2018. június 16., szombat

Csata Jenő festő-grafikus kiállítása


Csíkszereda, Ave Art galéria, 2018. június 15.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves tárlatlátogatók,

Egy év után ismételten bemutatkozik Csata Jenő festő-grafikus a művészetkedvelő csíkszeredai közönségnek. Tavaly Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán mutatta be munkáit, most ide, az Ave Art Galériába hívott meg bennünket, hogy megtekinthessük az elmúlt évek munkájának gyümölcsét és figyelemmel kísérhessük alkotói útjának alakulását.
Amint azt a legtöbben tudják, akik már évek óta követik munkásságát, Csata Jenő termékeny alkotó, amit itt látunk az csupán válogatás munkáiból, oly szempontokat tartva szem előtt, melyek tevékenységének több vetületébe való betekintést tesznek lehetővé.
A mintegy 20 táblakép között találunk olajfestményt, pasztellt és nyomatot/vegyes technikával készült képet is.
Bemutatja egyrészt a tőle már megszokott – és nem kevésbé megkedvelt – tájképeket és falusi utcarészleteket, a tájba elhelyezett élettereket, a legkülönfélébb színkörnyezetben, évszaktól, napszaktól vagy éppenséggel hangulattól függően.
A nap hevének már-már fehérbe izzó fénye gyöngéden ölelkezik az élet-dús fák zöldjének árnyékával, az aranyban, sárgában, vörösben vibráló ősz éppen elveszíti legutolsó leveleit is, átadva magát a pihenésnek, egy olyan elmúlást láttatva a képen, mely mögött ki-ki maga döntheti el, hogy a hó és jég hidegségének közeledtét, avagy a tavaszi feltámadás fényét véli felfedezni.

A pasztellképeken kis és nagyvárosi utcaképeket látunk, épületrészletek villannak föl, néhány ember és jármű is, de mintha nem az általunk megszokott, a mai környezetünkből való lennének azok, nem érezzük a hétköznapi rohanás feszültségét, sokkal inkább egy elcsendesedő, kissé melankolikus világot látunk, ahol a dolgok a helyén vannak. Egy régebbi, talán kevésbé stresszes világot kívánnak megjeleníteni a régi vonalas autók is, olyan környezetben, ahol árad a fény, apró részleteket világít meg, de anélkül, hogy túlmagyarázná azokat. A kép számunkra is tartogat helyet, beléphetünk, részesei lehetünk a történésnek, szelíden meghív, de nem erőltet ránk semmit, szabadon kommunikálhatunk a képi környezettel.

A nyomatok elkészítésénél, az alkotó saját tapasztalatára, valamint a művészi ihletre alapozva egymással kölcsönhatásban álló színekkel tölti ki a rendelkezésre álló, hol erőteljes, hol visszafogottabb vonalak közötti tereket. Ezeket átdolgozva ad teljesen egyéni arcot az alkotásoknak és végül így kerül elénk a kép, készen, nemcsak színeivel hatva ránk, hanem a vidékünkre jellemző tárgyi örökség egy-egy elemét is felvillantva. Ezen is túl lépve, különböző szimbólumok is teret kapnak a képeken, melyek otthonossá teszik azokat, sajátunknak érezhetjük a környezetet, de oly módon, hogy mindig megtalálhatjuk benne, az alkotóra jellemző, sajátos világot.

Az itt bemutatott képekre, visszafogottság, egyensúly és érettség jellemző. És az a három jellemző szervesen összefügg egymással. A művészi érettség egyik ismérve az, hogy megértette és aszerint alkot: „a kevesebb több”. Szuverén mozdulatokkal viszi fel a felületekre megálmodott formákat és ad nekik súlyt a színek és azok kölcsönhatása által. Minden ott van, ami kell, és semmi, ami nem szolgálja az üzenetet. És így ér el az alkotó olyan egyensúlyokat, amelyek nem élettelenek, tehát nem a dinamika kárára történő egyszerűsítésről van itt szó, hanem éppen ezen mozgások, tömegek, színfoltok elő és harmonikus egyensúlyáról.

És az én meglátásomban a képeken erőteljesen jelen van a lírai nyelvezet.
Hogy mit látok?
  • Késő délutáni esőcseppek fátyla a kisváros kövezett utcáinak alkonyati fényében, ahol a tárgyak és a testek árnyékai, egymáshoz tartozó ellenpontként állnak párbeszédben egymással.
  • Beszűrődő fény. Nem tudhatjuk éppen kialvóban van, vagy egyre inkább kiteljesedik? Kitör a zárt keretből, körből, vagy tovább halványul. Él, fényt ad, csendben elajándékozza magát.
  • Majd pedig különös világ elevenedik meg előttünk. Azzal az érzéssel állok némely kép előtt, hogy egy jövőkép éppen emlékké alakul szemem láttára. Az imént még álom volt, most már a múlté. Egy lezárt világ részévé vált a búcsú pillanatában.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, arra hívom meg Önöket is, hogy merüljenek a képek szemlélésében, saját lelküket fürösszék meg azok varázásban, és próbáljanak hatásukból hazavinni magukkal, így gazdagabbak lesznek és szép ajándékkal koronázzák meg ezen kiállításon tett látogatásukat.

2018. június 6., szerda

Ablaküvegek fényjátéka


Robert Vorholt
A középkor óta fényesen csillogó ólomüvegablakok díszítik Európa gótikus templomait. Kezdetben csak a nagy katedrálisoknál alkalmazták ezt a kivitelezést, idővel azonban a kolostor- és a plébániatemplomok esetén is. Híresek és a lenyűgözőék az úgynevezett rozetták. Ezek kör alakú, kőcsipkézettel kitöltött és színesre festett üveggel díszített kerékformájú ablakok, melyeket leginkább a templombejáratok fölött vagy a kereszthajók oromzatán csodálhatunk meg. Hatásukat a modern építészet részeként is kitudják fejteni.
A rozetták képi ábrázolása sokrétű. Egyes esetekben az üdvösségtörténet különböző mozzanatait mutatják be, más esetekben szentek életéhez fűződő legendákat vagy a keresztény hitvallást. A modern templomablakok gyakran használnak absztrakt ábrázolásmódot és ezáltal sokrétű jelentésnek lehetnek közvetítői.
Azonban még a bemutatott tartalmaknál is jelentősebb a fényjáték, mely az ablakon áthatoló fény révén szemünk előtt lejátszódik. A színes templomablakok misztikus fénnyel árasztják el Isten házát. Ezáltal a rozetták a napot szemléltetik, amelyhez azonban még egy sajátos fényszimbolika is társul. Krisztus a fény „napkelet a magasságból” (Lk 1,78). Ő a „világ világossága” (Jn 8,12) és „az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít” (Jn 1,9). János első levelében pedig ezt olvassuk: „Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség” (1,5) és azt követően „Isten szeretet” (4,16). Ha a két utóbbi versszakot, mint egy kaleidoszkópon egymásra helyezzük, akkor talán felsejlik számunkra, hogy az a fény, mely Jézus Krisztusban jött el az emberekhez, maga Isten szeretete, hogy „a sötétben és a halál árnyékában ülőknek ragyogjon, és lépteinket a béke útjára irányítsa.” (Lk 1,79)

2018. május 12., szombat

2018. május 7., hétfő

Az oltár


Robert Vorholt

Kezdetben az istenségek tiszteletére bemutatott áldozat helyszíne volt az oltár. A leggyakrabban a templomokon kívül, a főbejárat előtt voltak fölállítva. Az ókor egyik legnagyobb oltára a Berlinben őrzött Pergamon-oltár, mely Krisztus előtt a 2. századból származik és alapterülete 36 x 34 méter. Izrael legszentebb helyén is létezett egy áldozati oltár. Hasonlóan a pogány kultikus helyekhez, itt is égő- és véráldozatokat mutattak be.
A kereszténység megőrizte az istentiszteleti helyeken az oltárt, de más jelentőséggel ruházta fel azt. A különbözőségeket és a hasonlóságokat a Zsidókhoz írt levél mérlegeli, és a megfeszített Krisztus egyetlen alkalommal bemutatott áldozatát felülmúlhatatlanul szembe helyezi (7. és 9. fejezetek) a jeruzsálemi templom áldozati kultuszával, melyet újra és újra be kell mutatni.
A kereszténységben, az utolsó vacsorára emlékezve az oltár mensa domini-vé, azaz az Úr asztalává válik.
Már Pál is abból indul ki a Korinthusiakhoz írt első levelében, hogy az eucharisztikus közösség összejövetelein egy központi helyen álló asztal található (10,21). Egészen a 4. évszázadig szokásban volt, hogy az asztalt csak a tulajdonképpeni eucharisztikus ünnep kezdetén hozták be a diakónusok. Amikor azonban a keresztényeknek lehetőségük nyílt arra, hogy templomokat építsenek, a fából készült asztal helyét a padlózathoz rögzített oltár vette át, melynek asztallapja kőből készült. Az eucharisztikus közösség ezen középpontja, mely már a kezdetektől Krisztust jelképezte, különböző metaforákban fejezi ki a titkot: Krisztus, mint Életadó szikla, (1Kor 10,4), Szegletkő (1 Pt 2,7f), Zárókő (Ef 2,20), Élő kő (1 Pt 2,4).

2018. április 14., szombat

Hangok

Elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen dal szólna akkor, ha azokat a mélységeket és magasságokat kottázná le valaki, amelyeket a szeretetben élő személyek lelki rezdülései járnak be. Először talán egy nagyon dinamikus, erőteljes hangkavalkád lenne, majd egyre inkább csak lüktetés, mely a szívverésre emlékeztetne, majd ha sikerülne megőrizniük a reményt és elvinni azt a mennyország kapujáig, akkor ott szeretetük csenddé istenülne, miközben dallama alig érzékelhető változást hozva a mennyei hozsannába, részévé válna az örök egynek.

2018. április 5., csütörtök

Toronyóra


A 11. század óta a latin rítusú nyugati kereszténységben a tornyok szerves részét képezik a templomoknak. Díszei és meghatározó elemei a városok sziluettjének. A gótika magasba törekvése pompás templomtornyokban nyilvánult meg.
A 14. század közepétől a templomtornyokat órákkal látták el. Ezek központi helyen helyezkedtek el, és mindenki számára mérvadóan jelezték az idő múlását. A kezdeti időkben az óraszerkezeteket kovácsok készítették vasból. Idővel szépen megmunkált, rézből készült fogaskerekek alkották az óraműveket, ezek voltak az órakészítés művészetének bizonyítékai.
Leginkább a kolostorokban volt jelentősége, hogy egy központi hang óránként jelezze az idő múlását, a napi ritmus meghatározására. Így tudták a leginkább biztosítani a megfelelő időbeosztást az ora et labora – imádkozzál és dolgozzál – váltakozásában. A toronyórák hangja egységesítette az órák hosszát és nemsokára már a kolostorokon kívül is elismert szabályzó elemként ismerték el azt a mindennapokban.
A toronyóra egyszer üt negyedkor, kétszer félkor, háromszor háromnegyedkor és négyszer egész órakor. Tízszer üt óránként, 240-szer naponta. Ehhez jön hozzá az egész órák számának megfelelő napi 156 ütés. Így naponta 396-szor üt az óra, évente 144 540-szer. Ha minden ütés két másodpercig tart, akkor az évente 289 080 másodpercet tesz ki, ami 80 órának és 18 percnek felel meg.
„A boldog embernek nem üt az óra” írja Friedrich Schiller a Wallenstein-trilógiában. A zsoltáros azonban pontosabban tudja: „Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére … üdíts fel minket irgalmaddal, hogy ujjongjunk és örüljünk ezentúl minden nap” (90. zsoltár).
Robert Vorholt

2018. március 25., vasárnap

Filmek

The place
Paolo Genovese filmje

Egyhelyszínes film, mely rendkívül közel visz minket a legelrejtettebb lelki bugyraink titkaihoz. Amikor a rutin és a kiszámíthatóság talaját elhagyjuk, nincsenek már messze a fauszti mélységek és az azzal együtt járó veszélyek. De hol van a gonosz? A velünk szemben ülő személyben, aki képes teljesíteni vágyainkat vagy talán már közelebb, mint gondolnánk? És hol van a jó és a rossz határa? És miért vagyunk hajlandók szörnyűségeket véghez vinni, mi, egyszerű emberek ... a nyugdijas hölgy,  a családapa, az apáca, az autószerelő vagy a rendőr. Jól megrajzolt karakterek, lenyűgöző forgatókönyv, meglepő záró snitt.
Remekmű.

Das schweigende Klassenzimmer (A néma tanterem)
2018-as német film Lars Kraume rendezésében
Három evvel a berlini lázadás után és hat évvel a fal felépítése előtt, nem volt a lehetetlennel határos a szovjet szektorból a szövetségesek által ellenőrzött városrészekbe jutni. Akár csak azért is,  hogy az otthonitól eltérő filmet (valamint híradót és reklámokat) láthassanak a fiatalok. Így kapnak információt arról,  hogy Budapesten kitört a forradalom. Otthon azonban hamar kiderül, hogy némely családban, az iskolában és a hivatalos álláspont szerint is, a budapesti törekvéseket fasiszta diverziónak tartják. Egy a kezdetben diák csínynak induló akció hamarosan kinövi először az osztály, majd az iskola és a város falait is, konfliktusokat, szenvedést, meghurcoltatását vonva maga után és életre szóló döntésék elé állítja a szereplőket. Egy film barátságról és szerelemről, álmokról és puszta realitásról, hűségről és árulásról, anélkül, hogy a karaktereket lecsupaszított fehér-fekete sémába sorolnák be az alkotók.

A film valós eseményekére épül, az érettségi előtt álló osztály Storkowban, az egykori NDK-ban fejezte ki szolidaritását az 56-os felkelőkkel. Válaszként a hatalom által kilátásba helyezett büntetésre  négy tanuló kivételével az egész osztály még abban az évben elhagyta az NDK-t és nyugaton érettségizett.


Loving Vincent
Brit lengyel animáció 2017-ből, Dorota Kobiela és Hugh Welchman rendezésében.
Filmtörténeti kuriózum a filmművészet és a festészet találkozásának mezsgyéjén. A film minden kockája egy-egy olajfestmény. A cselekmény bemutatásához szükséges 65 ezer képet 125 festőművész készítette el, Vincent van Gogh egyedi stílusában.
Miután a fiatal Armand Roulin azt a megbízatást kapja apjától, hogy juttassa el a már elhunyt van Gogh nemrég előkerült levelét testvérének, Theo van Goghnak, a már lezártnak és tisztázottnak hitt történet egyre bonyolultabbá válik. Mint ahogyan az egy jó krimihez illik, egyre inkább úgy látszik,  hogy a haláleset nem öngyilkosság következménye és egyre többen válnak gyanússá, hogy  - közvetett vagy közvetlen módon – közük lehetett a tragikus eseményhez. Armand szenvedélyesen keresi az igazságot, miközben az életről, áldozatról, barátságról és a hivatásról tud meg egyre többet.
Egyedi esztétikai élmény.


Arthur és Claire
2017-es német-osztrák-holland tragikomédia Miquel Alexandre rendezésében.
Miként az emberek életcéljai is különböznek egymástól, markánsan eltérőek lehetnek az okok is, hogy valaki miért dönt úgy,  hogy időnap előtt itt hagyja ezt a siralomvölgyet. A film érinti az emberi lét több fontos miértjét és rávilágít arra (az esetleg banálisnak tűnő) nagy igazságra is, hogy saját életünk értelmére egy másik személlyel való kapcsolatunk révén (is) rálelhetünk. Különösen igaz tud ez lenni, ha egy idősödő férfinek egy csinos és fiatal lány képében jelenik meg az „őrangyal".
Tragikomédia, mely többször fakasztja nevetésre a nézőt, mint sírásra. Sajnos a cukormáz izével maradunk a film végén, így viszont több nézőre számíthat.


Lucky
2017-es amerikai film Harry Dean Stanton briliáns főszereplésével. Az egyik mellékszerepet a Blue velvet és a Twin Peaks rendezője,  David Lynch játssza, aki nem rokona a film rendezőjének, John Carrol Lynch-nek.
Vajon,  ahhoz, hogy valaki elgondolkodjon eddigi életén és a hogyan továbbon, elég az, ha egy reggel szédülés fogja el? Vagy talán az is kell hozzá, hogy váratlanul eltűnjön barátjának Roosevelt névre hallgató teknőse? És késő-e, ha 90 évesen foglalkoztatja őt a földi élet értelme és a (hite szerint) semmibe vezető útja a halál után? A film minden pórusából az sugárzik, hogy sosem késő.
Magány versus egyedüllét,  ragaszkodás és elengedés,  gyöngy pillanatok a rutin szürkeségében.
A néző Lucky válaszát viheti haza ajándékul,  mely konkrét,  de nem szájba rágós, és, habár értelmünkkel fogjuk fel azt, mégis a szívünkben kap helyet.
A főszereplő már nem érte meg a film bemutatóját,  de mosolya velünk marad.