Hinta

 

Hinta címmel jelent meg legújabb fordításkötetem. Joachim Wittstock, erdélyi szász kortárs író műveiből válogattam és fordítottam. A csíkszeredai Bookart kiadónál jelent meg, a Gutenberg könyvesboltokban és a csíkszeredai Kele Könyv Várban is kapható, valamint Budapesten az Írok boltjában.

Harangszó

Bizonyára Önök is emlékeznek saját életükből olyan alkalmakra, amikor mintha besűrűsödött volna az idő, amikor néhány perc alatt annyi tartalmas, súlyos és a későbbiekre is hatással bíró szó hangzott el, mint máskor talán csak hónapok, esetleg évek alatt. Hát így történt ez Székelyéknél is azon a bizonyos vasárnap délután, amely különben olyan szokványosan indult, mint bármikor korábban, majd egyszeriben jelentős fordulatot vett a beszéd fonala.

– Mi nem ilyennek neveltük őt! – mondta Anna a férjének, Simonnak, röviddel azután, hogy unokájuk, Tamás, rövid és halk, de határozott szóváltás után kilépett az ajtón. – Amióta a szülők idegenben eszik a vendégmunkások fehér, de keserű kenyerét, anyja helyett anyja voltam, apja helyett apja voltál. És nem is panaszkodom, hát ki más viselhetné gondját, ha nem mi, anyai nagyszülei. Otthont, tanácsot és kalácsot a legjobb szándékunk szerint adtunk neki. És példánkat is, türelmünket, megtartó fegyelmet, óvó szeretetet. És most látod te is, hogy egyre inkább elidegenedik tőlünk. Érzem, hogy még ragaszkodik hozzánk, de mintha útja, egyre csak távolodna a miénktől. Hová vezet mindez? Például, régebben ő maga kezdeményezte az asztali imát, és még ministrálni is eljárt. Persze csak addig, amíg serdülőkorában – emlékszel – egy alkalommal rosszul lett az oltár mellett. Túlságosan hirtelen nőtt abban az időben. Most pedig már templomba se jár, és már mióta, hogy nem! Amióta az eszemet tudom, amióta a kereszt vigyázza az otthonunk békéjét, eltöltött minket az istenfélelem. És most, ha ránézek erre a gyermekre, lassan ennek már nyomát sem látom benne.

– Nem baj az, ha nem fél – szólalt meg Simon – féltünk mi eleget. Szeressen! Isten útja. A szeretet útján Istennel jár, és Istenhez jut el.

– De hát én nem tehetek úgy, mintha minden mindegy lenne. Nekünk hitet, hagyományt tettek annak idején a tarsolyunkba, és ez felelősséggel jár. Alig merem szavakba önteni, de attól tartok, hogy ez a gyermek nem hisz már Istenben!

Rövid időre az elhangzott szavak súlyához mérhető csend töltötte be a szobát. Majd Simon, hogy véleményének hangot adjon, és azért is, hogy feleségét megnyugtassa, azt mondta: – Nem tudom, hogy Tamás hisz-e Istenben, hiszen egyedül Ő – áldott legyen a szent neve – ismerője a szívek mélyének, de saját hitem legmélyebb rejtekéből merítem a bizonyossággal felérő reményt, hogy Isten viszont hisz benne.

– Ó, Simon! Úgy gondolod, hogy Isten hisz benne, így hát még nincs elvesztve minden? – kérdezte az asszony, aki férje szavainak nyomán mintha valamelyest megnyugodott volna, habár még kissé továbbra is zaklatott maradt.

– Nem gondolom, hiszem – válaszolta a férfi. Isten hisz benne, és te is higgy!

Időközben lassan leszentült a nap. Simon kilépett az udvarra, ellátni az állatokat, Anna keze nyomán pedig rövidesen ízletes vacsora illata lengte be a konyhát. Tamás valahol a saját útját járta. Úgy tűnhetett, hogy mindhármukat csak egyéni gondolataik foglalkoztatják, de nemsokára megkondult az Angelusra hívó harang, mely a család tagjait lélekben egyesítette. Személyre szabott utat jártak be gondolataik, reményeik és félelmeik mentén, de a felcsendülő harangszó által hirdetett titokzatos közösségben együtt maradtak.

 (Krisztus világa, 2026/3)

Bogengang, azaz Árkádsor

Bogengang címmel látott nap­világot a közelmúltban Joa­chim Wittstock új kötete a Schiller Kiadó (Bonn–Nagyszeben) gon­dozásában. Az 1939-ben Nagy­szebenben született erdélyi szász író, költő és irodalomtörténész mun­kásságáról legutóbb tavaly számolt be lapunk Műhely melléklete, az akkori, legújabb regényének meg­jelenése kapcsán. Ezúttal régebbi és újabb írásaiból közöl válogatást – az alcím szerint verseiből és lírai pró­zájából –, melyek nagy része már korábbi kötetekben vagy folyóiratokban (1969 és 1988 között) megjelent, de némely eddig nem ismert, csak kéziratban őrzött verse is bekerült a közel kétszáz oldalas kiadványba. 

A szerző feleségének dedikálja a művet: Ingének, irodalmi és egyéb kezdeményezéseim állandó kí­sé­rő­jének, kezdve a lírai kezdetektől, minden próbálkozásomon át, hogy a szavak színterén – és közösen vele – az élet színpadán helytálljak.

A képzőművészek által igényesen illusztrált, tartalmilag a versekhez kötődő fotókkal ellátott és szépen kivitelezett könyvben az író némely versének fordítását is közli magyar, román, illetve orosz nyelven. Ízelítőül Ritoók János tolmácsolásában köz­lünk két verset a kötetből, ahol azok fakszimilében jelennek meg, és amelyeknek forrása a kolozsvári Kriterion kiadónál 1980-ban nap­világot látott Önkihallgatás című vá­logatás hét romániai német költő verseiből. (Megjegyzem, az író, költő, műfordító és publicista Ritoók János Brassóban született 1935-ben Johann Günther Miess néven, tízéves korától Nagyváradon, később szülővárosában, majd Kolozsváron élt, ott is hunyt el 1981-ben.)
A kötetet gazdag és sokrétű függelék zárja, benne korábbi levélrészletekkel a szerző tollából, munkásságára vonatkozó kritikákkal és elemzésekkel, valamint interjúrészletekkel. Ezúttal is gratulálunk Joachim Wittstocknak az újabb kiadványhoz, és kívánjuk, hogy még sok értékes alkotással lepje meg olvasóit. Ezen reményünk már csak azért sem alaptalan, mert az előszóban újabb, rövidpróza-antológia megjelenésének lehetőségét villantja fel a szerző.
 

Esővarázslat

(Regenzauber)

Mogyoróbokrok tántorognak a lejtőn lázas ütemben
búzapelyva szúr bele a remegő levegőbe
nem szabad látnom, ti, lányok hogyan könyörögtök esőért
párálló esőért

de tudom, egyik társatokat biztatjátok
gyűjtsön beléndeket az ingoványban
te, kedves, a szürke szárakban mérget keresel

A beléndek nyomot csurgat le a folyóig
ha a csupasz test mozgást érez s a simogató szél fuvallatát
a félelmet s mágiát elfelejted

és nedves ajakkal ismét a parton állsz
a folyó kivezet csillogó hálójából
és követi a test laza körvonalait

sárgán erjedve hevernek a füvek a túlsó partra sodortan

Schliemann végrendelete
(Schliemanns Testament)

Trója szentpétervári fortélyos felfedezőjének
halála óta, utolsó akarata
zárt borítékban rejlik
érintetlenül,
erre írta reá
az orosz díszpolgár
    Ki e levelet felnyitja, esküt tegyen,
    hogy befejezetlenül maradt művemet
    továbbfolytatja
Óvakodni fogunk feltörni a pecsétet,
hogy kényszert érezzünk
ismét kihantolni
a kötelesség és a vétkesség
hibátlan rendszerét

A csend párbeszédétől, a sárga csikócskáig

Pártkabinet. Azaz a Román Kommunista Párt épületegyüttese Csíkszeredában, a Május 1. utcában, ahol a 80-as évek második felében, a nagyteremben, keddenként (és talán csütörtökön is) filmet vetítettek. Nem lehetett csak úgy beesni a vetítésre. Bérletrendszer működött, egész hónapra bérletet kellett váltani a Transilvania moziban. Havonta négy-öt film, ebből általában kettőt minősítettünk jónak, de ezekért már érdemesnek tartottuk megvásárolni az egész havi bérletet. Valahogyan már akkor előre megítéltük, hogy melyik lesz a jó film, pedig nem emlékszem, hogy előzetesen filmkritikákat tanulmányoztunk volna. Ebben talán némely tanárunknak is szerepe volt.

*

Etüdök gépzongorára, (r: Nyikita Mihalkov) szovjet film, 1977-ből. Kijöttünk a vetítésről és egy ideig csak némán mentünk egymás mellett. Talán nem is azért, mert nem találtuk a szavakat, hanem mert a csend emelkedettségével tisztelegtünk az alkotás és az élmény előtt. Aztán beszélgettünk. Sokat. Mint mindig. A világról, melyet még fel kell fedeznünk, a filmekről, melyek ebben a keresésben segítségünkre lehetnek, és magunkról, barátságról. Nem ritkán kacagtunk és olykor sírtunk is.

*

Gyarapodó éveink nem vittek messze a filmektől, akkor sem, amikor találkozásaink gyérültek és a kilométerekben mérhető távolság nőtt közöttünk. És aztán elérkezett az egyik filmes csúcsesemény, vizsgafilm a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Barátunk Béla (r: Kacsó Edith). A minősítés jeles, a vizsgán a címszereplő is jelen van.

*

Azt követően főállásban, és azon túl is, de semmikép sem mellékesen, következnek a dokumentumfilmek, a kritikák, az interjúk, a filmvilággal együtt dobban szakmai tevékenységed. Én pedig öt éven át a Berlináleról „tudósítok”.

*

És lám, nemrég megszólalt a szakma, értékel téged, és napokon belül kiérdemelten veheted kezedbe a 2025-ös Filmtettfeszt Fám Erika díjat. Gratulálok! És kívánom, hogy akár csak eddig, munkád gyümölcsétől legyen zamatosabb, szavaid révén pedig igazabb a világ.

Barátod, Béla

Fény a lombok között

Az, hogy most itt ül a padon, az nem volt előre betervezve. Eszébe sem jutott volna még ma reggel, hogy hétköznapi programjába délutáni pihenést iktasson, hiszen azt ő semmiképp sem tudta volna másképp, csakis henyélésnek nevezni. Már kislány kora óta arra nevelték, hogy mindig tennie kell valami hasznosat, ha pedig éppen nem lehet, akkor készülni a következő feladat megtervezésére, majd annak kivitelezésére.

De most úgy adódott, hogy várnia kellett a parkban, amíg a közeli orvosi rendelőben rutinkezelésen esik át a férje, akit aztán a biztonság kedvéért haza kell kísérnie. És, ha már így alakult, arcát a nap felé fordította, a lombok között átszűrődő fény felé. Jó ideig kattogtak még a napi teendőkkel kapcsolatos gondolatai a fejében… Kis idő múlva azonban majdnem észrevétlenül el-elmaradoztak, végül a felcsendülő, majd elhalkuló harangszó kíséretében a múltban találta magát, nagyszülei kertjében, a nagy diófa alatt, fiatal- és gyerekkori világának képei sejlettek fel lelki szemei előtt. Tényleg, milyen rég, hogy nem gondolt ezekre a régmúlt eseményekre. Most mintha kissé megszűnt volna számára a külvilág, becsukott szemmel élte át a felvillanó filmkockák hangulatát és olykor mintha parányi mosoly is megjelent volna a szeme sarkában. „Régi szép idők” – szokták ilyenkor mondani, habár az ő gyerekkora sem volt felhőtlen. De a nehézségek emléke azóta már megszelídült, súlyát veszítette, és megkaparva a múltat, fiatalkori álmainak gyöngyszemei kerültek most a felszínre. Azok a tervek, elképzelések, amelyek akkor még elérhetőnek látszottak, esetleg időközben részben megvalósultak, és persze azok is, amelyekről le kellett mondania. Rakosgatta gondolatban ezeket az emlékeket, korábbi vágyakat, némelyikre már csak halványan, foszlányosan emlékezett, és közben biztos fogódzót keresett ahhoz, hogy kiderítse, hogyan is áll ő itt és most eddigi élete számadásával. Vajon, mi lehetne megfelelő mérce, ahhoz hogy megállapítsa, mit tett helyesen, miben tévedett, mi az, amit még jobbá tehet, mitől kell végleg búcsút vennie. Elsőre a munka és a család került felszínre. Talán családja, férje és gyerekei is akadályt jelenthettek korábbi szándékainak valóra váltásában? Nem, olcsó magyarázkodás volna, ha ő is ezt a gyakran elhangzó, ön-sajnálkozó szólamot hangoztatná. Hiszen éppen a szereteten alapuló párkapcsolat és a gyerekek jelentették leánykori álmainak legjelentősebb értékeit. És a munka? Vajon robot volt az elmúlt néhány évtized, vagy a kibontakozás lehetősége. Is-is, állapította meg. De most már emiatt is fölösleges lenne siránkoznia. Lehetőségeinek határain belül, de azért ő volt az, aki meghozta idevonatkozó döntéseit, elsőbbséget engedve a családnak, de közben a beszűkült munkaterületen is lelkiismeretesen megtéve a tőle telhetőt. És, biza a mai napig képes még hasznosat tenni, és ezzel saját magának, valamint másoknak is örömet szerezni.

A teljes képhez azonban az is hozzátartozott, hogy azért kimaradt ez-az az életéből, olyan is, amit annak idején lényegesnek tartott. Hónapok teltek el úgy az elmúlt években, hogy nem vett könyvet a kezébe. Ahogy jöttek a gyerekek, olykor elmaradozott a vasárnapi szentmisékről is, legutóbb pedig akkor gyónt, amikor legkisebb keresztgyermeküket tartották szenteltvíz alá. A nagy családi ünnepek száma is megfogyatkozott; mikor egyik, mikor másik családtag nem tudott részt venni azokon, aztán egyre többen közeli vagy távoli országokba költöztek. Igen, ez is hiányzott neki. Közben év év után repült el úgy, hogy férjével külön-külön váltásban dolgoztak, hogy egyikük mindig a gyerekekkel lehessen. Ez pedig hozzájárult az eltávolodásukhoz, a kétarcú rutin kialakulásához, mely egyrészt biztosította a hétköznapok kihívásainak való megfelelést, másrészt megdézsmálta életük sava-borsát. Csendes társakká lettek. Majd, ha kirepülnek a gyerekek, mondták, akkor majd mindent bepótlunk.

Kavargott most minden ott legbelül. Egyik pillanatban bűntudata volt, a másikban beteljesedett boldogságot érzett, de nem találta azt a bizonyos fogódzót, ami mindent helyére tett volna benne. Ekkor jutott eszébe – ez a kép is most vajon, milyen mélységből törhetett hirtelen elő – igen, ekkor jutott eszébe nagymamájának elsőáldozási ajándéka. Egy tükröt kapott volt tőle. És hozzá szavait, mintegy használati utasításként. Csodatükör, mondta annak idején a nagymamája. Időnként vedd majd kézbe, és figyeld, ki néz vissza rád. Azt kívánom neked, kicsim, hogy egész életedet elkísérje az az érzés, hogy a tükörből mindig igazi önmagad tekint vissza. Ez a tükör nem hazudik, majd érezni fogod, ha már nem a hamisítatlan magad látod benne. Erre nagyon vigyázz! Az elfogadás mosolya, a kirekesztettség könnye, szerelmi pír, és csalódott arc, csillogó szem és szarkaláb-ránc mind-mind megjelenhetnek rajta az évek során, egy azonban a fontos – te magad légy mindig, aki visszatekint. Már régen elfelejtette azt a napot, amikor mindezt hallotta, és a tükör is már évek óta háborítatlanul lapult a vén hozományos láda mélyén, kendők, imakönyvek, gyerekjátékok és mirtuszkoszorúk között.

Tényleg, milyen rég nem vette kezébe azt a tükröt. Majd otthon újra előveszi, tervezte.

A pad fölötti lombok között játszadozó fények hatására megállt egy kissé az idő, pontosabban kitágult a múltba és a jövő felé egyaránt. Most már határozottan fordulópontnak érezte ezt a napot, ezt az órát.

Közben megérkezett a férje, akinek mindkét kezét megfogva a szemébe nézett, és azt mondta: üljünk be a sarki kávézóba, halljam, mit mondott az orvos. És nekem is van mesélnivalóm. Menjünk, mondta a férje, aki különös fényt fedezett fel felesége szemében, mely benne is hirtelen utat tört, megnyugvást nyújtott, és a befogadás- és önátadás iránti vágya mintha új sarjat növesztett volna lelke mélyén. Csodálatos, hogy némely pillanat milyen varázserővel bír, gondolta magában. A kávézóig szótlanul tették meg azt a néhány lépést, személyre szabott gondjaikkal és egyéni vágyaikkal szívükben lépkedtek, közben pedig fogták egymás kezét, és szívdobbanásuk lépésről-lépésre, egyre inkább azonos ritmusra váltott. Mindkettőjüket átjárta a bizakodás, hogy még sok-sok csendes nap áll előttük, amikor kitárhatják egymásnak vágyaikat, megoszthatják kudarcaikat, amikor reményeik megvalósításáért tesznek is, és egymást is segítik azok megvalósításában. Azáltal pedig kétségtelenül közelebb kerülnek ahhoz, hogy hazataláljanak saját magukhoz és egymáshoz. Elérkezett az idő, mindez ma kezdődik.

Ma?   

                                                                                                                       

 

Praliné

 

A fiatal anyuka, négytagú családjának ügyes-bajos dolgait és a bevásárló kocsit is maga előtt tolva, kissé elrévedt az áruház egyik polca előtt. Most éppen édesapjára gondolt, aki egy súlyosabb betegség után lábadozott. A néhány pillanatig tartó merengést kislánya szakította félbe: Anyuka, ezt vigyük tatának, hogy gyógyuljon meg! Egy doboz pralinét nyújtott feléje. Miközben az édességet átvette és gondosan a korábban kiválasztott termékek mellé helyezte, érezte, hogy kislánya szavai a szíve mélyéig hatnak. Az a ritka és gyöngéd érzés öntötte el, amely minden átmenet nélkül, tisztán és teljes mértékben talál helyet az ember lelkében, habár, ha le kellene írni, ha meg kellene magyarázni, csakis hosszú mondatok segítségével lehetne, és persze, akkor is csak töredékesen: gyökér, szár és gyümölcs; múlt, jelen és jövő; gond, öröm és remény, egyszerre kavarogtak benne.

Kissé később, amikor már a nagyszülőkhöz értek, és kezdtek kipakolni, a kislány örömrivalgás közepett rohant be tata szobájába, a pralinét kezében tartva: Tata, ni csak mit hoztam, ettől meggyógyulsz! Az édeséget átadta, finoman odabújt nagytatájához, majd pár pillanatnyi pihegő csend után így szólt: Tata, rajzolsz nekem elefántot? Persze, volt a válasz, és egy kéznél levő lapra, lassan, óvatosan, mintha varázsolna, rajzolni kezdett. Elérzékenyült. Egyre fátyolosabb szemmel húzta a vonalakat, miközben a kis unoka ujjongó örömmel, tapsikolva követte mozdulatait és a kiteljesedő ábrát. Anyuka az ajtóból követte őket, szemében örömkönnyek csillogtak. A hasonló bensőséges jeleneteket szívének csendes rejtekén őrizte, és várta, hogy férjével is megoszthassa majd otthon friss élményeit. Mérhetetlen hálát érzett az élet ajándékaiért.

Egy pillanatra megállni látszott az idő, éltető és gyógyító szeretet áradt a lelkekben, feltartóztathatatlanul, halálfélelmet legyőző erővel.

100 éve hunyt el a világirodalom egyik legismertebb írója

Franz Kafka világa, ahogyan Reiner Stach mutatja meg nekünk

A trilógia

„Meghökkentő: Kafkának nincs német nyelvű életrajza. Még meghökkentőbb: most már van. A legmeghökkentőbb, hogy: nagyszerű” – írja a DIE ZEIT napilap Reiner Stach alkotásáról a Kafka-életrajz első kötetének megjelenésekor, amelyet az S. Fischer kiadó adott ki 2002-ben. A döntések évei[1] Kafka életének az 1910 és 1916 közötti időszakát öleli át. A második kötet az író születésének 125. évfordulójára jelent meg 2008-ban A felismerés évei[2] címmel, folytatva az író életének és munkásságának bemutatását 1916-tól az 1924-ben bekövetkezett haláláig. A gyermek- és ifjúkort a trilógia harmadik kötete tárgyalja, amelynek első kiadása 2014-ben látott napvilágot A korai évek[3] címmel.

A szerző

Reiner Stach 1951-ben született az NDK-ban. Tanulmányait követően és a doktori fokozat megszerzése után tudományos lektorként, valamint szakkönyvek kiadójaként tevékenykedett. A fent említett trilógián kívül más műveiben is foglalkozik Franz Kafka életével és munkásságával. A trilógia második kötetének megjelenése után Heimito von Dorerer irodalmi díjjal tüntették ki, 2016-ban pedig a Joseph Breitbach-díjat nyerte el. Napjainkban az egyik legjelentősebb Kafka szakértőként tartják számon.

Hivatásáról így vall: „Az életrajzírónak van egy álma. Utópiának is nevezhetjük, habár lehet, hogy nem több, mint egy titkos szenvedély, mohó vágyakozás. Túl akar lépni a puszta tényeken. Tudni akarja – mi több, át akarja élni – hogyan élték meg azok, akik akkor és ott jelen voltak, azt, ami megtörtént. Tudni akarja, hogy milyen volt Franz Kafkának lenni. Persze, tudja, hogy ez nem lehetséges. Nemcsak az olvasó számára ismerős az a notórius szomorúság, mely az általában elvállással és halállal végződő életrajzok sorai között meghúzódik. Ezt a tényt az életrajzíró is ismeri. Be kell tehát látnia, hogy a nem tudatosult remény, miszerint alaposabb kutatással és mélyebb empátiával mindig egy lépéssel tovább lehet haladni, mindig egy kissé közelebb lehet kerülni, csupán csak illúzió. Az idegen élet elillan előlünk. Megmutatkozik, mint egy állat az erdőszélén alkonyatkor, majd ismét tovatűnik. Itt nem segítenek a módszertani csapdák, a tudomány ketrecei üresek maradnak. Mit nyerünk tehát fáradozásunkkal? Franz Kafka igazi életét – biztos, hogy nem. De egy múló pillantást életére, egy elhúzódó pillantást, igen, talán, ennek lehetségesnek kell lennie.”[4]

Egy komor bürokrata töredékes irodalmi munkája. Vagy mégsem?

Sokan sokféleképpen próbáltak magyarázatot találni Kafka egyedülálló, gyakran zseniálisnak nevezett irodalmi világára. Stach szerint az is rácsodálkozik erre, aki írásait esetleg humortalannak, sötétnek tartja, mert „mondatai bebújnak az olvasó bőre alá, elgondolkodtatnak. Két kérdés érlelődik meg megkerülhetetlenül: ‘Mit jelentsen mind ez?’, hangzik az egyik, és ‘Hogy jön létre?’, így a második. És attól függően, hogy az olvasó mely hívó szót követi, vagy a műértelmezés őserdejében találja magát vagy egy lezárhatatlan életrajzi keresztrejtvénnyel való vesződést ölt magára.”[5]

Ezen a helyen állt a ház Prága Óvárosának központjában, ahol Franz Kafka született 1883. július 3-án, Julie és Hermann Kafka első gyermekeként. A nagykereskedő zsidó család az évek során több helyen is lakott a városban, de mindig a központ közvetlen vonzáskörében. (Fotó: Bács Béla János)

Stach nem tartja valószínűnek a gyakran emlegetett feltételezést, hogy Kafka balesetbiztosítás-hivatalnoki állásának szürkesége húzódna a különös irodalmi világ mögött. Kutatásaiból arra következtetett, hogy Kafka feladata messzemenően túlmutatott az aktatologatáson, tevékenysége személyes sikereket hozott és lehetővé tette a munkával való azonosulást [6]. „Kafka egyáltalán nem volt a bürokrácia áldozata, nem egy átláthatatlan szervezet névtelen kis kereke volt, hanem olyan személy, aki önálló döntéseket hozott, a vezető állást betöltő alkalmazott szabad tekintetével, mely túlmutat a meggörbült hátú könyvelő vagy aktamásoló világán.”[7]

Stach szerint az is téves irány, ha Kafka feltételezett komor személyiségét azonosítjuk az irodalmában megjelenő hangulatokkal. Ha olvasmányai alapján valaki megközelíthetetlennek, bosszantónak és kedvetlennek ítélte meg Kafkát, akkor véleményével nem tért el a széles átlagtól, írja Stach, aki szerint azonban ez a megállapítás hiányos észrevételeken alapult, és az író halála után is még évtizedekig jellemezte a róla alkotott képet. Nem csoda, ha erre gondol az olvasó, hiszen Felice Bauer is, akivel akkor már több mint száz levelet váltott, egyenesen rákérdezett egy alkalommal Kafkára, hogy tud-e nevetni. „Ne kételkedj benne”, érkezett az író válasza, „kedélyes nevetőként ismernek engem, habár ebből a szempontból korábban sokkal bolondosabb voltam.”[8] A hozzá legközelebb álló személy, Max Brod is említi a nevető Kafkát, miszerint egy alkalommal Kafka éppen A per első fejezetéből olvasott fel részleteket szűk baráti körben, és annyira kellett nevessen, hogy „időnként már nem tudta tovább olvasni a szöveget.” És hallgatósága is „teljesen felszabadultan” szórakozott. És ez „eléggé megdöbbentő” – írja Brod – „ha figyelembe vesszük ennek a fejezetnek a félelmetes komolyságát. De így volt.”[9]

Habár Kafka sosem nősült meg, és nem született gyereke, a berlini Felice Bauer két alkalommal is volt menyasszonya. Egyetlen ránk maradt közös fényképük Budapesten készült 1917-ben. (Forrás: A döntések évei, 65-ös fotó)

Különösnek mondható az is, de tény, hogy Kafka mindhárom fennmaradt regénye befejezetlen. Némely irodalomkritikus ezt úgy értelmezte, hogy az író ezeket a műveket szándékosan nem fejezte be. Stach ezzel a feltételezéssel is leszámol, szó szerint legendának tartja, hogy „Kafka a kudarcot általában és regényeinek töredékességét különösképpen saját esztétikai igénye, vagy mi több önmaga megfelelő kifejezésének tartotta volna. A valóság éppen ennek az ellentéte. […] Tökéletes formai egységre törekedett.”[10] 

A elveszett, negyedik regény

Ha ránk maradt volna Kafka negyedik regénye, akkor egy levél-regényt olvashatnánk tollából. Keletkezésének idején Kafka és Dora Diamant Berlinben élt, a történet is a városhoz kötődik. Az író halála után Dora Diamant kezdetben Max Brod előtt is letagadta a regény létezését, aki igyekezett minden Kafkától származó írást, naplórészletet, jegyzetet, levelet megszerezni. És mindezt nem azért gyűjtötte, hogy teljesítse barátja végső kívánságát és elégessen mindent, amit addig nem publikált, hanem ellenkezőleg, mindent meg akart jelentetni. 1933-ban azonban a Dora Diamant tulajdonában levő összes Kafka írás egy házkutatás alkalmával a Gestapo kezébe került. Ekkor szólt Dora Diamant a regényről Brodnak, aki még megpróbált diplomáciai úton közbenjárni az írások visszaszerzése érdekében, de fáradozásai nem járnak sikerrel. A negyedik regény valószínűleg örökre elveszett.

Emléktábla az író Müritz-i szálláshelye előtt. 1923. július 6-án betegen érkezett a Balti tenger partjára pihenni és gyógyulni. Itt ismerkedett meg Dora Diamant[12]-tal, aki aztán haláláig mellette maradt. (Fotó: Bács Béla János)

Dora Diamant így emlékezik: „Amikor Berlinben éltünk, Kafka gyakran kisétált a steglitzi parkba. Olykor én is elkísértem. Egy napon egy kislánnyal találkoztunk, aki sírt, és látszott rajta, hogy teljesen kétségbe van esve. Beszélgetni kezdtünk vele. Franz megkérdezte, hogy mi bántja, és így megtudtuk, hogy elveszítette a babáját. Franz azonnal kitalált egy elfogadható történetet, amely a baba eltünésére magyarázatot adhat. ‘A babád éppen elutazott, biztosra tudom, küldött nekem egy levelet.’ A kislány kissé hitetlenkedett. ’Itt van nálad a levél?’ ’Nincs, otthon van, de holnap elhozom neked.’ A kíváncsivá vált kislány már félig el is felejtette bánatát, Franz pedig azonnal hazament, hogy megírja a levelet. Teljes komolysággal állt a feladathoz, egy új műnek kellett megszületnie [...] Másnap a levelet elvitte a kislánynak, aki már várt rá a parkban. Mivel a kicsi nem tudott még olvasni, ő olvasta fel neki. [...] Néhány nap múlva már elfelejtette a kislány, hogy elveszítette játékszerét, és már csak a történetre gondolt, melyet felajánlottak neki cserébe. [...] A játék legalább három hetet tartott. [...] Franznak iszonyú félelmet okozott a gondolat, hogy miként sikerül megfelelő befejezést találni a történetnek. [...] Hosszú ideig fontolgatta, végül úgy döntött, hogy a baba férjhez megy.”[11]

Brod is elmeséli ezt a történetet. Az ő változatában azonban, a baba nem levelet ír, hanem beszél Kafkával, és mielőtt Kafka elhagyja Berlint, egy új babát ajándékoz a kislánynak. Stach ez utóbbi állítást nem tartja valószínűnek, ekkor már túlságosan messze laktak Steglitztől, ahhoz hogy odautazzon, és ismét keresse a kislányt. 1959-ben és 2001-ben is próbálkoztak megtalálni az egykori kislányt, a kezdeményezések nem jártak sikerrel.

Dr. Hoffmann Kierling-i szanatóriuma[13], ahol Franz Kafka 1924. június 3-án gégerákban meghalt. A halál közvetlen okának szívbénulást jelöltek meg az orvosok. 40 évet és 11 hónapot élt.

Kafka sírhelye a prágai Új zsidó temetőben. Édesapja és édesanyja is ott nyugszik. Mindhárom lánytestvére – Elli, Valli és Ottla – a náci diktatúra gázkamráiban halt meg. (Fotó: Bács Béla János)

Ajánló

Valószínű, hogy sokak örömére szolgálna, ha a trilógia magyar nyelven is elérhető lenne. Talán, majd megszületik a fordítás. Ajánlót hozzá a legmagasabb irodalmi körökből kapunk. A harmadik kötet borítóján az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imrének a Kafka trilógiáról alkotott frappáns véleményét olvashatjuk: „A legjobb, ami ebben a műfajban megszülethet. Maga is egy regény.” És valóban, Stach mindvégig nagyszerűen ötvözi az esszé és a szépirodalom eszköztárát, a trilógiából pedig nemcsak Kafka életét, családját, kapcsolatait és műveinek genezisét ismerjük meg, hanem jól dokumentált, széles körű korképet is nyújt arról a világról, amelyben Kafka élt és alkotott – német anyanyelvű, prágai zsidóként.

 

Az első Kafka emlékmű Prágában. 2003-ban leplezték le. A 3,75 m magas szobor Jaroslav Róna alkotása, amely Egy küzdelem leírása[14]  című elbeszélés egyik jelenetét örökíti meg. (Fotó: Bács Béla János)

A prágai Kafka múzeum Moldva (Vltava) folyó melletti oldala. Háttérben a Károly híd. (Fotó: Bács Béla János)

[1] Reiner Stach: Kafka – Die Jahre der Entscheidungen

[2] Reiner Stach: Kafka – Die Jahre der Erkenntnis

[3] Reiner Stach: Kafka – Die frühen Jahre

[4] A döntések évei, XXVII. oldal.

[5] A döntések évei, XV. oldal.

[6] A korai évek, 386. oldal

[7] A döntések évei 332. oldal

[8] A döntések évei, 288. oldal

[9] A döntések évei, 553. oldal

[10] A döntések évei, 269. oldal

[11] A felismerés évei, 587. oldal

[12] Dora családneve több formában maradt fenn. 1928-ban egy könyvdedikációt Dora Dymant-Kafka névvel írt alá.

[13] A felismerés évei, 64-es fotó.

[14] Beschreibung eines Kampfes

______________________________________________________________________

Hargita népe, 2024. október 17. és 24.