Harangszó

Bizonyára Önök is emlékeznek saját életükből olyan alkalmakra, amikor mintha besűrűsödött volna az idő, amikor néhány perc alatt annyi tartalmas, súlyos és a későbbiekre is hatással bíró szó hangzott el, mint máskor talán csak hónapok, esetleg évek alatt. Hát így történt ez Székelyéknél is azon a bizonyos vasárnap délután, amely különben olyan szokványosan indult, mint bármikor korábban, majd egyszeriben jelentős fordulatot vett a beszéd fonala.

– Mi nem ilyennek neveltük őt! – mondta Anna a férjének, Simonnak, röviddel azután, hogy unokájuk, Tamás, rövid és halk, de határozott szóváltás után kilépett az ajtón. – Amióta a szülők idegenben eszik a vendégmunkások fehér, de keserű kenyerét, anyja helyett anyja voltam, apja helyett apja voltál. És nem is panaszkodom, hát ki más viselhetné gondját, ha nem mi, anyai nagyszülei. Otthont, tanácsot és kalácsot a legjobb szándékunk szerint adtunk neki. És példánkat is, türelmünket, megtartó fegyelmet, óvó szeretetet. És most látod te is, hogy egyre inkább elidegenedik tőlünk. Érzem, hogy még ragaszkodik hozzánk, de mintha útja, egyre csak távolodna a miénktől. Hová vezet mindez? Például, régebben ő maga kezdeményezte az asztali imát, és még ministrálni is eljárt. Persze csak addig, amíg serdülőkorában – emlékszel – egy alkalommal rosszul lett az oltár mellett. Túlságosan hirtelen nőtt abban az időben. Most pedig már templomba se jár, és már mióta, hogy nem! Amióta az eszemet tudom, amióta a kereszt vigyázza az otthonunk békéjét, eltöltött minket az istenfélelem. És most, ha ránézek erre a gyermekre, lassan ennek már nyomát sem látom benne.

– Nem baj az, ha nem fél – szólalt meg Simon – féltünk mi eleget. Szeressen! Isten útja. A szeretet útján Istennel jár, és Istenhez jut el.

– De hát én nem tehetek úgy, mintha minden mindegy lenne. Nekünk hitet, hagyományt tettek annak idején a tarsolyunkba, és ez felelősséggel jár. Alig merem szavakba önteni, de attól tartok, hogy ez a gyermek nem hisz már Istenben!

Rövid időre az elhangzott szavak súlyához mérhető csend töltötte be a szobát. Majd Simon, hogy véleményének hangot adjon, és azért is, hogy feleségét megnyugtassa, azt mondta: – Nem tudom, hogy Tamás hisz-e Istenben, hiszen egyedül Ő – áldott legyen a szent neve – ismerője a szívek mélyének, de saját hitem legmélyebb rejtekéből merítem a bizonyossággal felérő reményt, hogy Isten viszont hisz benne.

– Ó, Simon! Úgy gondolod, hogy Isten hisz benne, így hát még nincs elvesztve minden? – kérdezte az asszony, aki férje szavainak nyomán mintha valamelyest megnyugodott volna, habár még kissé továbbra is zaklatott maradt.

– Nem gondolom, hiszem – válaszolta a férfi. Isten hisz benne, és te is higgy!

Időközben lassan leszentült a nap. Simon kilépett az udvarra, ellátni az állatokat, Anna keze nyomán pedig rövidesen ízletes vacsora illata lengte be a konyhát. Tamás valahol a saját útját járta. Úgy tűnhetett, hogy mindhármukat csak egyéni gondolataik foglalkoztatják, de nemsokára megkondult az Angelusra hívó harang, mely a család tagjait lélekben egyesítette. Személyre szabott utat jártak be gondolataik, reményeik és félelmeik mentén, de a felcsendülő harangszó által hirdetett titokzatos közösségben együtt maradtak.

 (Krisztus világa, 2026/3)

Nemzetközi nőnap

 Köszöntő és köszönet

Ha van olyan ünnepnap – kedves lányok és asszonyok – mely képes minket megszólítani kultúrák, országok és nyelvek határain túl, akkor az az ünnepnap tiszteletreméltó.

Ilyen értelemben tisztelettel és szeretettel köszöntelek benneteket. Köszönet minden olyan gesztusért, mely a női bölcsességből fakadva békésebbé teszi a világot, és kezetek nyomán szebbé, élhetőbbé környezetünket, életünket.

Boldog nőnapot!

Régi és új(évi) kívánságok

Van az a feltűnés nélkül tovatűnő pillanat alvás és ébrenlét határán, amikor lassan kibontakoznak gondolataink és betöltenek érzéseink. Közben körvonalazódnak feladataink, azok is, melyekhez előreláthatólag kihívások és megpróbáltatások kötődnek, azok is, melyek sikerrel, beteljesedéssel kecsegtetnek. Legyen ez a pillanat a reményé, miszerint lépteink és szavaink értelmet nyernek, és semmikép sem lesznek hiábavalók, ha azokat az isteni szándéknak megfelelően és hiteles döntéseink fényében visszük véghez, igen, még akkor sem lesznek fölöslegesek, ha emberi mértékkel mérve nem teremnek babért vagy töredékesek maradnak.

És van a csendnek az a másik ideje, az éjszaka kapujában, a számadáskor, miután már behunytuk szemünket, de még nem hagytuk el a tudatosság kikötőjét. Legyen ez a pillanat a háláé: a napunkért, a találkozásokért, az adott és kapott ajándékokért, az élet egyszerű, de nagyszerű örömeiért. És a botlásokért is, a kudarcokért, a megélt fájdalmakért. Ezekért is lehetünk hálásak, mert a hála másabb, mint a köszönet. Egy pohár vizet vagy egy jó szót megköszönünk, hálásak a szeretetért és az életért vagyunk. Hálánk azon a talajon áll, ahol helyet kap minden, amit elfogadunk Isten kezéből, az is, ami növekedésünket szolgálja, az is, ami szenvedést okoz, ha azzal a bizakodással vesszük át Tőle ajándékait, miszerint azok részei az üdvösségünk felé vezető útnak.

Élet a remény és a hála csendjében.

(Krisztus világa, 2026. január) 

4. Advent

Advent: a Krisztus eljövetelére való felkészülés ideje. Egyrészt emlékezés arra a kétezer évvel ezelőtti éjszakára, amikor egyszerű körülmények között egy gyermek jött a világra, másrészt magasra tartott remény a Megváltónak egy meghatározhatatlan jövőben bekövetkező visszatérésére.

És mindeközben újra és újra felcsendül egy hang: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.”

A távoli múlt és a bizonytalan jövő között itt és most halljuk a kopogást, az ajtót azonban nekünk kell kinyitnunk. És akkor lehetőségünk nyílik arra, hogy a találkozásokban, szóban és tettben, valamint a kenyértörésben teret adjunk Isten szeretetének. Bennünk és körülöttünk.

Gaudete!

„Gaudete”, csendül fel a templomokban már most a sötétben, amikor a várva várt fény még messze van.

Örüljetek!

Miért is, kérdezhetjük, de ugyanakkor megpróbáljuk befogadni a felkínált támaszt. És feltesszük magunknak a kérdést: sikerül-e rövid időre megmaradnunk a megelőlegezett öröm hangulatában? És, hogy honnan meríthetjük a kitartáshoz a szükséges reményt?

Talán a rutinos váltakozások felismeréséből? Az árnyékot fény követi és a lesújtottságot felszabadulás, újra és újra?

Vagy másfajta ez a bizalom, amely itt és most bennünk fakad? Olyan, amely hiteles visszhangra talál bennünk?

A virágokat formájukban, színükben és mulandóságukban figyeljük meg, az élet lehetőségeit pedig, a folyamatos változásokkal együtt, tudatosan éljük meg. És íme, ebben a rövid köztes időben megerősödik bennünk a hit, amely támaszt nyújt és irányt mutat.

Még a sötétségben is, amely még előttünk áll.

Ez épp elegendő ok a Gaudete-re!

Befogadás. Megosztás (2. Advent)

 

Múlt és jövő találkozásánál jelen lenni. Hiteles gyökerek által táplálva, hitelt érdemlő reményektől hordozva.

Befogadónak lenni. Meghallgatni, megtapasztalni.

Készen állni a bensőséges találkozásokra. Megtanulni becsülni az értékeset, és továbbadni mindazt, ami igaznak, szépnek és jónak bizonyul. Megosztani másokkal. Megosztani önmagunkat.

Törekedni a fény iránti, velünk született vágy kielégítésére. Csillagokat keresni: az égen, a túlvilágon, a bennünk és embertársainkban levő mennyben.

Valami elmúlik, valami más megszületik. Mi itt vagyunk.

Nyitott ajtó, elzárt bejárat (I. Advent)

 

Tegnapelőtt és tegnap még úton voltam, és nagyjából minden úgy alakult, ahogy elképzeltem. Szinte már unalomig ismerősen: szabad léptek és apró akadályok töltötték ki az időt. A nap és a hold idejét. És az én időmet. Ma pedig, ahol egy átjárót kellett volna találnom, egy fal áll előttem. Először furcsa, aztán idegen, időnként ijesztő. Csak amikor úgy döntök, hogy megállok, mély levegőt veszek, és hagyom, hogy a gondolataim a saját ritmusukban haladjanak, csak akkor rajzolódnak ki előttem az egyes téglák körvonalai. Aztán hangokat hallok, előttem, a fal mögött. Érthetetlen szavak, talán egy kis zene is felcsendül. És részben kellemes, részben rendkívül kellemetlen illatok szállnak felém. Érzékelem. És a beszüremlő fényt is. Az előttem lévő formák és színek szavakká, majd rövid mondatokká alakulnak. Megpróbálok értelmet találni bennük, hagyom, hogy „szétolvadjanak a nyelvemen”. Van közük a jelenlétemhez, a saját utamhoz?

Felfogom a szavakat és magammal viszem az üzeneteket.

Megpróbálom megtenni az első, kissé bizonytalan lépéseket.

Támaszt keresek: a kereszt bizonyosságát, a kelyhet, mint a közösség megőrző erejét, és a megtört kenyér testi-lelki táplálékát. 

Még sötét van, de úgy tűnik, lábaim biztos talajra találtak.

És a bejárat sincs már elzárva.

Vagy mégis?