Volodja

Kétezer-tizenhárom, november, egy drezdai lakásban. Többen összeverődünk, litvánok, ukránok, németek, oroszok és én. Régi ismerősök és új arcok – mint Volodja és neje Kijevből. Beszélgetünk, ismerkedünk, együtt vacsorázunk. Volodja az asztal túlsó oldalán ül, felesége mellettem egyik felől. Négy gyerekük van. Németországi barátnőmmel komatársak, ő ül a másik oldalamon. Tovább, körben a többiek. Nagyon jó hangulat kerekedik, fényezem magam szakácstudásommal, megbeszéljük, hogy legközelebb hígpalacsintát sütök és vacsorát főzök az egész csapatnak. Színesen körbeírom, hogy mi mindent kell ilyen esetben figyelembe venni. Nevetünk. Mindenki mond valami idevágót. Tovább fonjuk a beszélgetés fonalát. Emlékezetes este. Béke van.

Kétezer-tizenöt. A tegnap, egy március 16-án címzett levelet hozott a posta németországi barátnőmtől. Volodját megölték a harcok folyamán. A szomszédos országban pusztító háborúnak, a mai naptól már emberi arca van számomra. A hír nyomán szomorúság, tehetetlenség és együttérzés tölt el. Halványan felsejlő reménysugárban kapaszkodom, talán majd, valamikor sikerül a társadalmaknak lemondaniuk arról a lehetőségről, hogy az erőszakot konfliktus megoldási lehetőségnek tekintsék. Sajnos még én sem hiszek eléggé ebben, de szükségem van erre a reményre. Ez a remény arra is kötelez engem, hogy folyamatosan felülvizsgáljam döntéseim, kijelentéseim és cselekedeteim, annak érdekében, hogy azok a béke és a békesség követei lehessenek.

A Jóisten fogadja magához az ő lelkét és őrizze szeretteinek lépteit!