Régi és új(évi) kívánságok

Van az a feltűnés nélkül tovatűnő pillanat alvás és ébrenlét határán, amikor lassan kibontakoznak gondolataink és betöltenek érzéseink. Közben körvonalazódnak feladataink, azok is, melyekhez előreláthatólag kihívások és megpróbáltatások kötődnek, azok is, melyek sikerrel, beteljesedéssel kecsegtetnek. Legyen ez a pillanat a reményé, miszerint lépteink és szavaink értelmet nyernek, és semmikép sem lesznek hiábavalók, ha azokat az isteni szándéknak megfelelően és hiteles döntéseink fényében visszük véghez, igen, még akkor sem lesznek fölöslegesek, ha emberi mértékkel mérve nem teremnek babért vagy töredékesek maradnak.

És van a csendnek az a másik ideje, az éjszaka kapujában, a számadáskor, miután már behunytuk szemünket, de még nem hagytuk el a tudatosság kikötőjét. Legyen ez a pillanat a háláé: a napunkért, a találkozásokért, az adott és kapott ajándékokért, az élet egyszerű, de nagyszerű örömeiért. És a botlásokért is, a kudarcokért, a megélt fájdalmakért. Ezekért is lehetünk hálásak, mert a hála másabb, mint a köszönet. Egy pohár vizet vagy egy jó szót megköszönünk, hálásak a szeretetért és az életért vagyunk. Hálánk azon a talajon áll, ahol helyet kap minden, amit elfogadunk Isten kezéből, az is, ami növekedésünket szolgálja, az is, ami szenvedést okoz, ha azzal a bizakodással vesszük át Tőle ajándékait, miszerint azok részei az üdvösségünk felé vezető útnak.

Élet a remény és a hála csendjében.

(Krisztus világa, 2026. január) 

4. Advent

Advent: a Krisztus eljövetelére való felkészülés ideje. Egyrészt emlékezés arra a kétezer évvel ezelőtti éjszakára, amikor egyszerű körülmények között egy gyermek jött a világra, másrészt magasra tartott remény a Megváltónak egy meghatározhatatlan jövőben bekövetkező visszatérésére.

És mindeközben újra és újra felcsendül egy hang: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.”

A távoli múlt és a bizonytalan jövő között itt és most halljuk a kopogást, az ajtót azonban nekünk kell kinyitnunk. És akkor lehetőségünk nyílik arra, hogy a találkozásokban, szóban és tettben, valamint a kenyértörésben teret adjunk Isten szeretetének. Bennünk és körülöttünk.

Gaudete!

„Gaudete”, csendül fel a templomokban már most a sötétben, amikor a várva várt fény még messze van.

Örüljetek!

Miért is, kérdezhetjük, de ugyanakkor megpróbáljuk befogadni a felkínált támaszt. És feltesszük magunknak a kérdést: sikerül-e rövid időre megmaradnunk a megelőlegezett öröm hangulatában? És, hogy honnan meríthetjük a kitartáshoz a szükséges reményt?

Talán a rutinos váltakozások felismeréséből? Az árnyékot fény követi és a lesújtottságot felszabadulás, újra és újra?

Vagy másfajta ez a bizalom, amely itt és most bennünk fakad? Olyan, amely hiteles visszhangra talál bennünk?

A virágokat formájukban, színükben és mulandóságukban figyeljük meg, az élet lehetőségeit pedig, a folyamatos változásokkal együtt, tudatosan éljük meg. És íme, ebben a rövid köztes időben megerősödik bennünk a hit, amely támaszt nyújt és irányt mutat.

Még a sötétségben is, amely még előttünk áll.

Ez épp elegendő ok a Gaudete-re!

Befogadás. Megosztás (2. Advent)

 

Múlt és jövő találkozásánál jelen lenni. Hiteles gyökerek által táplálva, hitelt érdemlő reményektől hordozva.

Befogadónak lenni. Meghallgatni, megtapasztalni.

Készen állni a bensőséges találkozásokra. Megtanulni becsülni az értékeset, és továbbadni mindazt, ami igaznak, szépnek és jónak bizonyul. Megosztani másokkal. Megosztani önmagunkat.

Törekedni a fény iránti, velünk született vágy kielégítésére. Csillagokat keresni: az égen, a túlvilágon, a bennünk és embertársainkban levő mennyben.

Valami elmúlik, valami más megszületik. Mi itt vagyunk.

Nyitott ajtó, elzárt bejárat (I. Advent)

 

Tegnapelőtt és tegnap még úton voltam, és nagyjából minden úgy alakult, ahogy elképzeltem. Szinte már unalomig ismerősen: szabad léptek és apró akadályok töltötték ki az időt. A nap és a hold idejét. És az én időmet. Ma pedig, ahol egy átjárót kellett volna találnom, egy fal áll előttem. Először furcsa, aztán idegen, időnként ijesztő. Csak amikor úgy döntök, hogy megállok, mély levegőt veszek, és hagyom, hogy a gondolataim a saját ritmusukban haladjanak, csak akkor rajzolódnak ki előttem az egyes téglák körvonalai. Aztán hangokat hallok, előttem, a fal mögött. Érthetetlen szavak, talán egy kis zene is felcsendül. És részben kellemes, részben rendkívül kellemetlen illatok szállnak felém. Érzékelem. És a beszüremlő fényt is. Az előttem lévő formák és színek szavakká, majd rövid mondatokká alakulnak. Megpróbálok értelmet találni bennük, hagyom, hogy „szétolvadjanak a nyelvemen”. Van közük a jelenlétemhez, a saját utamhoz?

Felfogom a szavakat és magammal viszem az üzeneteket.

Megpróbálom megtenni az első, kissé bizonytalan lépéseket.

Támaszt keresek: a kereszt bizonyosságát, a kelyhet, mint a közösség megőrző erejét, és a megtört kenyér testi-lelki táplálékát. 

Még sötét van, de úgy tűnik, lábaim biztos talajra találtak.

És a bejárat sincs már elzárva.

Vagy mégis?

Bogengang, azaz Árkádsor

Bogengang címmel látott nap­világot a közelmúltban Joa­chim Wittstock új kötete a Schiller Kiadó (Bonn–Nagyszeben) gon­dozásában. Az 1939-ben Nagy­szebenben született erdélyi szász író, költő és irodalomtörténész mun­kásságáról legutóbb tavaly számolt be lapunk Műhely melléklete, az akkori, legújabb regényének meg­jelenése kapcsán. Ezúttal régebbi és újabb írásaiból közöl válogatást – az alcím szerint verseiből és lírai pró­zájából –, melyek nagy része már korábbi kötetekben vagy folyóiratokban (1969 és 1988 között) megjelent, de némely eddig nem ismert, csak kéziratban őrzött verse is bekerült a közel kétszáz oldalas kiadványba. 

A szerző feleségének dedikálja a művet: Ingének, irodalmi és egyéb kezdeményezéseim állandó kí­sé­rő­jének, kezdve a lírai kezdetektől, minden próbálkozásomon át, hogy a szavak színterén – és közösen vele – az élet színpadán helytálljak.

A képzőművészek által igényesen illusztrált, tartalmilag a versekhez kötődő fotókkal ellátott és szépen kivitelezett könyvben az író némely versének fordítását is közli magyar, román, illetve orosz nyelven. Ízelítőül Ritoók János tolmácsolásában köz­lünk két verset a kötetből, ahol azok fakszimilében jelennek meg, és amelyeknek forrása a kolozsvári Kriterion kiadónál 1980-ban nap­világot látott Önkihallgatás című vá­logatás hét romániai német költő verseiből. (Megjegyzem, az író, költő, műfordító és publicista Ritoók János Brassóban született 1935-ben Johann Günther Miess néven, tízéves korától Nagyváradon, később szülővárosában, majd Kolozsváron élt, ott is hunyt el 1981-ben.)
A kötetet gazdag és sokrétű függelék zárja, benne korábbi levélrészletekkel a szerző tollából, munkásságára vonatkozó kritikákkal és elemzésekkel, valamint interjúrészletekkel. Ezúttal is gratulálunk Joachim Wittstocknak az újabb kiadványhoz, és kívánjuk, hogy még sok értékes alkotással lepje meg olvasóit. Ezen reményünk már csak azért sem alaptalan, mert az előszóban újabb, rövidpróza-antológia megjelenésének lehetőségét villantja fel a szerző.
 

Esővarázslat

(Regenzauber)

Mogyoróbokrok tántorognak a lejtőn lázas ütemben
búzapelyva szúr bele a remegő levegőbe
nem szabad látnom, ti, lányok hogyan könyörögtök esőért
párálló esőért

de tudom, egyik társatokat biztatjátok
gyűjtsön beléndeket az ingoványban
te, kedves, a szürke szárakban mérget keresel

A beléndek nyomot csurgat le a folyóig
ha a csupasz test mozgást érez s a simogató szél fuvallatát
a félelmet s mágiát elfelejted

és nedves ajakkal ismét a parton állsz
a folyó kivezet csillogó hálójából
és követi a test laza körvonalait

sárgán erjedve hevernek a füvek a túlsó partra sodortan

Schliemann végrendelete
(Schliemanns Testament)

Trója szentpétervári fortélyos felfedezőjének
halála óta, utolsó akarata
zárt borítékban rejlik
érintetlenül,
erre írta reá
az orosz díszpolgár
    Ki e levelet felnyitja, esküt tegyen,
    hogy befejezetlenül maradt művemet
    továbbfolytatja
Óvakodni fogunk feltörni a pecsétet,
hogy kényszert érezzünk
ismét kihantolni
a kötelesség és a vétkesség
hibátlan rendszerét

A csend párbeszédétől, a sárga csikócskáig

Pártkabinet. Azaz a Román Kommunista Párt épületegyüttese Csíkszeredában, a Május 1. utcában, ahol a 80-as évek második felében, a nagyteremben, keddenként (és talán csütörtökön is) filmet vetítettek. Nem lehetett csak úgy beesni a vetítésre. Bérletrendszer működött, egész hónapra bérletet kellett váltani a Transilvania moziban. Havonta négy-öt film, ebből általában kettőt minősítettünk jónak, de ezekért már érdemesnek tartottuk megvásárolni az egész havi bérletet. Valahogyan már akkor előre megítéltük, hogy melyik lesz a jó film, pedig nem emlékszem, hogy előzetesen filmkritikákat tanulmányoztunk volna. Ebben talán némely tanárunknak is szerepe volt.

*

Etüdök gépzongorára, (r: Nyikita Mihalkov) szovjet film, 1977-ből. Kijöttünk a vetítésről és egy ideig csak némán mentünk egymás mellett. Talán nem is azért, mert nem találtuk a szavakat, hanem mert a csend emelkedettségével tisztelegtünk az alkotás és az élmény előtt. Aztán beszélgettünk. Sokat. Mint mindig. A világról, melyet még fel kell fedeznünk, a filmekről, melyek ebben a keresésben segítségünkre lehetnek, és magunkról, barátságról. Nem ritkán kacagtunk és olykor sírtunk is.

*

Gyarapodó éveink nem vittek messze a filmektől, akkor sem, amikor találkozásaink gyérültek és a kilométerekben mérhető távolság nőtt közöttünk. És aztán elérkezett az egyik filmes csúcsesemény, vizsgafilm a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Barátunk Béla (r: Kacsó Edith). A minősítés jeles, a vizsgán a címszereplő is jelen van.

*

Azt követően főállásban, és azon túl is, de semmikép sem mellékesen, következnek a dokumentumfilmek, a kritikák, az interjúk, a filmvilággal együtt dobban szakmai tevékenységed. Én pedig öt éven át a Berlináleról „tudósítok”.

*

És lám, nemrég megszólalt a szakma, értékel téged, és napokon belül kiérdemelten veheted kezedbe a 2025-ös Filmtettfeszt Fám Erika díjat. Gratulálok! És kívánom, hogy akár csak eddig, munkád gyümölcsétől legyen zamatosabb, szavaid révén pedig igazabb a világ.

Barátod, Béla