Nannyóka

 

Nannyóka

Arcán szétáradt a szerelem pírja, és szíve eddig sosem tapasztalt erővel dobogott, mintha ki akart volna röppeni mellkasából. Rózsa – mondta neki az imént Tódor – veled akarok neki látni az előttem levő útnak. Annak is, amely a szomszéd völgy kisvárosa mellé vezet, ahol ezen túl élni és dolgozni akarok, és a nagy útnak is, amely életem elkövetkező napjain vezet át, mindaddig, ameddig azt a Mindenható akarja. Ez volt a lánykérés, és Rózsa örömmel válaszolt kétszeres igennel. Az esküvő egyszerű keretek között emelkedett életük meghatározó eseményévé, és a lakodalom egyúttal a fiatalok búcsúvacsorája is volt. Nemsokára útra keltek, maguk mögött hagyva a patakok világában meghúzódó kis falut, benne a szülőket, testvéreket és mindazokat, akik eddigi szerény sorsukban és hétköznapjaikban osztoztak.

Az egynapi járásra levő mezővárosba nem indultak teljesen az ismeretlenbe, hiszen Tódor nemrég járt ott, a jó pár éve odatelepedett sógor bácsinak segédkezett, új házát kalákában húzták fel pirosba pár nap alatt. Tódor ott tudta meg, hogy a hivatalnok-városka közelében több lehetőség nyílik számukra, mint otthon, hiszen itt nagyobb szükség van munkaerőre, és könnyebben gazdára talál a piacon minden, amit ők a városlakók napi szükségletére meg tudnak termelni. Micsoda változás! Aki valamelyik nagyvárosból érkezett ide, a nemrég alakult vármegye székhelyére, az sárfészeknek látta a települést, de aki a havasok közül jött, mintha elvarázsolt helyre ért volna, egymás mellett nőttek ki a földből a hatalmasnak látszó épületek, a bíróság, a vármegyeháza és most legújabban a gimnázium. Talán egyszer majd az ő gyerekük is ott tanulhat, játszadoztak el a túlságosan is merésznek tűnő gondolattal. 

Az életet a már korábban itt megtelepedett sógor bácsi szárnyai alatt kezdték, de rövidesen saját kis fészkükben pihenhették ki a mindennapra kijutó fáradalmukat, és saját vánkosukon tervezhették jövőjüket. 

A nagybetűs történelem azonban nem hagyta, hogy életük tündérmesévé váljon. Napfényes nyári reggel volt, amikor a háború híre elérkezett hozzájuk, és a császári remény ellenére, miszerint az őszi levelek lehulltával győzelemmel érnek véget a harcok, még a harmadik év sem békét, hanem a menekülés tragédiáját hozta el számukra. Rózsa ekkor áldott állapotban volt. Tódor, akit valami miatt nem soroztak be, a néhány sebtében összepakolt cókmók közé ültette őt a szekérre, a tollpihe dunyhára, párnát illesztett a hátához, és a két tehénkét szekér elé fogva elindultak a végeláthatatlan sorban nyugat felé. Néhány nap múlva az egyik tehén lesántult, áron alul kellett túladniuk rajta, így a másikat is eladták, szekerestül. Ekkor Rózsát – néhány holmival a legszükségesebbek közül – idegenek fogadták fel fogatukra, és Tódor gyalog ment mellettük. Az út nehézségei és a félelem gyászt borítottak az ifjú párra. Rózsa szíve alatt elhalt az élet és együtt vele kissé a sajátja is. Búcsúzni is alig volt idő, gyors temetés volt, annyi vigaszuk maradt, hogy még imádkozhattak egy elhagyott temető sarkában a kis hant felett. 

De aztán, mint mindennek, a menekült sorsnak is eljött a vége, de már egy másik országba és más emberként tértek haza. A még mindig fiatalnak mondható asszony élete végégig hordozta a veszítés testi-lelki következményeit. Lelkét ápolgatta még a férje, hogy meglásd Rózsa, új gyermekkel áld meg minket az Úr, a testi bajra azonban nem volt gyógyír, hiába vitték el egy tehén árát az orvosoknak újból kezdett életüknek első éveiben. Rövidesen belenyugodtak, hogy már nem lehet közös gyerekük, úgy látszik, más sorsot szánt számukra Fennvaló, így az örökbefogadás mellett döntöttek. Jánoska származási családjában sok szájról kellett gondoskodni, itt pedig örültek az új életnek, és ha kenyér nem is mindig, de puliszka naponta jutott számára is a tejbe. Dolgoztak és gyarapodtak, hiszen a lerombolt kisváros lakói a megváltozott közigazgatási keretek között is igényt tartottak tejre, tejfölre, sajtra, amit a város peremén gazdálkodó családok termeltek meg számukra. A kis János pedig növekedett, erősödött, szülei helyett szüleinek tartotta őket. 

Kevesebb, mint egy emberöltő múlva, amikor Jánoska éppen hogy csak Jánossá cseperedett, de még nem volt nagykorú sem, újra a régi lobogó lengett a tanácsházán, majd pár év múlva ismét lecsapott az országra a háború pusztító ereje. Az idősödő házaspár most már azért imádkozott, hogy épségben térjen vissza a frissen besorozott János a harcokból. Így hát örültek is, meg nem is, amikor egy hetes szabadságra hazaérkezve, János eljegyezte a lányt, akinek már korábban is udvarolt. Túl bizonytalannak tartották az időket – csak ez a háború ne lenne, milyen szépen indulhatna az életük – viaskodott bennük az aggodalom és a remény. Néhány hét múlva gömbölyödni kezdett Julis hasa, magukhoz vették. Szülei nem tartották vissza. És mintha ismételné magát a történelem, a front újonnan elérte őket, éppen akkor, amikor az újdonsült asszonyka törékeny életet hordozott szíve alatt. Ezúttal azonban nem csatlakoztak a menekülőkhöz. Nem vállalták azt a kilátástalanságot, a számtalan veszélyt, amelyet – Istenem még harminc éve sincs annak – ők is átéltek. Ez most jó döntésnek bizonyult. Ezúttal kevesebb pusztítás jutott a kisvárosnak, és alig haladt át fölöttük tűzvonal, Julis egészséges kislánynak adott életet. Erzsébetnek keresztelték, és másnaptól hivatalosan is a két háború közötti zászló lobogott a tanácsházán. Megint csak zavaros idők következtek, teltek az évek, és még két testvérke jött a világra, számukra is Rózsa és Tódor voltak a biztos pont, a szülők sokat voltak távol a családi fészektől és egymástól is, újabb katonai szolgálat, munkakörrel kapcsolatos utazások, egymáshoz visszataláló, majd ismét szétváló életutak. A gyerekek iskolába jártak. Tódor télen is kora hajnalban kelt, és kétszer is bejárta el-vissza az iskolába vezető ösvényt, hogy a kicsik átjuthassanak házuktól a tanodáig.  

A kitartó és megfeszített munka ismét meghozta a gyümölcsét, és az idősödő házaspár már az unokákat tartotta szem előtt, amikor igyekeztek gyarapítani földjeiket. Szántót, kaszálót vásároltak, évről-évre kissé nagyobb lett a birtok. A nagybetűs történelem azonban ismét közbe szólt és áthúzta a terveket. A földeket államosították. Tódor érezte, hogy már nem sok van hátra földi életéből, ezért a család és a közvetlen szomszédok jelenlétében rendelkezett a földekről, melyeket most már nem ő birtokolt: ha majd eljön az ideje, – mondta – és a család visszakapja a területeket, amelyekért mi megdolgoztunk, akkor az szálljon a három unokára. A nagypatak melléki két kaszáló a két kisebbre, a szemközti szántó a nagyra.

És habár Erzsike idejében férjhez ment, Tódor már nem érte meg, hogy dédunokáit is láthassa. Rózsa fogadta be az újonnan formálódó családot, és még megadatott neki, hogy első dédunokáját ölébe fogja és kövesse annak első lépteit: Erzsike, a legényke mellé még milyen szép lenne egy kislány is, áldjon meg az Úr! 

Majd eljött az idő, amikor Rózsa számára is megszűnt a menekülés óta hordozott mindennapi szenvedés, a teljesen soha fel nem dolgozott vesztesség terhei és a derékba tört álmok okozta keserűség. Az örök életbe vetett bizalommal távozott ebből a világból, azzal a reménnyel, hogy a rászabott jó harcot Istennek tetszőn harcolta meg. 

Néhány hónapra rá, megszületett a legényke mellé a kislány is: a húgom. És én a kertünkben ülve formálom magamban ezeket a szavakat, próbálom összerakni néhai szüleim és nagyszüleim, valamint még élő rokonaim beszámolóit, képzeletbeli képekkel pótolva a hiányzó részeket. Abban a kertben ülök, melyet a történelem újabb fordulata következtében néhány évtizede visszaszolgáltattak családunknak, és amelynek minden rögét verejtékével öntözte és minden talpalatnyi területét az áldás reményében művelte meg Rózsa – akit szüleim és én nannyókának hívtunk – és Tódor, a szenvedésben is hű társ. Emlékük legyen áldott!

És lám, most már alkonyodik, és én ma az édesapámtól örökölt imával búcsúzok a leszentülő naptól:

Halljad, fülem, halljad

az angyalok zengését,

mert eljött a szent óra,

hívatnak vacsorára.

Lelkemet ajánlom

az angyalok kezébe,

hogy felvihessenek 

Isten elejébe.

Megfelelj képembe,

szállj bé, angyal a szívembe,

szentelj meg lelkemben,

erősíts meg hitemben. Ámen.

(Hargita népe. 2026. október 8.)

Hinta

 

Hinta címmel jelent meg legújabb fordításkötetem. Joachim Wittstock, erdélyi szász kortárs író műveiből válogattam és fordítottam. A csíkszeredai Bookart kiadónál jelent meg, a Gutenberg könyvesboltokban és a csíkszeredai Kele Könyv Várban is kapható, valamint Budapesten az Írok boltjában.

Harangszó

Bizonyára Önök is emlékeznek saját életükből olyan alkalmakra, amikor mintha besűrűsödött volna az idő, amikor néhány perc alatt annyi tartalmas, súlyos és a későbbiekre is hatással bíró szó hangzott el, mint máskor talán csak hónapok, esetleg évek alatt. Hát így történt ez Székelyéknél is azon a bizonyos vasárnap délután, amely különben olyan szokványosan indult, mint bármikor korábban, majd egyszeriben jelentős fordulatot vett a beszéd fonala.

– Mi nem ilyennek neveltük őt! – mondta Anna a férjének, Simonnak, röviddel azután, hogy unokájuk, Tamás, rövid és halk, de határozott szóváltás után kilépett az ajtón. – Amióta a szülők idegenben eszik a vendégmunkások fehér, de keserű kenyerét, anyja helyett anyja voltam, apja helyett apja voltál. És nem is panaszkodom, hát ki más viselhetné gondját, ha nem mi, anyai nagyszülei. Otthont, tanácsot és kalácsot a legjobb szándékunk szerint adtunk neki. És példánkat is, türelmünket, megtartó fegyelmet, óvó szeretetet. És most látod te is, hogy egyre inkább elidegenedik tőlünk. Érzem, hogy még ragaszkodik hozzánk, de mintha útja, egyre csak távolodna a miénktől. Hová vezet mindez? Például, régebben ő maga kezdeményezte az asztali imát, és még ministrálni is eljárt. Persze csak addig, amíg serdülőkorában – emlékszel – egy alkalommal rosszul lett az oltár mellett. Túlságosan hirtelen nőtt abban az időben. Most pedig már templomba se jár, és már mióta, hogy nem! Amióta az eszemet tudom, amióta a kereszt vigyázza az otthonunk békéjét, eltöltött minket az istenfélelem. És most, ha ránézek erre a gyermekre, lassan ennek már nyomát sem látom benne.

– Nem baj az, ha nem fél – szólalt meg Simon – féltünk mi eleget. Szeressen! Isten útja. A szeretet útján Istennel jár, és Istenhez jut el.

– De hát én nem tehetek úgy, mintha minden mindegy lenne. Nekünk hitet, hagyományt tettek annak idején a tarsolyunkba, és ez felelősséggel jár. Alig merem szavakba önteni, de attól tartok, hogy ez a gyermek nem hisz már Istenben!

Rövid időre az elhangzott szavak súlyához mérhető csend töltötte be a szobát. Majd Simon, hogy véleményének hangot adjon, és azért is, hogy feleségét megnyugtassa, azt mondta: – Nem tudom, hogy Tamás hisz-e Istenben, hiszen egyedül Ő – áldott legyen a szent neve – ismerője a szívek mélyének, de saját hitem legmélyebb rejtekéből merítem a bizonyossággal felérő reményt, hogy Isten viszont hisz benne.

– Ó, Simon! Úgy gondolod, hogy Isten hisz benne, így hát még nincs elvesztve minden? – kérdezte az asszony, aki férje szavainak nyomán mintha valamelyest megnyugodott volna, habár még kissé továbbra is zaklatott maradt.

– Nem gondolom, hiszem – válaszolta a férfi. Isten hisz benne, és te is higgy!

Időközben lassan leszentült a nap. Simon kilépett az udvarra, ellátni az állatokat, Anna keze nyomán pedig rövidesen ízletes vacsora illata lengte be a konyhát. Tamás valahol a saját útját járta. Úgy tűnhetett, hogy mindhármukat csak egyéni gondolataik foglalkoztatják, de nemsokára megkondult az Angelusra hívó harang, mely a család tagjait lélekben egyesítette. Személyre szabott utat jártak be gondolataik, reményeik és félelmeik mentén, de a felcsendülő harangszó által hirdetett titokzatos közösségben együtt maradtak.

 (Krisztus világa, 2026/3)

Bogengang, azaz Árkádsor

Bogengang címmel látott nap­világot a közelmúltban Joa­chim Wittstock új kötete a Schiller Kiadó (Bonn–Nagyszeben) gon­dozásában. Az 1939-ben Nagy­szebenben született erdélyi szász író, költő és irodalomtörténész mun­kásságáról legutóbb tavaly számolt be lapunk Műhely melléklete, az akkori, legújabb regényének meg­jelenése kapcsán. Ezúttal régebbi és újabb írásaiból közöl válogatást – az alcím szerint verseiből és lírai pró­zájából –, melyek nagy része már korábbi kötetekben vagy folyóiratokban (1969 és 1988 között) megjelent, de némely eddig nem ismert, csak kéziratban őrzött verse is bekerült a közel kétszáz oldalas kiadványba. 

A szerző feleségének dedikálja a művet: Ingének, irodalmi és egyéb kezdeményezéseim állandó kí­sé­rő­jének, kezdve a lírai kezdetektől, minden próbálkozásomon át, hogy a szavak színterén – és közösen vele – az élet színpadán helytálljak.

A képzőművészek által igényesen illusztrált, tartalmilag a versekhez kötődő fotókkal ellátott és szépen kivitelezett könyvben az író némely versének fordítását is közli magyar, román, illetve orosz nyelven. Ízelítőül Ritoók János tolmácsolásában köz­lünk két verset a kötetből, ahol azok fakszimilében jelennek meg, és amelyeknek forrása a kolozsvári Kriterion kiadónál 1980-ban nap­világot látott Önkihallgatás című vá­logatás hét romániai német költő verseiből. (Megjegyzem, az író, költő, műfordító és publicista Ritoók János Brassóban született 1935-ben Johann Günther Miess néven, tízéves korától Nagyváradon, később szülővárosában, majd Kolozsváron élt, ott is hunyt el 1981-ben.)
A kötetet gazdag és sokrétű függelék zárja, benne korábbi levélrészletekkel a szerző tollából, munkásságára vonatkozó kritikákkal és elemzésekkel, valamint interjúrészletekkel. Ezúttal is gratulálunk Joachim Wittstocknak az újabb kiadványhoz, és kívánjuk, hogy még sok értékes alkotással lepje meg olvasóit. Ezen reményünk már csak azért sem alaptalan, mert az előszóban újabb, rövidpróza-antológia megjelenésének lehetőségét villantja fel a szerző.
 

Esővarázslat

(Regenzauber)

Mogyoróbokrok tántorognak a lejtőn lázas ütemben
búzapelyva szúr bele a remegő levegőbe
nem szabad látnom, ti, lányok hogyan könyörögtök esőért
párálló esőért

de tudom, egyik társatokat biztatjátok
gyűjtsön beléndeket az ingoványban
te, kedves, a szürke szárakban mérget keresel

A beléndek nyomot csurgat le a folyóig
ha a csupasz test mozgást érez s a simogató szél fuvallatát
a félelmet s mágiát elfelejted

és nedves ajakkal ismét a parton állsz
a folyó kivezet csillogó hálójából
és követi a test laza körvonalait

sárgán erjedve hevernek a füvek a túlsó partra sodortan

Schliemann végrendelete
(Schliemanns Testament)

Trója szentpétervári fortélyos felfedezőjének
halála óta, utolsó akarata
zárt borítékban rejlik
érintetlenül,
erre írta reá
az orosz díszpolgár
    Ki e levelet felnyitja, esküt tegyen,
    hogy befejezetlenül maradt művemet
    továbbfolytatja
Óvakodni fogunk feltörni a pecsétet,
hogy kényszert érezzünk
ismét kihantolni
a kötelesség és a vétkesség
hibátlan rendszerét

A csend párbeszédétől, a sárga csikócskáig

Pártkabinet. Azaz a Román Kommunista Párt épületegyüttese Csíkszeredában, a Május 1. utcában, ahol a 80-as évek második felében, a nagyteremben, keddenként (és talán csütörtökön is) filmet vetítettek. Nem lehetett csak úgy beesni a vetítésre. Bérletrendszer működött, egész hónapra bérletet kellett váltani a Transilvania moziban. Havonta négy-öt film, ebből általában kettőt minősítettünk jónak, de ezekért már érdemesnek tartottuk megvásárolni az egész havi bérletet. Valahogyan már akkor előre megítéltük, hogy melyik lesz a jó film, pedig nem emlékszem, hogy előzetesen filmkritikákat tanulmányoztunk volna. Ebben talán némely tanárunknak is szerepe volt.

*

Etüdök gépzongorára, (r: Nyikita Mihalkov) szovjet film, 1977-ből. Kijöttünk a vetítésről és egy ideig csak némán mentünk egymás mellett. Talán nem is azért, mert nem találtuk a szavakat, hanem mert a csend emelkedettségével tisztelegtünk az alkotás és az élmény előtt. Aztán beszélgettünk. Sokat. Mint mindig. A világról, melyet még fel kell fedeznünk, a filmekről, melyek ebben a keresésben segítségünkre lehetnek, és magunkról, barátságról. Nem ritkán kacagtunk és olykor sírtunk is.

*

Gyarapodó éveink nem vittek messze a filmektől, akkor sem, amikor találkozásaink gyérültek és a kilométerekben mérhető távolság nőtt közöttünk. És aztán elérkezett az egyik filmes csúcsesemény, vizsgafilm a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Barátunk Béla (r: Kacsó Edith). A minősítés jeles, a vizsgán a címszereplő is jelen van.

*

Azt követően főállásban, és azon túl is, de semmikép sem mellékesen, következnek a dokumentumfilmek, a kritikák, az interjúk, a filmvilággal együtt dobban szakmai tevékenységed. Én pedig öt éven át a Berlináleról „tudósítok”.

*

És lám, nemrég megszólalt a szakma, értékel téged, és napokon belül kiérdemelten veheted kezedbe a 2025-ös Filmtettfeszt Fám Erika díjat. Gratulálok! És kívánom, hogy akár csak eddig, munkád gyümölcsétől legyen zamatosabb, szavaid révén pedig igazabb a világ.

Barátod, Béla

Fény a lombok között

Az, hogy most itt ül a padon, az nem volt előre betervezve. Eszébe sem jutott volna még ma reggel, hogy hétköznapi programjába délutáni pihenést iktasson, hiszen azt ő semmiképp sem tudta volna másképp, csakis henyélésnek nevezni. Már kislány kora óta arra nevelték, hogy mindig tennie kell valami hasznosat, ha pedig éppen nem lehet, akkor készülni a következő feladat megtervezésére, majd annak kivitelezésére.

De most úgy adódott, hogy várnia kellett a parkban, amíg a közeli orvosi rendelőben rutinkezelésen esik át a férje, akit aztán a biztonság kedvéért haza kell kísérnie. És, ha már így alakult, arcát a nap felé fordította, a lombok között átszűrődő fény felé. Jó ideig kattogtak még a napi teendőkkel kapcsolatos gondolatai a fejében… Kis idő múlva azonban majdnem észrevétlenül el-elmaradoztak, végül a felcsendülő, majd elhalkuló harangszó kíséretében a múltban találta magát, nagyszülei kertjében, a nagy diófa alatt, fiatal- és gyerekkori világának képei sejlettek fel lelki szemei előtt. Tényleg, milyen rég, hogy nem gondolt ezekre a régmúlt eseményekre. Most mintha kissé megszűnt volna számára a külvilág, becsukott szemmel élte át a felvillanó filmkockák hangulatát és olykor mintha parányi mosoly is megjelent volna a szeme sarkában. „Régi szép idők” – szokták ilyenkor mondani, habár az ő gyerekkora sem volt felhőtlen. De a nehézségek emléke azóta már megszelídült, súlyát veszítette, és megkaparva a múltat, fiatalkori álmainak gyöngyszemei kerültek most a felszínre. Azok a tervek, elképzelések, amelyek akkor még elérhetőnek látszottak, esetleg időközben részben megvalósultak, és persze azok is, amelyekről le kellett mondania. Rakosgatta gondolatban ezeket az emlékeket, korábbi vágyakat, némelyikre már csak halványan, foszlányosan emlékezett, és közben biztos fogódzót keresett ahhoz, hogy kiderítse, hogyan is áll ő itt és most eddigi élete számadásával. Vajon, mi lehetne megfelelő mérce, ahhoz hogy megállapítsa, mit tett helyesen, miben tévedett, mi az, amit még jobbá tehet, mitől kell végleg búcsút vennie. Elsőre a munka és a család került felszínre. Talán családja, férje és gyerekei is akadályt jelenthettek korábbi szándékainak valóra váltásában? Nem, olcsó magyarázkodás volna, ha ő is ezt a gyakran elhangzó, ön-sajnálkozó szólamot hangoztatná. Hiszen éppen a szereteten alapuló párkapcsolat és a gyerekek jelentették leánykori álmainak legjelentősebb értékeit. És a munka? Vajon robot volt az elmúlt néhány évtized, vagy a kibontakozás lehetősége. Is-is, állapította meg. De most már emiatt is fölösleges lenne siránkoznia. Lehetőségeinek határain belül, de azért ő volt az, aki meghozta idevonatkozó döntéseit, elsőbbséget engedve a családnak, de közben a beszűkült munkaterületen is lelkiismeretesen megtéve a tőle telhetőt. És, biza a mai napig képes még hasznosat tenni, és ezzel saját magának, valamint másoknak is örömet szerezni.

A teljes képhez azonban az is hozzátartozott, hogy azért kimaradt ez-az az életéből, olyan is, amit annak idején lényegesnek tartott. Hónapok teltek el úgy az elmúlt években, hogy nem vett könyvet a kezébe. Ahogy jöttek a gyerekek, olykor elmaradozott a vasárnapi szentmisékről is, legutóbb pedig akkor gyónt, amikor legkisebb keresztgyermeküket tartották szenteltvíz alá. A nagy családi ünnepek száma is megfogyatkozott; mikor egyik, mikor másik családtag nem tudott részt venni azokon, aztán egyre többen közeli vagy távoli országokba költöztek. Igen, ez is hiányzott neki. Közben év év után repült el úgy, hogy férjével külön-külön váltásban dolgoztak, hogy egyikük mindig a gyerekekkel lehessen. Ez pedig hozzájárult az eltávolodásukhoz, a kétarcú rutin kialakulásához, mely egyrészt biztosította a hétköznapok kihívásainak való megfelelést, másrészt megdézsmálta életük sava-borsát. Csendes társakká lettek. Majd, ha kirepülnek a gyerekek, mondták, akkor majd mindent bepótlunk.

Kavargott most minden ott legbelül. Egyik pillanatban bűntudata volt, a másikban beteljesedett boldogságot érzett, de nem találta azt a bizonyos fogódzót, ami mindent helyére tett volna benne. Ekkor jutott eszébe – ez a kép is most vajon, milyen mélységből törhetett hirtelen elő – igen, ekkor jutott eszébe nagymamájának elsőáldozási ajándéka. Egy tükröt kapott volt tőle. És hozzá szavait, mintegy használati utasításként. Csodatükör, mondta annak idején a nagymamája. Időnként vedd majd kézbe, és figyeld, ki néz vissza rád. Azt kívánom neked, kicsim, hogy egész életedet elkísérje az az érzés, hogy a tükörből mindig igazi önmagad tekint vissza. Ez a tükör nem hazudik, majd érezni fogod, ha már nem a hamisítatlan magad látod benne. Erre nagyon vigyázz! Az elfogadás mosolya, a kirekesztettség könnye, szerelmi pír, és csalódott arc, csillogó szem és szarkaláb-ránc mind-mind megjelenhetnek rajta az évek során, egy azonban a fontos – te magad légy mindig, aki visszatekint. Már régen elfelejtette azt a napot, amikor mindezt hallotta, és a tükör is már évek óta háborítatlanul lapult a vén hozományos láda mélyén, kendők, imakönyvek, gyerekjátékok és mirtuszkoszorúk között.

Tényleg, milyen rég nem vette kezébe azt a tükröt. Majd otthon újra előveszi, tervezte.

A pad fölötti lombok között játszadozó fények hatására megállt egy kissé az idő, pontosabban kitágult a múltba és a jövő felé egyaránt. Most már határozottan fordulópontnak érezte ezt a napot, ezt az órát.

Közben megérkezett a férje, akinek mindkét kezét megfogva a szemébe nézett, és azt mondta: üljünk be a sarki kávézóba, halljam, mit mondott az orvos. És nekem is van mesélnivalóm. Menjünk, mondta a férje, aki különös fényt fedezett fel felesége szemében, mely benne is hirtelen utat tört, megnyugvást nyújtott, és a befogadás- és önátadás iránti vágya mintha új sarjat növesztett volna lelke mélyén. Csodálatos, hogy némely pillanat milyen varázserővel bír, gondolta magában. A kávézóig szótlanul tették meg azt a néhány lépést, személyre szabott gondjaikkal és egyéni vágyaikkal szívükben lépkedtek, közben pedig fogták egymás kezét, és szívdobbanásuk lépésről-lépésre, egyre inkább azonos ritmusra váltott. Mindkettőjüket átjárta a bizakodás, hogy még sok-sok csendes nap áll előttük, amikor kitárhatják egymásnak vágyaikat, megoszthatják kudarcaikat, amikor reményeik megvalósításáért tesznek is, és egymást is segítik azok megvalósításában. Azáltal pedig kétségtelenül közelebb kerülnek ahhoz, hogy hazataláljanak saját magukhoz és egymáshoz. Elérkezett az idő, mindez ma kezdődik.

Ma?   

                                                                                                                       

 

Praliné

 

A fiatal anyuka, négytagú családjának ügyes-bajos dolgait és a bevásárló kocsit is maga előtt tolva, kissé elrévedt az áruház egyik polca előtt. Most éppen édesapjára gondolt, aki egy súlyosabb betegség után lábadozott. A néhány pillanatig tartó merengést kislánya szakította félbe: Anyuka, ezt vigyük tatának, hogy gyógyuljon meg! Egy doboz pralinét nyújtott feléje. Miközben az édességet átvette és gondosan a korábban kiválasztott termékek mellé helyezte, érezte, hogy kislánya szavai a szíve mélyéig hatnak. Az a ritka és gyöngéd érzés öntötte el, amely minden átmenet nélkül, tisztán és teljes mértékben talál helyet az ember lelkében, habár, ha le kellene írni, ha meg kellene magyarázni, csakis hosszú mondatok segítségével lehetne, és persze, akkor is csak töredékesen: gyökér, szár és gyümölcs; múlt, jelen és jövő; gond, öröm és remény, egyszerre kavarogtak benne.

Kissé később, amikor már a nagyszülőkhöz értek, és kezdtek kipakolni, a kislány örömrivalgás közepett rohant be tata szobájába, a pralinét kezében tartva: Tata, ni csak mit hoztam, ettől meggyógyulsz! Az édeséget átadta, finoman odabújt nagytatájához, majd pár pillanatnyi pihegő csend után így szólt: Tata, rajzolsz nekem elefántot? Persze, volt a válasz, és egy kéznél levő lapra, lassan, óvatosan, mintha varázsolna, rajzolni kezdett. Elérzékenyült. Egyre fátyolosabb szemmel húzta a vonalakat, miközben a kis unoka ujjongó örömmel, tapsikolva követte mozdulatait és a kiteljesedő ábrát. Anyuka az ajtóból követte őket, szemében örömkönnyek csillogtak. A hasonló bensőséges jeleneteket szívének csendes rejtekén őrizte, és várta, hogy férjével is megoszthassa majd otthon friss élményeit. Mérhetetlen hálát érzett az élet ajándékaiért.

Egy pillanatra megállni látszott az idő, éltető és gyógyító szeretet áradt a lelkekben, feltartóztathatatlanul, halálfélelmet legyőző erővel.