Kell ott fenn egy ország...

Íme, felcsendült már a nagy szimfónia majd összes hangjegye 

és puha ölébe fogadja a föld a zuhanó-lebegő pillanatokat.

Elhaló hang adja át helyét a nyomasztó némaságnak

és a tompa fájdalomnak, szótlan béke borul világodra.

Néhány szempár fénye még felvillan olykor a félhomályban,

de könnyeid erezetén átkígyózik, és szívedig szivárog a halálfélelem.

Lebegsz az élet alkonyán, és már csak Isten-arcú tekinteted ad méltóságot 

a lenyugvó nap fényétől vörösre festett létednek. (B.B.J.)

Fájdalommal tudatjuk, hogy

id. Bács Béla

a régi Hargita Néptáncegyüttes alapítótagja,

2024. június 18-án, életének 86., özvegységének 3. évében

hosszú szenvedés után visszaadta lelkét Teremtőjének.

Utolsó útjára a Csiba-Erdőalji templomból kísérjük el,

2024. június 21-én, pénteken 13 órakor.

Lelki üdvéért imádkozunk ugyanott, csütörtökön 18 órakor.

Búcsúznak gyermekei, unokája, veje, menye,

a rokonok, szomszédok és jóbarátok.

Nyugalma legyen csendes, emléke áldott!

Örök jelen

 

Pára emelkedik a magasba és megnyitja az utat a felsejlő fénynek. A köveknek ütköző vízcseppek pajkosan sziporkáznak és magukkal rántják a csendet, amint visszazuhannak a mélybe. Semmi sem változott: van munka és ünnep, és érintés, mely olykor simogat, máskor megsebez. De már semmi sem lesz a régi: a munka értelmet nyer, az ünnep méltóságot ad, az érintés ajándék, a seb gyógyul.

Örök jelenre ébredünk.

Isten csendje

Nem a hangok és nem a szavak hiánya. Kiteljesedett csend. Elhangzott már minden, ami méltó tartalommal bír, és amint a tó mélyére hulló porszemeket átöleli a víz, úgy tart minket tenyerén a Teremtő. Nincs már fájdalom, nincs már félelem. Sem kérdés, sem válasz. Nem folyamat ez, hanem állapot. Mintha nem lenne tér, sem idő. A szeretet legtisztább formája lengi be és járja át a létet. A szeretet él, az élet pihen, Isten csendje átölel.

Halálfélelem

 

Lét, a félelem perspektívájából. Félelem a magánytól. A megsemmisüléstől. A sötétségtől. A semmibe zuhanástól. És szeretteinket is féltjük, hogy magukra maradnak. Örökkévalóságnyi pillanatok, melyeket nem ragyog be a feltámadás fénye és nem jár át a remény bizodalma. Amikor még nem karol át a felszabadító szeretet, és nem tart meg a kenyértörés közössége. Lázadunk, alkuszunk, kétségbe esünk.

Majd lassan elfogadássá csitulnak a kiúttalan békétlenség hullámai és beszakadt dobhártyákkal állunk a nihil sötét csendjében.

Fogd a kezem! Szólj hozzám!

Gyújts fényt!

Egy barátom fejfájánál

 Csak a születés rejtélye mérhető a haláléhoz.

Honnan jöttünk? Merre tartunk? – hangzanak el az öntudatra ébredt és a transzcendensre nyitott ember alapvető kérdései. Majd a következő: Mi végre vagyunk itt?

Ferenc megtalálta egyéni válaszát erre az utóbbi kérdésre, és ez hivatássá magasztosult életében: azért vagyunk itt, hogy „megpróbáljuk egy kissé jobbá tenni a világot.”

És példát mutatott abban is, hogy ez a célkitűzés elérhető. Ahol megjelent, ahol szolgált, ahol támogató szavait igényelték, ott béke és nyugalom áradt.

Emlékszem arra a hangulatra, amely megelőzte a vele való találkozásaimat. Volt, amikor egy közös vacsorára készültem, volt, hogy egy német nyelvű teológiai szöveg értelmezésében kértem segítségét, valamelyik fordításhoz. Minden esetben már a találkozás előtt éreztem valahol legbelül, hogy ismét öröm lesz a vele való együttlét. Találkozásunk után pedig hosszú ideig hordoztam magamban a békét, amelyben általa részesültem, és ebből táplálkoztam a hétköznapokban.

Olyan erő áradt belőle, olyan hitelesen tudta közvetíteni a Jóisten szerető közelségét, mintha éppen az imént érkezett volna Emmauszból, ahol megtapasztalta az feltámadt Úr titokzatos jelenlétét.

Vajon miből eredt ez a lelki erő? Talán erős és sebezhetetlen volt, aki megvilágosodva ül egy képzeletbeli trónon? Nem. Azért tudta más sebét gyógyítani, mert, habár maga is sebzett volt, sebeit méltósággal viselte, és képes volt életét az igazság és a szeretet szolgálatába állítani, olyan emberként, aki bármikor számot tud adni arról, hogy milyen reménységre hívta meg őt a Teremtő.

Távozása űrt és gyászt hagyott maga után. Hogyan tovább? Reménykedjek talán abban, hogy újra látjuk majd egymást a túlvilágon? Nem, ez nem elég.

Emlékezetéhez és hagyatékához hűen, követnünk kell példáját. A tény, hogy közöttünk élt, és ahogyan élt, nem múlhat el számunkra nyomtalanul.

Ha rá emlékezem, és próbálok ráérezni, vajon mit ajánlana nekem itt és most, akkor érzem, amint a Mester szavaival válaszol: „Menj, és tégy hasonlóképpen!”

Zárómondatként, József Attila szavaival foglalom össze azt, hogy milyennek ismertem, milyen volt hallgatni őt és átélni buzdításait. Így őrzöm őt szívemben!

„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”

Csata Jenő - 60

 

Csata Jenő 60 éves

Jubileumi kiállítás az Összefogás házában

2023. július 10.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves tárlatlátogatók,

Csata Jenő 1963-ban látta meg a Teremtő által nekünk szánt gyönyörű világot, így hát majdnem napra pontosan 60 éve lehet része a Kárpátok völgyei és magaslatai között élni meg a székely nép mindennapjait, örömben és bánatban, hála és remény között.

Gyerekkorában a Dél-hegy őrködött álmai felett a csomafalvi tűzhely családi melegében, de a világ őt körül vevő természeti szépsége nem változott jelentősen akkor sem, amikor Csíkba költözött. Habár a zene világa is közel áll hozzá, és korábban a gitár húrjain is kifejezte érzéseit, amikor ujjai nyomán felcsendültek korának dalai, mégis a képzőművészet, a grafika és a festészet lett a fővonal, melyen művészi nyelvezete kibontakozott.

Csata Jenő gyerek kora óta rajzol és fest, és tette folyamatosan, akkor is, amikor felnőttként műszaki pályára lépve, nem a művészeteknek hódolva kereste meg mindennapi kenyerét.  Most már azonban több mint 20 éve, a családja mellett teljesen a képzőművészetnek szenteli idejét.

Ma, amikor ilyen jeles napon gyűlhettünk össze az ő meghívására, ma, amikor itt az Összefogás házában nyerhetünk rálátást alkotómunkájára, szerencséseknek mondhatjuk magunkat. Habár a jelen válogatás, teljes munkásságának még parányi töredékét sem jelenti a darabszámot illetően, művészi nyelvezetéről és az általa használt technikákról átfogó képet nyújt. Nem kis fejtörést okozott a 45 kép kiválasztása, de biztosíthatom Önöket, hogy nagyon jól sikerült, és aki erre a bemutatóra nyitottan érkezik, és figyelmesen időt szentel rá, az már széles körben elképzelheti maga előtt Csata Jenő alkotói világát.

A kiállítások alkalmával legtöbb esetben, csak egy technika bemutatására kerül sor, de itt és most jubileumi kiállításon vagyunk, így a bemutatott anyag is rendhagyó, mind az alkotói technikát, mind a képek tematikáját illetően. 

Néhány kivétellel az elmúlt két év munkásságába nyerhetünk bepillantást.

De mit is láthatunk, ebben a két teremben?

Röviden fogalmazva: tusrajzokat, pasztellképeket, olajfestményeket és vegyes technikával készült alkotásokat. Bőséges a felhozatal, ki-ki elidőzhet a hozzá közelebb álló kifejezőeszköz mellett. A fekete tusrajzok jellegüknél fogva egyszerűbb eszköztárral dolgoznak, vonalakkal és a vonalak közötti ritmus és harmónia érzékeltetésével hatnak a szemlélőre, fejeznek ki tartalmakat, míg a pasztell képek és az olajfestmények a színeket és a színek közötti kölcsönhatást is használják a mondanivaló érzékeltetésére és árnyalására. A vegyes technikával készült képeknél pedig arra lehetünk figyelmesek, hogy a levonat által előre megadott alap mellett, – melyről akár több példány is lehúzható – miként sikerül az alkotónak, könnyedén és játékosan egyedi arcélet kölcsönözni a végső formának.

És hasonló módon tág és átfogó a bemutatott anyag az alkotások tematikáját tekintve is.

Láthatunk néhány alkotást, mely a művész szüleit és feleségét jeleníti meg. Itt nem csupán portrékat látunk, a jól felismerhető személyek arcán egy-egy jellemző vonással, mindemellett az életterükből is megvillan némely mozzanat vagy kifejező színfolt. Természetesen ez esetben rendkívül fontos a bemutatott személyek által kifejezett érzelmi háttér és különösképpen azon karaktervonások, melyeket a művész kiemelt számunkra a természetszerűen nagyon is összetett egyedi emberi lét összességéből. 

A legközelebbi családtagokon túl megjelennek a képeken más személyek is, mintegy részeként a bemutatott falusi vagy kisvárosi környezetnek, néhány esetben mellék-, de nem jelentéktelen szereplőiként a minket körülvevő épített örökséget bemutató képeken, legyen az a csíkszeredai Petőfi utca, vagy a szülőfalu valamely jellegzetes szegelete.

Különösen felhívnám figyelmüket az alkotó értékrendjét tükröző alkotásokra, azokra, amelyeken a hit és a vallás, mély és széles tengerére vezet el minket. Ilyenek a Boldogasszony, illetve a Megfeszített című alkotások. Ha ezeket elemezzük, akkor szembetűnik egy kettősség. Egyrészt olyan motívumokat látunk, melyek ismerősek számunkra, hozzátartoznak a mi saját képi világunkhoz, azaz valláshoz kötődő jelképek, melyek részei a mi hétköznapjainknak is. Másrészt azonban, az ábrázolás, főleg a színvilág és a képek belső dinamikája révén, új megvilágításba helyezik számunkra az amúgy ismerős témát és ezáltal talán megnyitnak előttünk eddig nem sejtett értelmezési távlatokat is. Ezen képek előtti elidőzés, ha sikerül behatolni a mélyükre, akkor már-már egy ima jellegét is öltheti. És ebben az értelemben, helyet kap bennük (és bennünk is) a fájdalom, a remény, a dicsőítés, valamint az életre és az életet adó Teremtőre való rácsodálkozás.

Továbbá nagy számban vannak jelen a természeti környezetet bemutató alkotások, a tájképek és a csendéletek. Legtöbb esetben a minket körülvevő közelebbi vagy kissé távolabbi, hegyek és erdők, völgyek és patakok köszönnek vissza az alkotásokról, és Csata Jenő teljes munkásságát ismerve elmondható, hogy leggyakrabban a táj jelenti számára az inspirációs környezetet. Általában is elmondható és a tájképekre is messzemenően érvényes, hogy az ábrázolt formák egyszerűsített kivitelezésben jelennek meg, teret kap a sejtetés, és lehetőség nyílik arra, hogy a szemlélő ne vesszen el a részletek között, hanem átengedhesse magát a színek párbeszédének, a vibráló felületeknek, és annak az érzésnek, amelyet a képek nyújtani tudnak, minden magyarázaton vagy értékelésen túl, egyszerűen csak azért, mert megragadják a szemlélőt.

Tisztelt hölgyeim és uraim, kívánom Önöknek, hogy lélekben gazdagodva térjenek haza erről a jubileumi eseményről, az ünneplő alkotónak pedig az Önök nevében is kívánok, erőt, egészséget, ihletet és további termékeny, áldásos alkotóéveket.

Isten éltessen Jenő!

Titokzatos kenyértörés

"Ki teremtette a repülő madárkát, a repülő madárkát, a repülő madárkát...", csendül fel a dal, és kezdetét veszi egy kisebb csoport autista gyerek elsőáldozási ünnepsége. Már az első dallamok és az egyszerűen megfogalmazott, de mélyre hatoló kérdések elvezetnek minket Isten közelébe, és észrevétlenül is megnyitják előttünk a kapukat a világra való rácsodálkozásra. És ez alkalommal talán a jelenlévő felnőtteknek is sikerül gyermeki egyszerűséggel lépni be ezen a kapun, még akkor is, ha már "hanyatlóban van a nap..." amiként az olvasmányban elhangzik. Ez jelentheti számunkra életünk közelgő alkonyát, de a világból felénk gyűrűző szorításokat és kihívásokat, és az is lehet, hogy éppen a vélt vagy valós aggodalmaink takarják el előlünk az életadó fényt, és azért látjuk hanyatló napnak a Teremtő szeretetének erejét és fényét. A felajánlás egyedi megjelenítése, ahogyan a gyerekek kenyérrel, kalászokkal és szőlővel vonulnak az oltár elé, a tulajdonképpeni első szentáldozás, mely ebben az esetben nem könnyű feladat és mentes a rutin mozdulatoktól, valamint a szülői áldás megható pillanatai, amint az egyik anyuka éppen kisgyerekéhez bújik közben, még hosszú ideig ünnepi köntösben tartják lelkemet, és nem bánom, ha elhomályosuló szemeim a külvilágról a bensőm felé fordítják figyelmem. És ekkor egy pillanatra még valóban úgy érzem, hogy elmozdulnának a hegyek, ha egy "mustármagnyi hitünk is lenne", de amint elcsendesedik a templom a záró ének után, már azzal is beérném, ha eljövendő találkozásaim révén, némely embertársamnak lelke mélyéről mozdulnak el a fájdalom vagy a reményvesztettség sziklatömbjei. Azzal a reménnyel távozom, hogy a gyerekek különös virágokat fedeztek ma fel lelkük tiszta rétjein és még számtalanszor hozzá jutnak az "élő vizek forrásához", melynek mikéntje talán mindenki előtt titok, de bizonyára senki számára nem idegen. "Jöjj el, jöjj el, jöjj el Szentlélek" – ma, ezen a csodálatos ünnepnapon, és életünk minden napján. Úgy legyen!