Nannyóka

 

Nannyóka

Arcán szétáradt a szerelem pírja, és szíve eddig sosem tapasztalt erővel dobogott, mintha ki akart volna röppeni mellkasából. Rózsa – mondta neki az imént Tódor – veled akarok neki látni az előttem levő útnak. Annak is, amely a szomszéd völgy kisvárosa mellé vezet, ahol ezen túl élni és dolgozni akarok, és a nagy útnak is, amely életem elkövetkező napjain vezet át, mindaddig, ameddig azt a Mindenható akarja. Ez volt a lánykérés, és Rózsa örömmel válaszolt kétszeres igennel. Az esküvő egyszerű keretek között emelkedett életük meghatározó eseményévé, és a lakodalom egyúttal a fiatalok búcsúvacsorája is volt. Nemsokára útra keltek, maguk mögött hagyva a patakok világában meghúzódó kis falut, benne a szülőket, testvéreket és mindazokat, akik eddigi szerény sorsukban és hétköznapjaikban osztoztak.

Az egynapi járásra levő mezővárosba nem indultak teljesen az ismeretlenbe, hiszen Tódor nemrég járt ott, a jó pár éve odatelepedett sógor bácsinak segédkezett, új házát kalákában húzták fel pirosba pár nap alatt. Tódor ott tudta meg, hogy a hivatalnok-városka közelében több lehetőség nyílik számukra, mint otthon, hiszen itt nagyobb szükség van munkaerőre, és könnyebben gazdára talál a piacon minden, amit ők a városlakók napi szükségletére meg tudnak termelni. Micsoda változás! Aki valamelyik nagyvárosból érkezett ide, a nemrég alakult vármegye székhelyére, az sárfészeknek látta a települést, de aki a havasok közül jött, mintha elvarázsolt helyre ért volna, egymás mellett nőttek ki a földből a hatalmasnak látszó épületek, a bíróság, a vármegyeháza és most legújabban a gimnázium. Talán egyszer majd az ő gyerekük is ott tanulhat, játszadoztak el a túlságosan is merésznek tűnő gondolattal. 

Az életet a már korábban itt megtelepedett sógor bácsi szárnyai alatt kezdték, de rövidesen saját kis fészkükben pihenhették ki a mindennapra kijutó fáradalmukat, és saját vánkosukon tervezhették jövőjüket. 

A nagybetűs történelem azonban nem hagyta, hogy életük tündérmesévé váljon. Napfényes nyári reggel volt, amikor a háború híre elérkezett hozzájuk, és a császári remény ellenére, miszerint az őszi levelek lehulltával győzelemmel érnek véget a harcok, még a harmadik év sem békét, hanem a menekülés tragédiáját hozta el számukra. Rózsa ekkor áldott állapotban volt. Tódor, akit valami miatt nem soroztak be, a néhány sebtében összepakolt cókmók közé ültette őt a szekérre, a tollpihe dunyhára, párnát illesztett a hátához, és a két tehénkét szekér elé fogva elindultak a végeláthatatlan sorban nyugat felé. Néhány nap múlva az egyik tehén lesántult, áron alul kellett túladniuk rajta, így a másikat is eladták, szekerestül. Ekkor Rózsát – néhány holmival a legszükségesebbek közül – idegenek fogadták fel fogatukra, és Tódor gyalog ment mellettük. Az út nehézségei és a félelem gyászt borítottak az ifjú párra. Rózsa szíve alatt elhalt az élet és együtt vele kissé a sajátja is. Búcsúzni is alig volt idő, gyors temetés volt, annyi vigaszuk maradt, hogy még imádkozhattak egy elhagyott temető sarkában a kis hant felett. 

De aztán, mint mindennek, a menekült sorsnak is eljött a vége, de már egy másik országba és más emberként tértek haza. A még mindig fiatalnak mondható asszony élete végégig hordozta a veszítés testi-lelki következményeit. Lelkét ápolgatta még a férje, hogy meglásd Rózsa, új gyermekkel áld meg minket az Úr, a testi bajra azonban nem volt gyógyír, hiába vitték el egy tehén árát az orvosoknak újból kezdett életüknek első éveiben. Rövidesen belenyugodtak, hogy már nem lehet közös gyerekük, úgy látszik, más sorsot szánt számukra Fennvaló, így az örökbefogadás mellett döntöttek. Jánoska származási családjában sok szájról kellett gondoskodni, itt pedig örültek az új életnek, és ha kenyér nem is mindig, de puliszka naponta jutott számára is a tejbe. Dolgoztak és gyarapodtak, hiszen a lerombolt kisváros lakói a megváltozott közigazgatási keretek között is igényt tartottak tejre, tejfölre, sajtra, amit a város peremén gazdálkodó családok termeltek meg számukra. A kis János pedig növekedett, erősödött, szülei helyett szüleinek tartotta őket. 

Kevesebb, mint egy emberöltő múlva, amikor Jánoska éppen hogy csak Jánossá cseperedett, de még nem volt nagykorú sem, újra a régi lobogó lengett a tanácsházán, majd pár év múlva ismét lecsapott az országra a háború pusztító ereje. Az idősödő házaspár most már azért imádkozott, hogy épségben térjen vissza a frissen besorozott János a harcokból. Így hát örültek is, meg nem is, amikor egy hetes szabadságra hazaérkezve, János eljegyezte a lányt, akinek már korábban is udvarolt. Túl bizonytalannak tartották az időket – csak ez a háború ne lenne, milyen szépen indulhatna az életük – viaskodott bennük az aggodalom és a remény. Néhány hét múlva gömbölyödni kezdett Julis hasa, magukhoz vették. Szülei nem tartották vissza. És mintha ismételné magát a történelem, a front újonnan elérte őket, éppen akkor, amikor az újdonsült asszonyka törékeny életet hordozott szíve alatt. Ezúttal azonban nem csatlakoztak a menekülőkhöz. Nem vállalták azt a kilátástalanságot, a számtalan veszélyt, amelyet – Istenem még harminc éve sincs annak – ők is átéltek. Ez most jó döntésnek bizonyult. Ezúttal kevesebb pusztítás jutott a kisvárosnak, és alig haladt át fölöttük tűzvonal, Julis egészséges kislánynak adott életet. Erzsébetnek keresztelték, és másnaptól hivatalosan is a két háború közötti zászló lobogott a tanácsházán. Megint csak zavaros idők következtek, teltek az évek, és még két testvérke jött a világra, számukra is Rózsa és Tódor voltak a biztos pont, a szülők sokat voltak távol a családi fészektől és egymástól is, újabb katonai szolgálat, munkakörrel kapcsolatos utazások, egymáshoz visszataláló, majd ismét szétváló életutak. A gyerekek iskolába jártak. Tódor télen is kora hajnalban kelt, és kétszer is bejárta el-vissza az iskolába vezető ösvényt, hogy a kicsik átjuthassanak házuktól a tanodáig.  

A kitartó és megfeszített munka ismét meghozta a gyümölcsét, és az idősödő házaspár már az unokákat tartotta szem előtt, amikor igyekeztek gyarapítani földjeiket. Szántót, kaszálót vásároltak, évről-évre kissé nagyobb lett a birtok. A nagybetűs történelem azonban ismét közbe szólt és áthúzta a terveket. A földeket államosították. Tódor érezte, hogy már nem sok van hátra földi életéből, ezért a család és a közvetlen szomszédok jelenlétében rendelkezett a földekről, melyeket most már nem ő birtokolt: ha majd eljön az ideje, – mondta – és a család visszakapja a területeket, amelyekért mi megdolgoztunk, akkor az szálljon a három unokára. A nagypatak melléki két kaszáló a két kisebbre, a szemközti szántó a nagyra.

És habár Erzsike idejében férjhez ment, Tódor már nem érte meg, hogy dédunokáit is láthassa. Rózsa fogadta be az újonnan formálódó családot, és még megadatott neki, hogy első dédunokáját ölébe fogja és kövesse annak első lépteit: Erzsike, a legényke mellé még milyen szép lenne egy kislány is, áldjon meg az Úr! 

Majd eljött az idő, amikor Rózsa számára is megszűnt a menekülés óta hordozott mindennapi szenvedés, a teljesen soha fel nem dolgozott vesztesség terhei és a derékba tört álmok okozta keserűség. Az örök életbe vetett bizalommal távozott ebből a világból, azzal a reménnyel, hogy a rászabott jó harcot Istennek tetszőn harcolta meg. 

Néhány hónapra rá, megszületett a legényke mellé a kislány is: a húgom. És én a kertünkben ülve formálom magamban ezeket a szavakat, próbálom összerakni néhai szüleim és nagyszüleim, valamint még élő rokonaim beszámolóit, képzeletbeli képekkel pótolva a hiányzó részeket. Abban a kertben ülök, melyet a történelem újabb fordulata következtében néhány évtizede visszaszolgáltattak családunknak, és amelynek minden rögét verejtékével öntözte és minden talpalatnyi területét az áldás reményében művelte meg Rózsa – akit szüleim és én nannyókának hívtunk – és Tódor, a szenvedésben is hű társ. Emlékük legyen áldott!

És lám, most már alkonyodik, és én ma az édesapámtól örökölt imával búcsúzok a leszentülő naptól:

Halljad, fülem, halljad

az angyalok zengését,

mert eljött a szent óra,

hívatnak vacsorára.

Lelkemet ajánlom

az angyalok kezébe,

hogy felvihessenek 

Isten elejébe.

Megfelelj képembe,

szállj bé, angyal a szívembe,

szentelj meg lelkemben,

erősíts meg hitemben. Ámen.

(Hargita népe. 2026. október 8.)