Bizonyára Önök is emlékeznek saját életükből olyan alkalmakra, amikor mintha besűrűsödött volna az idő, amikor néhány perc alatt annyi tartalmas, súlyos és a későbbiekre is hatással bíró szó hangzott el, mint máskor talán csak hónapok, esetleg évek alatt. Hát így történt ez Székelyéknél is azon a bizonyos vasárnap délután, amely különben olyan szokványosan indult, mint bármikor korábban, majd egyszeriben jelentős fordulatot vett a beszéd fonala.
– Mi nem ilyennek neveltük őt! – mondta Anna a férjének, Simonnak, röviddel
azután, hogy unokájuk, Tamás, rövid és halk, de határozott szóváltás után kilépett
az ajtón. – Amióta a szülők idegenben eszik a vendégmunkások fehér, de keserű
kenyerét, anyja helyett anyja voltam, apja helyett apja voltál. És nem is
panaszkodom, hát ki más viselhetné gondját, ha nem mi, anyai nagyszülei. Otthont,
tanácsot és kalácsot a legjobb szándékunk szerint adtunk neki. És példánkat is,
türelmünket, megtartó fegyelmet, óvó szeretetet. És most látod te is, hogy egyre inkább
elidegenedik tőlünk. Érzem, hogy még ragaszkodik hozzánk, de mintha útja, egyre
csak távolodna a miénktől. Hová vezet mindez? Például, régebben ő maga kezdeményezte
az asztali imát, és még ministrálni is eljárt. Persze csak addig, amíg serdülőkorában
– emlékszel – egy alkalommal rosszul lett az oltár mellett. Túlságosan hirtelen
nőtt abban az időben. Most pedig már templomba se jár, és már mióta, hogy nem! Amióta
az eszemet tudom, amióta a kereszt vigyázza az otthonunk békéjét, eltöltött
minket az istenfélelem. És most, ha ránézek erre a gyermekre, lassan ennek már
nyomát sem látom benne.
– Nem baj az, ha nem fél – szólalt meg Simon – féltünk mi eleget.
Szeressen! Isten útja. A szeretet útján Istennel jár, és Istenhez jut el.
– De hát én nem tehetek úgy, mintha minden mindegy lenne. Nekünk hitet,
hagyományt tettek annak idején a tarsolyunkba, és ez felelősséggel jár. Alig
merem szavakba önteni, de attól tartok, hogy ez a gyermek nem hisz már Istenben!
Rövid időre az elhangzott szavak súlyához mérhető csend töltötte be a
szobát. Majd Simon, hogy véleményének hangot adjon, és azért is, hogy feleségét
megnyugtassa, azt mondta: – Nem tudom, hogy Tamás hisz-e Istenben, hiszen
egyedül Ő – áldott legyen a szent neve – ismerője a szívek mélyének, de saját
hitem legmélyebb rejtekéből merítem a bizonyossággal felérő reményt, hogy Isten
viszont hisz benne.
– Ó, Simon! Úgy gondolod, hogy Isten hisz benne, így hát még nincs elvesztve
minden? – kérdezte az asszony, aki férje szavainak nyomán mintha valamelyest
megnyugodott volna, habár még kissé továbbra is zaklatott maradt.
– Nem gondolom, hiszem – válaszolta a férfi. Isten hisz benne, és te is
higgy!
Időközben lassan leszentült a nap. Simon kilépett az udvarra, ellátni az
állatokat, Anna keze nyomán pedig rövidesen ízletes vacsora illata lengte be a
konyhát. Tamás valahol a saját útját járta. Úgy tűnhetett, hogy mindhármukat
csak egyéni gondolataik foglalkoztatják, de nemsokára megkondult az Angelusra
hívó harang, mely a család tagjait lélekben egyesítette. Személyre szabott utat
jártak be gondolataik, reményeik és félelmeik mentén, de a felcsendülő harangszó
által hirdetett titokzatos közösségben együtt maradtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése