk szánt gyönyörű világot, így hát majdnem napra pontosan 60 éve lehet része a Kárpátok völgyei és magaslatai között élni meg a székely nép mindennapjait, örömben és bánatban, hála és remény között.

Gyerekkorában a Dél-hegy őrködött álmai felett a csomafalvi tűzhely családi melegében, de a világ őt körül vevő természeti szépsége nem változott jelentősen akkor sem, amikor Csíkba költözött. Habár a zene világa is közel áll hozzá, és korábban a gitár húrjain is kifejezte érzéseit, amikor ujjai nyomán felcsendültek korának dalai, mégis a képzőművészet, a grafika és a festészet lett a fővonal, melyen művészi nyelvezete kibontakozott.

Csata Jenő gyerek kora óta rajzol és fest, és tette folyamatosan, akkor is, amikor felnőttként műszaki pályára lépve, nem a művészeteknek hódolva kereste meg mindennapi kenyerét.  Most már azonban több mint 20 éve, a családja mellett teljesen a képzőművészetnek szenteli idejét.

Ma, amikor ilyen jeles napon gyűlhettünk össze az ő meghívására, ma, amikor itt az Összefogás házában nyerhetünk rálátást alkotómunkájára, szerencséseknek mondhatjuk magunkat. Habár a jelen válogatás, teljes munkásságának még parányi töredékét sem jelenti a darabszámot illetően, művészi nyelvezetéről és az általa használt technikákról átfogó képet nyújt. Nem kis fejtörést okozott a 45 kép kiválasztása, de biztosíthatom Önöket, hogy nagyon jól sikerült, és aki erre a bemutatóra nyitottan érkezik, és figyelmesen időt szentel rá, az már széles körben elképzelheti maga előtt Csata Jenő alkotói világát.

A kiállítások alkalmával legtöbb esetben, csak egy technika bemutatására kerül sor, de itt és most jubileumi kiállításon vagyunk, így a bemutatott anyag is rendhagyó, mind az alkotói technikát, mind a képek tematikáját illetően. 

Néhány kivétellel az elmúlt két év munkásságába nyerhetünk bepillantást.

De mit is láthatunk, ebben a két teremben?

Röviden fogalmazva: tusrajzokat, pasztellképeket, olajfestményeket és vegyes technikával készült alkotásokat. Bőséges a felhozatal, ki-ki elidőzhet a hozzá közelebb álló kifejezőeszköz mellett. A fekete tusrajzok jellegüknél fogva egyszerűbb eszköztárral dolgoznak, vonalakkal és a vonalak közötti ritmus és harmónia érzékeltetésével hatnak a szemlélőre, fejeznek ki tartalmakat, míg a pasztell képek és az olajfestmények a színeket és a színek közötti kölcsönhatást is használják a mondanivaló érzékeltetésére és árnyalására. A vegyes technikával készült képeknél pedig arra lehetünk figyelmesek, hogy a levonat által előre megadott alap mellett, – melyről akár több példány is lehúzható – miként sikerül az alkotónak, könnyedén és játékosan egyedi arcélet kölcsönözni a végső formának.

És hasonló módon tág és átfogó a bemutatott anyag az alkotások tematikáját tekintve is.

Láthatunk néhány alkotást, mely a művész szüleit és feleségét jeleníti meg. Itt nem csupán portrékat látunk, a jól felismerhető személyek arcán egy-egy jellemző vonással, mindemellett az életterükből is megvillan némely mozzanat vagy kifejező színfolt. Természetesen ez esetben rendkívül fontos a bemutatott személyek által kifejezett érzelmi háttér és különösképpen azon karaktervonások, melyeket a művész kiemelt számunkra a természetszerűen nagyon is összetett egyedi emberi lét összességéből. 

A legközelebbi családtagokon túl megjelennek a képeken más személyek is, mintegy részeként a bemutatott falusi vagy kisvárosi környezetnek, néhány esetben mellék-, de nem jelentéktelen szereplőiként a minket körülvevő épített örökséget bemutató képeken, legyen az a csíkszeredai Petőfi utca, vagy a szülőfalu valamely jellegzetes szegelete.

Különösen felhívnám figyelmüket az alkotó értékrendjét tükröző alkotásokra, azokra, amelyeken a hit és a vallás, mély és széles tengerére vezet el minket. Ilyenek a Boldogasszony, illetve a Megfeszített című alkotások. Ha ezeket elemezzük, akkor szembetűnik egy kettősség. Egyrészt olyan motívumokat látunk, melyek ismerősek számunkra, hozzátartoznak a mi saját képi világunkhoz, azaz valláshoz kötődő jelképek, melyek részei a mi hétköznapjainknak is. Másrészt azonban, az ábrázolás, főleg a színvilág és a képek belső dinamikája révén, új megvilágításba helyezik számunkra az amúgy ismerős témát és ezáltal talán megnyitnak előttünk eddig nem sejtett értelmezési távlatokat is. Ezen képek előtti elidőzés, ha sikerül behatolni a mélyükre, akkor már-már egy ima jellegét is öltheti. És ebben az értelemben, helyet kap bennük (és bennünk is) a fájdalom, a remény, a dicsőítés, valamint az életre és az életet adó Teremtőre való rácsodálkozás.

Továbbá nagy számban vannak jelen a természeti környezetet bemutató alkotások, a tájképek és a csendéletek. Legtöbb esetben a minket körülvevő közelebbi vagy kissé távolabbi, hegyek és erdők, völgyek és patakok köszönnek vissza az alkotásokról, és Csata Jenő teljes munkásságát ismerve elmondható, hogy leggyakrabban a táj jelenti számára az inspirációs környezetet. Általában is elmondható és a tájképekre is messzemenően érvényes, hogy az ábrázolt formák egyszerűsített kivitelezésben jelennek meg, teret kap a sejtetés, és lehetőség nyílik arra, hogy a szemlélő ne vesszen el a részletek között, hanem átengedhesse magát a színek párbeszédének, a vibráló felületeknek, és annak az érzésnek, amelyet a képek nyújtani tudnak, minden magyarázaton vagy értékelésen túl, egyszerűen csak azért, mert megragadják a szemlélőt.

Tisztelt hölgyeim és uraim, kívánom Önöknek, hogy lélekben gazdagodva térjenek haza erről a jubileumi eseményről, az ünneplő alkotónak pedig az Önök nevében is kívánok, erőt, egészséget, ihletet és további termékeny, áldásos alkotóéveket.

Isten éltessen Jenő!

2023/07/05

Alkonyat a havason

 

Hetek, olykor hónapok, talán évek is eltelnek, amíg olyan napra virradunk, mint az a csodálatosnak ígérkező, és – amint később kiderült – ígéretét derekasan betartó augusztusi nap, amikor nagytatámmal látogatóba mentünk. Már előző este alig tudtam elaludni az izgatottságtól. Immár ötödikes voltam, elég nagy tehát ahhoz, hogy nagytatám engem is magával vigyen a Csíki havasok egyik távoli bércén kialakított hegyi szállásra, ahol egyik rokonunk a teheneit őrizte. A hajnali ébredés ezúttal nem okozott nekem gondot, és egy óra múlva már hegyen-völgyön át kígyózott velünk a vonat, mélyen húzódó patakok és egyre magasabb és magasabb bércek között. És nagytatám mesélt… Mesélt a háború azon időszakáról, amikor éppen itt, ezen a vidéken, lényegében szülőfaluja határában teljesített szolgálatot. Megmutatta a hegyoldalt, ahol – vasárnap kivételével – naponta erőnléti gyakorlatot tartottak. Mesélte, hogy mindig elsőnek ért fel a csúcsra, melyet parancsnokai megjelöltek a bakák számára, hiszen jól ismerte a vidéket és a terepviszonyok is megszokottak voltak számára. Bajtársai, akik máshonnan érkeztek a csapathoz, esetleg lankásabb tájakról vagy sík vidékről származtak, sokkal nehezebb helyzetben voltak. Majd, amikor a frontvonal már a közelben volt, következtek a harcok, életre-halálra. Az országhatárt védték, mely ott húzódott néhány kilométerre a laktanyától és nagytata szülőfalujától. Hála Istennek a borzalmakat túlélte és rövidesen családot alapított. Gyökereim… Akkor úgy tűnt valami réges-régi történetet hallok tőle, most már tudom, hogy alig harminc év választott el minket az elmesélt, embert próbáló eseményektől.

Közben vonatunk megérkezett arra az állomásra, ahonnan a legkönnyebben megközelíthettük úti célunkat. A gyalogút, melynek sem hosszát, sem nehézségi fokát nem tudtam felmérni, még izgalmasabbnak ígérkezett. Éhes voltam és szomjas, így hát megehettem az első szendvicset, és arra is megtanított nagytata, hogy miről ismerem fel a forrást, amelyből ihatok, és miként azt, amelyet jobb, ha elkerülök. Mielőtt az igazi nagy kaptatóhoz érkeztünk volna, elhagyott, omladozó ház tűnt fel a patak túlsó partján. Nagytata ennek a történetét is ismerte. Egy magányos nő élt itt – mesélte – egyedül volt télen, nyáron. A szomszéd faluból származott és több éven át egy távoli nagyvárosban lakott. Néhány év elteltével azonban hazaköltözött, ide, a havasok sűrűjébe, mert megelégelte a város lelketlen zaját, és az egymáshoz közel lakó, de mégis távol élő emberek társadalmát. Csodálattal és kissé megborzadva hallgattam a magányos nő történetét, és alig tudtam visszafojtani könnyeim, amikor nagytatám azzal zárta elbeszélését, hogy egy rendkívül kegyetlen tél alkalmával, a magányos asszony medvetámadás áldozata lett. Tovább haladtunk, csendben. Azért is szótlanul, mert a hallottakat meg kellett emésztenem, de azért is, mert most már elérkeztünk az igazán meredek emelkedőhöz és be kellett osztanunk minden lélegzetvételünket. De még az emelkedő előtt kutyák támadtak ránk. Falkában rohantak felénk. Féltem, közelebb húzódtam nagytatámhoz… és éreztem, hogy ő nem fél. Figyeljük őket, de nem rettegünk tőlük – mondta, – nem próbálunk elszaladni és nem is állunk meg. Hozzájuk szólunk és folytatjuk utunkat az eddigi ritmusunkban. És a kutyák valóban elcsendesedtek az ő szavára. Megálltak néhány méterre tőlünk, majd azt a távolságot tartva, követtek minket, mindaddig, amíg az általuk őrzött területet elhagytuk. Nagytata most már igazán hős volt a szememben.

A csúcs közelében, egy széltől védett kis hajlásban feltűnt az esztena, ahol rokonunk a teheneit őrizte, a sajtot és az ordát készítette, és ahol a mindennapi munkája mellett, nagy örömmel fogadta a ritkán erre tévedő látogatókat. Megérkeztünk. A legnagyobb unokám – mutatott be engem nagytata, és András bácsi nem sajnálta irányomba a dicsérő szavakat, amiért ilyen ügyesen elkísértem nagytatát erre a hosszú útra, és azért is, hogy ezen a meredek hegyoldalon nyafogás és pihenés nélkül kijöttem. Amíg ők a nagyok dolgairól beszélgettek bent, a csikó kályha mellett, addig én kimehettem a kis faház elé és rácsodálkozhattam a tájra, mely aztán évekig elkísért engem, amikor csodás vidékekről, ősrengetegről, titokzatos tájakról olvastam vagy álmodtam. Újra megéheztünk, és András bácsi valami mennyei eledelt készített számunkra, melegítés volt a neve. A lehető legegyszerűbb összetevőkből állt, de máig nem tudok elképzelni ennél finomabbat, jobbat, egyszerűbbet, táplálóbbat. Vaj, juhtúró, tojás, tejföl, és az esztena mellett sarjadzó szapora hagymaszár került a serpenyőbe, és még a királyok is megnyalták volna mind a tíz ujjukat, ha lehetőségük lett volna egy ilyen ebéd elköltéséhez. Puliszkával mártottuk ki tányérjainkat. Kis pihenő után a gazda munkája után kellett nézzen – megnézem merre járnak a tehenek, mondta. Mivel éppen az imént láttam a végelérhetetlen hegyoldalak, meredek lejtők, tisztások és erdők sokaságát, úgy gondoltam, András bácsi talán órákig lesz távol. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor pár perc múlva visszatért. A csodálkozástól megszólalni sem tudtam, és nagytatám is csak annyit kérdezett: S a tehenek? Az egyiket látom és az látja a többit – volt a válasz. Akkor még nem értettem pontosan, hogy miként lehetett ily mértékeben ráhagyatkozni arra, hogy elegendő az, ha az egyiket látja, mért nem kellett, minden egyes tehenét megszámolnia, szemügyre vennie. A hazafelé vezető úton mesélte el nagytatám, hogy itt a havason, a tehenek ösztönösen nem távolodnak el egymástól nagyon messzire. Legelésznek, és eközben elegendő felületet járnak be ahhoz, hogy jóllakjanak, de mindig belátható távolságon belül maradnak, még a jobb legelő csábításának ellenére is. Ekkor értettem meg, hogy tulajdonképpen vigyáznak egymásra, és veszély esetén számíthatnak is társaikra.

Hamar elrepült az idő. Indulnunk kellett. Hazafele tartva sajt és orda lapult a tarisznyában, szívemet pedig életre szóló leckék töltötték ki világról, természetről, emberekről, félelemről és bátorságról, közösségről. Az éppen lenyugvó nap fényében értünk az állomáshoz. Vonatunk patakká duzzadó csermelyek mentén haladt a nagy völgy irányába, és nemsokára elértük a várost. Otthon kipirult arccal meséltem napunkról a családnak, míg aztán elálmosodtam és nyugovóra tértem. Elalvás előtt, egy ideig még fel-fel villantak lelki szemeim előtt a nap képei, valamint szép és súlyos szavai, lelkem mélyéig hatoló hangulatai. Majd a Teremtő gondjaira bíztam magamat és álmaim, miközben a tájra áradó ködön átvilágítottak a csillagok.

Mire az eszem odaérett, hogy felmérjem és felismerjem, mivel gazdagított engem azon a napon nagytatám, addigra már nem volt, akinek megköszönjem. Így hát most köszönöm meg drága nagytatám, ugye hallasz engem ott a túlvilágon?

2023/06/26

Homály

Egyhangú köd nehezedett a tájra, és a kéményekből szivárgó, visszafojtott füst, mintha már végképp feladta volna a fellegek felé szárnyaló vágyát, unottan és lomhán kavargott a házak között.  A kőről-kőre csapódó csermelyen átvezető palló nyirkos deszkájára lépve, egy férfi otthonához közeledett. Az ösvény minden szeglete ismerős volt számára, figyelme befele irányult. Máskor még felkapta fejét, és próbálta követni a szárnycsapások hangját, ha érkezésekor felröppent egy madár, most azonban alig ért el hozzá hang, kép vagy illat a külvilágból. Nemrég elhangzott sebző szavai, mellyel ingerültségében feleségét megbántotta, most már őt is kínozták, hasztalan igyekezett még maga elől is elrejteni önvádló érzéseit. Akkor, a kirohanásakor, becsapta maga mögött az ajtót – és saját maga elől is szívesen elrohant volna – de most már ismét hazafelé tartott.

Eközben a takaros kis ház konyhájában, az igazságtalannak érzett sértés által gerjesztett, de visszanyelt könnyei, valamint kitörni vágyó dühe folytatgatásában, vacsorát készített az asszony. Bántó volt ő is, nemcsak megbántott. Érezte, tudta. És mindkét terhet nehéz volt most viselni. Pedig, hány és hány éven át dédelgették a gondolatot, hogy milyen szép lesz majd akkor is az életük, ha a gyerekek kirepülnek… De nem úgy lett, ahogyan megálmodták. „Majd mindent együtt csinálunk” – volt az egyik elképzelés, de nem működött. Szárnyaszegettek maradtak az egyéni álmok. Másként is próbálkoztak: „mindenki végzi a maga dolgát, szabadon”. Így azonban a legtöbb esetben elmaradtak a tartalmas együttlétek, gyökértelenek lettek és tartás nélkül maradtak az új jelen közösnek megálmodott hajtásai. Az együtt átélt évtizedek ellenére, még mindig jó adag rejtély övezte legbenső énjüket. És hogyan is lehetne ez másképp, hiszen a Teremtő által a saját maga képére és hasonlatosságára megalkotott ember nem lehet teljesen kifürkészhető, még saját maga számára sem. Minden igyekezet ellenére marad valami megismerhetetlen, kiszámíthatatlan. De ez a rejtett rész nem csak az ismeretlen félelmének álarcával dacol velünk, hanem az élet megújuló forrása is lehet, ha szeretettel megnyílunk és életfakasztó reménnyel tárjuk ki szívünk előtte.

A férfi belépett a házba, tekintetével felesége pillantását kereste, majd a szemébe nézett, és életében első alkalommal ejtette ki előtte azt a szót, hogy: félek!

Hogy percek vagy órák teltek el a mély csendben, amelyben elindultak a kölcsönös bocsánatkérés és a megbocsájtás útján, ki tudhatná.  Az örök titokra ráhagyatkozó és a hitvesi karban megnyugvást kereső párt, szelíd, éltető béke ölelte át. Béke, mit pusztán a világ nem adhat, béke, mely minden félelmen túlmutat.

Egyhangú köd nehezedett a tájra, és a kéményekből szivárgó, visszafojtott füst, mintha már végképp feladta volna a fellegek felé szárnyaló vágyát, unottan és lomhán kavargott a házak között. De a kertek mögött halkan zsongott már a szél, egy-egy ág megreccsent, mintha dermedt tagjait nyújtóztatná az öreg szádokfa a ház mellett, és a ködfátylon áttörő első napsugarak hatására – bátran, élni akaróan – egy fészeknyi apró madár repült a magasba.