A
Jelenések könyve 2.
fejezetének 10.
verse a Szent István
Társulat fordításában így szól: „Légy hű
mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját”, a Békés-Dalos
Újszövetség szerint: „Légy hű mindhalálig, s neked adom az
élet koronáját”.
Hűnek lenni, mindhalálig. Ezt (is) üzeni a
„Lélek” az egyháznak a Jelenések könyvében, ezt üzeni az
örökkévaló, a „első és az utolsó” (Jel 2,8). Hű maradni
az „szorongattatások” (Jel 2,9) és a fogság idején, hűnek
maradni a próbatételek közben. Tehát hűnek maradni földi létünk
egész ideje alatt, mindhalálig. Aki
az első és az utolsó, kéri ezt tőlünk, az első, akitől
elindultunk, az utolsó, akihez reményeink szerint visszatérünk. Ő
adta meg nekünk a földi élet lehetőségét, annak szépségeivel
és gyötrelmeivel együtt. Útra indított ebbe a világba, amelyben
sebeket kapunk, de ahol az is megadatik nekünk, hogy a gyógyulás
csodáját is megtapasztaljuk. Ez idő alatt több-kevesebb örömben
és bánatban is lehet és van is részünk. Átélhetjük a szeretet
és a félelem harcát lelkünkben. Úton vagyunk életünk pályáján.
De
mit jelent hűnek lenni? És kihez, mihez kell hűek maradnunk?
Ígéretek,
fogadalmak, eskük – gesztusok, amelyekkel a társadalomba
szerveződött ember rendet, átláthatóságot és kiszámíthatóságot
akar teremteni. És valóban az ígéretek, a fogadalmak, az eskük
képezhetnek jelentős emberi értéket, társadalomszervező erővel
bírnak, amire építeni lehet, működő rendszert lehet fenntartani
segítségükkel. De a fenti ígéretben elhangzott hűség esetén
ennél többről van szó. Ez a hűség több annál, hogy nem
szegjük meg valamelyik eskünket. Eskünket, melyet annak ellenére
megtettünk, hogy hallottuk, tudtuk, elég lenne, ha beszédünkben
az igen, igen és a nem, az nem lenne, mert ami ezen felül van az a
gonosztól való (Mt 5,37). Mégis esküdözünk, fogadkozunk, mintha
bármink is lenne, amivel Isten előtt garanciát tudnánk vállalni
kijelentéseinkért.
Hűnek
lenni tehát másabb dimenzió, mint minden áron kitartani egy
személy, egy terv vagy egy elképzelés mellett. A hűség a
hitelesség felségterületén van otthon. Hű az, aki hitelesen őrzi
arcát, amellyel őt az Úr földi útjára küldte és amelyet
számon kérnek majd az angyalok a mennyország kapujában. (Az úton ránk leselkedő veszélyekről az Omega együttes is tud: "Arcunkon az idő, saját képét hívja elő, és az angyalok végül nem ismernek ránk".)
Az az arc útközben majd sebhelyessé válhat, lehet örömtől ragyogó, esetleg fájdalomtól görcsbe ránduló, aszerint, hogy ki hogyan haladt át földi életén. De álnokká nem szabad válnia. Az a hűtlenség jele lenne. Hűtlenség önmagához és a Teremtőhöz.
Az az arc útközben majd sebhelyessé válhat, lehet örömtől ragyogó, esetleg fájdalomtól görcsbe ránduló, aszerint, hogy ki hogyan haladt át földi életén. De álnokká nem szabad válnia. Az a hűtlenség jele lenne. Hűtlenség önmagához és a Teremtőhöz.
Ha
már sok-sok álarcot viseltünk vagy nagyon hosszú ideig hordtuk, s
megszoktuk azt, ha kényelemből vagy gyávaságból már sajátunknak
tekintjük, akkor valami, valahol elcsúszott. Tévútra tértünk.
És menet közben talán a lehetőséget sem vettük észre, nem
érzékeltük a megfelelő időpontot és élethelyzetet arra, hogy
megtérjünk, azaz visszatérjünk arra az útra, melyet számunkra
az Úr megálmodott. Mindeközben elmulasztottuk vigyázni arcunkra,
az arcra, melyet képmására teremtett.
Van
eset, amikor ahhoz, hogy a földi élet útvesztőben hűek maradjunk
az Úrhoz, ki kell lépnünk a jól megszokott komfortzónánkból,
annak fogságából és fájdalmat vállalva is változtatnunk kell
élethelyzetünkön, hogy ne legyünk többé részesei egy olyan
rendszernek, amelyben nem lehetünk önmagunk. Akkor sem, ha abba
önként léptünk be egykoron. De az is lehet, hogy csak fel kell
emelnünk tekintetünk, hogy újra tisztán lássunk, és ezáltal
új, eddig ismeretlen távlatok nyíljanak előttünk azon a helyen,
ahol állunk. És az is előfordul, hogy hűségünket éppen azzal
bizonyítjuk, hogy a legnagyobb krízis idején is kitartunk, a
fájdalmak, a kilátástalanság és az értelmetlennek tűnő
hétköznapok közepette is. A próbatételek ideje ez. Sokan
választják, hogy helyben maradnak, földre szegezett tekintettel,
miközben azt mondják, nem jó ez így nekem, nem vagyok a helyemen,
de vállalom másokért: gyermekeimért, idős szüleimért, örök
hűséget esküdt szavamért. Kívülről nem ítélhető meg
maradéktalanul egyetlen élethelyzet sem, és a személy, akinek
határoznia kell a próbatétel idején, nem ítélhető el
választása miatt. Ha nem is mondja ki hangosan, ő már most számot
ad arról, hogy döntésénél mi nyomott jelentősebben a latba:
önként és szeretetből vállalt áldozatot hozott, vagy
önsajnálatba és képmutatásba bujtatott szerep az, amit vállal.
A döntés helyességének próbaköve: hűen őrizte-e közben
arcának legbensőbb isteni vonását? Az igazi számadásra majd
akkor kerül sor, amikor a földi fény utolsót villan és az örök
világosság felsejlik. És jobb esetben ekkor tűnik fel az élet
koszorúja vagy koronája, mely a megjárt pályát betetézi. Az
egyik fordításban az ókori sport világából vett babérkoszorút
ígéri nekünk a Lélek, a másik szerint a koronát, a legfelsőbb
státust, amit egy társadalomban az ember elérhetett. Mindkét
fogalom arra utal, hogy nem hiábavaló az út azok számára, akik
mindhalálig hűek maradnak. Ők kiteljesedett életre számíthatnak
az örök hazában.
De
addig itt van dolgunk. Magukkal és embertársainkkal, akiket
hosszabb-rövidebb ideig ránk bízott vagy mellénk rendelt az Úr.
Közben felismerjük-e még magunkat, igazi arcunkat,
cselekedeteinkben, lelkünkben táplált reményeinkben, gyümölcsöző
képességeinkben? Tévedéseink vagy árulásunk után képesek
vagyunk felindítani magunkban a bánatot, bocsánatot kérni és
újrakezdeni? Felismerjük a Teremtő akaratát az élet
kihívásaiban? Megfelelő a szemléletünk és a hozzáállásunk a
ránk váró feladatok elvégzéséhez azon a helyen, ahol éppen
vagyunk? Talán két úrnak akarunk egy időben szolgálni? Vagy
függetlenül attól, hogy hol tartunk az úton, arcunkat őrizve,
mindig csak egynek.
Az
Egynek. Akinek neve: Szeretet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése