Az idők sodrában

A középső fiú még vacillált, a nagyobbik már mondhatni mindenről lekésett. Így a legkisebb fiú indult útra. Szerencsét próbálni. Vagy keresni önmagát. Rácsodálkozni a világra. Aki a vesékbe lát, mélyebbre, mint az ember saját magába, Isten a megmondhatója a teljes, valós oknak.

Édesanyjának valamiképp ismerős volt a gyerekétől való elbúcsúzás fájdalma, pedig azt mostanáig még sosem élte át. Mintha szíve mélyére lenne beültetve a titok, hogy hogyan kell ezzel a teherrel megbirkóznia: egyszerre volt jelen benne az idegentől való féltés, a gyerekét maga mellett óhajtó ragaszkodás és az a minden mást felülmúló vágy, hogy fia szabadon szárnyalhasson.

Az út hosszúnak ígérkezett, a cél bizonytalan homályban vibrált képzeletbeli tájak mögött, és a tarisznyába csak a legértékesebb dolgok kerülhettek. De a fiú nem aggódott. Minden lehetséges kihívásra úgy sem lehet felkészülni – gondolta, mint ahogyan az itthon maradottaknak sincs recept a hogyan továbbra.

Alighogy lenyelte a búcsú perceinek galuskás könnyeit, egy útkereszteződéshez ért, éjnek idején. Nagy volt a tolongás és mindenkinek volt saját eligazító eszköze. Gyors egymásutánban haladtak el mellette, ki-ki balra vagy jobbra, némelyek egyenesen haladva tovább, a legtöbben meglepő magabiztossággal. Ő is elindult, különösebb mérlegelés nélkül. Kipróbálom – mondta magában, de ekkor még nem tudta pontosan, mit is próbál ki, az út járhatóságát, esetleg saját magát az útvesztőkben, vagy valami teljesen ismeretlent.

És valóban, a próbák nem várattak sokáig magukra. Jó ideje volt már annak, hogy az utolsó morzsa is elfogyott a hazaiból és már idegen kenyeret evett, amikor két fiatal férfival találkozott. Egy lipinka két végén ülve éppen összecsomagolták batyujukat, föl-le mozogtak a játékszeren, és erőteljesen gesztikulálva hívták magukhoz. Tarts velem, mondták egyszerre mindketten, de más-más irányba készültek indulni. Amint kiderült, egyikük tóparti homokszemeket gyűjtött, egyenként, azzal az ígérettel, hogy bőséges jutalomba részesül. A másik, élete kockáztatása árán akart meggazdagodni, kígyómérget gyűjtött egy mocsárban. A fiú otthagyta őket, más utat választott magának.

Egy későbbi alkalommal azzal kecsegtették egy helyen, ahol éjszakára szállást kapott, maradjon velük, vejüknek fogadják és fiúkként tisztelik. Itt sem maradt.

Majd egy mulatóhelyen ajánlotta neki három szerencsejátékos, legyen negyedik a csapatban, mert csak így játszhatnak. Nem sokat kellett töprengenie. Tovább haladt.

Pedig sem a kitartás, sem a bátorság, sem a család iránti, sem a szórakozás utáni vágy nem hiányzott belőle, az elhangzott hívó szavak azonban nem csendültek számára eléggé hitelesen ahhoz, hogy bármelyiket is kívánta volna követni. Így ismételten az újat kereste. A kisvárosra gondolt, ahonnan elindult, édesanyjára, fivéreire, és eldöntötte, ha már eljött otthonról, akkor csak is ott marad hosszabb ideig, ahol szükség van rá, ahol éppen ő rá van szükség, ahol azt mondják neki, igen, téged vártunk, jó, hogy itt vagy.

Úgy látszott, nem lesz ilyen szerencséje, hisz minden falú és minden város tele volt már olyan vándorokkal, akik helyet kerestek maguknak. De amikor már majdnem elveszítette a reményt, akkor talált rá a megfelelő helyre: ahol szolgált, de nevén szólították, dolgozott, ugyanakkor eltanulhatta idegen országok tudományait, ahol – habár idegen volt – befogadták.

Hét évig ette az idegen kenyeret, hét évig volt távol otthonától, hét év után azonban elbúcsúzott és hazafelé vette az útját. Talán még visszajön, talán már nem. Egyelőre csak rövid távra tervezett, amennyire most erőt és akaratot érzett magában.

Otthon valami különös, csodás zamattal keveredett a viszontlátás könnyfakasztó öröme. Kisebbik bátyja még mindig a küszöbön ülve ábrándozott, falta a beszámolója minden szavát és rögtön terveket szőtt saját jövőjét illetően. A legnagyobb fivér pedig beszüntette egy napra rutinba fulladó munkáját, hogy méltóan köszöntse testvérét és hallgassa mindazt, amit az távoli országokról mesél, titkolva még maga előtt is, mégis valahol mélyen bizonyosra véve, hogy ő már sosem ér el oda. Édesanyja pedig úgy örült neki, ahogy csak az anyák tudnak lelkesedni, és leginkább azt szerette volna tudni, végleges-e fia hazajövetele.

Aznap éjszaka sokat gondolkodott azon, amit maga mögött hagyott annak idején és arról, amit most itthon talált. Arról, amit az idegenben átélt és arról, mi hiányzik neki most. Arról, amit örökségként tudhat magáénak és arról, amit maga épített erre az örökségre. Hazai tájakat és távoli vidékeket idézett fel magában, fészekrakásról és szárnyalásról szőtt terveket, hitelességről és felelősségről elmélkedett.

Az éjszaka jó tanácsadónak bizonyult.

Reggel édesanyja elé állt és azt mondta neki: döntöttem.