2019. január 3., csütörtök

Obama, Jézus előtt


Christ in der Gegenwart - 47/2018
CIG kommentár

Kit helyeznétek példaképként fiaitok szívébe? Ezt a kérdést tették fel a kiválasztott alanyoknak egy férfimagazin megbízásából végzett közvélemény kutatás keretében Németországban. A reprezentatív felmérés részvevői 36 neves férfi közül választhattak. A legtöbben az Amerikai Egyesült Államok korábbi elnökét, Barack Obamát jelölték meg követendő példaképnek. Jézus – jelentős lemaradással – a második helyre került. Utána következett a Microsoft alapítója Bill Gates, majd Günther Jauch műsorvezető és a német labdarúgó válogatott kapusa Manuel Neuer. A sor végén találjuk Justin Bieber énekest, a korábbi teniszcsillagot Boris Beckert és Bushidot, a botrányos rappert.
Egy ilyen felsorolás kapcsán természetesen több kérdés is adódik. Mi is az, amiben példát nyújthatnak politikusok, élsportolók és a zenei világ sztárjai? Abban, hogy miként válhat valaki sikeressé, azáltal, hogy minél több konkurensét kiüti a mezőnyből? Vagy miként válhat ő sokak számára elfogadhatóvá, tehát miként találhatja el a széles tömegek ízlését? Legrosszabb estben a felső tízezer abban „példakép”, hogy azt gondolják, pénzzel bármit megvásárolhatnak és maguknak külön jogokat szerezhetnek, például az erkölcsösség terén, a „régimódi” házastársi hűséget és a megbízhatóságot illetően.
Ezen túl feltehetjük a kérdést: Ki állít össze egy ilyen listát? És milyen kritériumok alapján? Miért javasolnak a fiúk számára kizárólag férfi példaképeket? Az erősebbnek vélt nem, bizonyos dolgokban nem követhetné például Teréz anyát? És feltehetjük a kérdést, milyen nevek sorakoznának a példaképek között, ha a kérdezettek szabadon nevezhetnék meg őket?
Mindezen kérdések ellenére a felmérés több fényt mutat, mint árnyékot. Jó hallani, hogy az emberek még tudnak valamit kezdeni a példakép fogalmával. Ezek alapján nyilvánvaló, hogy nagyon sokak számára nem az van érvényben, hogy minden mindegy, az emberek látják az iránykeresés és a nevelés értékét. Az is pozitívan értékelhető, hogy szekularizált világunkban Jézus foglalja el a második helyet. Ez az eredmény akár sokkal rosszabb is lehetett volna.
A felmérés legtöbb résztvevője egy külön erre vonatkozó kérdés keretében kifejti, hogy életük folyamán saját szüleikről vettek példát. Talán ez az egész felmérés legmegnyugtatóbb eredménye. A fiatalok tehát még mindig a legközelebbi környezetükben, a családban látottak alapján tájékozódnak az életben – és nem azokban a körökben, melyeket a média- és a fogyasztói világ mutat fel nekik. És lehet, hogy édesapa és édesanya nem annyira szent és emberbarát, mint Jézus – de az esetek többségében nem is annyira minden hájjal megkent és botrányok által körül lengett, mint némelyek, akik ma „sztár”-nak számítanak.


A fordító megjegyzése:
Az év elejére jellemző elhatározások és útkeresések idején mi is feltehetjük magunknak a következő kérdéseket: vajon egy romániai vagy erdélyi magyar kutató intézet kiket javasolna egy hasonló listára és a megkérdezettek, hogyan rangsorolnák őket? Kiket tartunk mi példaképünknek? Hányadik helyen szerepelne Jézus a mi vidékünkön végzett felmérésben?

2018. december 23., vasárnap

IV. Advent


Kitárulkozás és összeszedettség

„… mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.” – írja József Attila a szívében fakadó szeretetről az Ódában. A (földi) elmúlás tudata, minden halandó életének különös értékére világít rá. Élni szeretne, növekedni, rácsodálkozni a világra, hozzá alakulni és alakítani azt – a rendelkezésére álló véges idejével lát hozzá egy végtelennek tűnő feladathoz.
Majd a kitárulkozást az összeszedettség váltja föl. Virágját, lombját hullatja a cserje és a fa, és ha teljesen elpusztul is, egy kis magjában még élet nyugszik, mely tavasszal újra utat tör magának.
Elfáradunk, kizsigereltnek érezzük magunkat, üresnek.
Vagy nyakig vagyunk, hajszoltak, arcukat vesztettek.
A hótakaró alatti melegre, szélcsendre van szükségünk. Talajra. És, ha ez megvan, akkor a lényegre összpontosítunk. Lám, gyenge szellő hátán táncol tova minden, ami lényegünkhöz nem föltétlenül kötődő. Mert nincs szükségünk rá az újjászületéshez, akkor sem, ha szép és jó volt, akkor sem, ha rossz és igaztalan. De ami igazán mi vagyunk, az értékes, – nemcsak abban az esetben, ha kellemes és felemelő, hanem akkor is, ha teher és fájdalom. Mindez együttesen képes az újjászületésre. Szükség van rá, kincs és eszköz a földi lépések folytatásához, és azon túl is. A lét örök.

2018. december 15., szombat

III. Advent



„Kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak!”
Újra és újra megtapasztaljuk, hogy lám, egy nemrég megnyílt ajtó közelebbről záródni fog. Küszöbön állás életünk minden döntési pillanata. Kis és nagy döntések, rövid és hosszú pillanatok.
Belépjünk? Kilépjünk? Maradjunk?
Elmulasztunk valamit? Kimaradunk valamiből?
Ha igen, mit és miből?
A templomokban és otthonainkban meggyújtjuk az adventi koszorú harmadik, rózsaszín gyertyáját. Megelőlegezzük a közelgő ünnep örömét, és ettől kinyílhat bennünk is néhány ajtó és ablak. Az életünk közelében levő vándor meglátja fényünket, megtapasztalja otthonunk melegét, a felénk közeledőben felismerjük a barátot, a közeli- és távoli ismerőst, az embert.
Nemcsak összefutunk, hanem találkozunk.

2018. december 8., szombat

II. Advent



Remény

Egy pillanat a már elmúlt és a még el nem érkezett között.
A múlt lezárult. Hatását még kifejti, de struktúrái, terei, játszmái talán már nem sokáig tartanak fogva, valami új következik. A régin alapszik, építkezik belőle, de nem csak abból áll össze. Az csupán táptalaj, melyben növekszik a mag, a jövő fénye éltető erejének hatására.
Változás. Kisebb, nagyobb. Aggodalom a jövőt illetően, félelem az ismeretlentől, az újra figyelő kíváncsiság, az életes életet élni akaró oroszlán-bátorsága.
A felsejlő jövő. Néhány eleme ismerős, jól bejáratott, rutinosan kezelhető. De sokkal több az ismeretlen, mely csak kontúrjaiban sejlik föl, még bármi lehet belőle. A keret még szabadon megrajzolható, a tartalom megismerhető, a remény befogadható.

2018. december 3., hétfő

I. Advent


Elcsendesedés
A természet elcsendesedik, az avar, a hótakaró és a sötétség leple alatt várja az újjászületést. Az ember azonban gyakran válik türelmetlenné a lassúnak tűnő ritmust érzékelve, nincs elég lelki-fénytartaléka arra, hogy átvészelje az őt mindinkább mélyen megérintő és egyre hosszabban tartó sötétség időszakát. Így a településeket egyre világosabbá és zajosabbá teszi, megtelnek a piacterek, fogy a portéka a vásárban, csilingel a száncsengő, fahajas bór és mézeskalács bódító illata tölti be a tereket.
És mégis megállunk olykor néhány pillanatra, mert valahonnan mélyről utat tör magának bennünk egy régi roráté hangulata, vagy egy a Kisjézust váró gyerekkori emlék… és egy időre visszavonulunk a forgatagból: gyertyaláng, csendes meditatív zene, egy csésze tea és a gondolataink társaságába.
Az elcsendesedés azonban nem kell minket hosszú időre kiragadjon a társadalomból – az Úr is azt mondja az Atyának: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból”. A bennünk kiteljesedő csend éltető táptalaj lehet a hozzánk közelebb vagy távolabb állók számára, hogy közeledésük, szavuk társra találjon bennünk, a tereken visszhangzó „zengő érc” helyett az ő gondjaik és örömeik, és az ezáltal bennünk megszülető érzelmek foglaljanak helyet szívünkben.
Majd az ünnepre való készülődés közben, időnként elbúcsúzunk némely kacatnak bizonyuló emléktől, tehertől, görcstől és készülünk arra, hogy ünneplőbe öltözzünk. Attila is erre biztat: „Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.”

2018. szeptember 10., hétfő

Átalakulás


Anselm Grün

Manapság a türelem nem túlságosan elterjedt erény. Az emberek szeretnének mindent azonnal megkapni. És ez nem csak az üzleti szférában érvényes, ahol elvárjuk, hogy a megrendelt árut lehetőleg még aznap kézbesítsék, a meghibásodásról értesített szerelőcsapat pedig azon nyomban megérkezzen. Személyes életünkben is rögtön akarunk mindent: az orvosság egy szempillantás alatt vegye le lázunkat, a terápiás ülésszak végén pedig haladéktalanul legyünk úrrá félelmeink fölött. Némelyek olyan tanácsok után kutatnak, hogy miként tudnának néhány nap alatt megváltozni. A lelki életben is hasonló türelmetlenséget tapasztalhatunk. Segítség után vágyódnak az emberek ezen a területen is, mi módon tapasztalhatnák meg Istent, és hitükből táplálkozva miként élhetnének jól. Hasson minden a lehető leggyorsabban.
Mintha éppen ebbe az élethelyzetbe fonná bele Jézus a magától növekvő mag reménytejes és derűlátó példázatát. Eszerint nem szükséges túlságosan erőlködnünk azért, hogy a belénk ültetett mag szárba szökkenjen. Elegendő hozzá a földműves türelme, aki elveti a magot, utána nyugovóra tér, majd újra felkel. Nem ellenőrzi minden nap a sarjat. „Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan.” (Mk 4,27) A föld „magától” termi gyümölcsét. Ez görögül így hangzik: automaté. Automatikusan, önmagától, cselekvő hozzájárulásunk nélkül növekszik a vetés. Ezt a csodát Isten a termőföldben viszi végbe, és hasonló módon, bennünk is csodát művel. Ő érleli a lelkükbe ültetett szavának magvát. A mi dolgunk pedig az, hogy teljesítsük az éppen soron következő feladatunkat. Dolgozni, aludni, majd ismét felkelni és munkához látni, türelmetlen várakozás nélkül, mert a vetés szárba szökken, akár akarjuk, akár nem.
Manapság korszerűnek tűnik mindent megváltoztatni. A cégeket és az egyházakat is folyamatosan újraszervezik. Gyakori, hogy ezáltal nem vállnak ezek jobbá. És vannak olyanok, akik önmagukat akarják zabolátlan erővel, mindenáron megváltoztatni. Úgy vélik, rövid idő alatt sikerülhet ez nekik. A megváltozás azt az eredményt célozza meg, hogy más emberré váljak. Mert így, amilyen vagyok, az nem jó. Ezzel ellentétben a krisztusi üzenet más: átalakulás. Az átalakulás célja, hogy egyre inkább magam legyek. És ez a folyamat sokkal szelídebb, mint a megváltozás. Az átalakulás azt sugallja: minden, ami legbensőmben van, annak szabad léteznie. Olyan, amilyen. Megbecsülöm magam ilyennek, amilyen vagyok. De még nem vagyok az, aki lényegem szerint lehetnék.
Jézus példabeszéde erre az átalakulásra utal, mely gyakran épp olyan észrevétlen történik, akár a vetés növekedése. Az átalakulásnak hosszútávon észlelhető a hatása. Sok embert ismerek, akik folyton változtatnak valamit, mégis mindig ugyanazok maradnak. Mert átalakítani csak azt lehet, amit elfogadunk. Ha folyton változtatni akarunk magunkon, mert valamit nem tudunk elfogadni, akkor az, ami zavar minket, mindig bennünk marad.
Minden eucharisztia ünnepen átalakulásnak lehetünk tanúi. Azáltal, hogy életünket, úgy ahogy van, Isten elé helyezzük, bízunk abban, hogy Lelke átjár, és egyre inkább olyanná alakít, amilyennek Ő minket kezdettől fogva elgondolt. A kicsirázó, majd növekvő maghoz hasonlóan alakulunk igazi önmagunkká. És ezen igazi lényünk gyümölcsöt terem, és áldássá lesz mások számára is.
A megváltozni akarásban gyakran fedezhető fel a másság utáni egoista vágy. Nem vagyok elégedett korlátaimmal. Teljesen más ember akarok lenni. De ha folyamatosan harcolok önmagammal, több mint bizonyos, hogy nem leszek áldás a körülöttem levőknek. Ellenkezőleg – magam ellen tanúsított agresszivitásom kedvezőtlenül hat a környezetemre is. Életem akkor lesz gyümölcsöző, ha Jézus szavait befogadom, és azok kapcsoltba hoznak engem azzal az egyedi szóval, melyet Isten rajtam keresztül akar elmondani. Minden ember – így véli Romano Guardini teológus (1885-1968) – egyedi és megismételhetetlen szó, melyet Isten csak általa mond ki. A mi feladatunk az, hogy ez a szó egyre inkább tisztán kivehetőn csendüljön fel a világban.

2018. augusztus 13., hétfő

Hűnek lenni


A Jelenések könyve 2. fejezetének 10. verse a Szent István Társulat fordításában így szól: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját”, a Békés-Dalos Újszövetség szerint: „Légy hű mindhalálig, s neked adom az élet koronáját”. 
Hűnek lenni, mindhalálig. Ezt (is) üzeni a „Lélek” az egyháznak a Jelenések könyvében, ezt üzeni az örökkévaló, a „első és az utolsó” (Jel 2,8). Hű maradni az „szorongattatások” (Jel 2,9) és a fogság idején, hűnek maradni a próbatételek közben. Tehát hűnek maradni földi létünk egész ideje alatt, mindhalálig. Aki az első és az utolsó, kéri ezt tőlünk, az első, akitől elindultunk, az utolsó, akihez reményeink szerint visszatérünk. Ő adta meg nekünk a földi élet lehetőségét, annak szépségeivel és gyötrelmeivel együtt. Útra indított ebbe a világba, amelyben sebeket kapunk, de ahol az is megadatik nekünk, hogy a gyógyulás csodáját is megtapasztaljuk. Ez idő alatt több-kevesebb örömben és bánatban is lehet és van is részünk. Átélhetjük a szeretet és a félelem harcát lelkünkben. Úton vagyunk életünk pályáján.
De mit jelent hűnek lenni? És kihez, mihez kell hűek maradnunk?
Ígéretek, fogadalmak, eskük – gesztusok, amelyekkel a társadalomba szerveződött ember rendet, átláthatóságot és kiszámíthatóságot akar teremteni. És valóban az ígéretek, a fogadalmak, az eskük képezhetnek jelentős emberi értéket, társadalomszervező erővel bírnak, amire építeni lehet, működő rendszert lehet fenntartani segítségükkel. De a fenti ígéretben elhangzott hűség esetén ennél többről van szó. Ez a hűség több annál, hogy nem szegjük meg valamelyik eskünket. Eskünket, melyet annak ellenére megtettünk, hogy hallottuk, tudtuk, elég lenne, ha beszédünkben az igen, igen és a nem, az nem lenne, mert ami ezen felül van az a gonosztól való (Mt 5,37). Mégis esküdözünk, fogadkozunk, mintha bármink is lenne, amivel Isten előtt garanciát tudnánk vállalni kijelentéseinkért.
Hűnek lenni tehát másabb dimenzió, mint minden áron kitartani egy személy, egy terv vagy egy elképzelés mellett. A hűség a hitelesség felségterületén van otthon. Hű az, aki hitelesen őrzi arcát, amellyel őt az Úr földi útjára küldte és amelyet számon kérnek majd az angyalok a mennyország kapujában. (Az úton ránk leselkedő veszélyekről az Omega együttes is tud: "Arcunkon az idő, saját képét hívja elő, és az angyalok végül nem ismernek ránk".)
Az az arc útközben majd sebhelyessé válhat, lehet örömtől ragyogó, esetleg fájdalomtól görcsbe ránduló, aszerint, hogy ki hogyan haladt át földi életén. De álnokká nem szabad válnia. Az a hűtlenség jele lenne. Hűtlenség önmagához és a Teremtőhöz.
Ha már sok-sok álarcot viseltünk vagy nagyon hosszú ideig hordtuk, s megszoktuk azt, ha kényelemből vagy gyávaságból már sajátunknak tekintjük, akkor valami, valahol elcsúszott. Tévútra tértünk. És menet közben talán a lehetőséget sem vettük észre, nem érzékeltük a megfelelő időpontot és élethelyzetet arra, hogy megtérjünk, azaz visszatérjünk arra az útra, melyet számunkra az Úr megálmodott. Mindeközben elmulasztottuk vigyázni arcunkra, az arcra, melyet képmására teremtett.
Van eset, amikor ahhoz, hogy a földi élet útvesztőben hűek maradjunk az Úrhoz, ki kell lépnünk a jól megszokott komfortzónánkból, annak fogságából és fájdalmat vállalva is változtatnunk kell élethelyzetünkön, hogy ne legyünk többé részesei egy olyan rendszernek, amelyben nem lehetünk önmagunk. Akkor sem, ha abba önként léptünk be egykoron. De az is lehet, hogy csak fel kell emelnünk tekintetünk, hogy újra tisztán lássunk, és ezáltal új, eddig ismeretlen távlatok nyíljanak előttünk azon a helyen, ahol állunk. És az is előfordul, hogy hűségünket éppen azzal bizonyítjuk, hogy a legnagyobb krízis idején is kitartunk, a fájdalmak, a kilátástalanság és az értelmetlennek tűnő hétköznapok közepette is. A próbatételek ideje ez. Sokan választják, hogy helyben maradnak, földre szegezett tekintettel, miközben azt mondják, nem jó ez így nekem, nem vagyok a helyemen, de vállalom másokért: gyermekeimért, idős szüleimért, örök hűséget esküdt szavamért. Kívülről nem ítélhető meg maradéktalanul egyetlen élethelyzet sem, és a személy, akinek határoznia kell a próbatétel idején, nem ítélhető el választása miatt. Ha nem is mondja ki hangosan, ő már most számot ad arról, hogy döntésénél mi nyomott jelentősebben a latba: önként és szeretetből vállalt áldozatot hozott, vagy önsajnálatba és képmutatásba bujtatott szerep az, amit vállal. A döntés helyességének próbaköve: hűen őrizte-e közben arcának legbensőbb isteni vonását? Az igazi számadásra majd akkor kerül sor, amikor a földi fény utolsót villan és az örök világosság felsejlik. És jobb esetben ekkor tűnik fel az élet koszorúja vagy koronája, mely a megjárt pályát betetézi. Az egyik fordításban az ókori sport világából vett babérkoszorút ígéri nekünk a Lélek, a másik szerint a koronát, a legfelsőbb státust, amit egy társadalomban az ember elérhetett. Mindkét fogalom arra utal, hogy nem hiábavaló az út azok számára, akik mindhalálig hűek maradnak. Ők kiteljesedett életre számíthatnak az örök hazában.
De addig itt van dolgunk. Magukkal és embertársainkkal, akiket hosszabb-rövidebb ideig ránk bízott vagy mellénk rendelt az Úr. Közben felismerjük-e még magunkat, igazi arcunkat, cselekedeteinkben, lelkünkben táplált reményeinkben, gyümölcsöző képességeinkben? Tévedéseink vagy árulásunk után képesek vagyunk felindítani magunkban a bánatot, bocsánatot kérni és újrakezdeni? Felismerjük a Teremtő akaratát az élet kihívásaiban? Megfelelő a szemléletünk és a hozzáállásunk a ránk váró feladatok elvégzéséhez azon a helyen, ahol éppen vagyunk? Talán két úrnak akarunk egy időben szolgálni? Vagy függetlenül attól, hogy hol tartunk az úton, arcunkat őrizve, mindig csak egynek.
Az Egynek. Akinek neve: Szeretet.