Menekültek, bevándorlók és utódaik

(alábbi írásom megjelent a Kisokos-Nagyokos folyóirat 7. számában (2019)

1916. novemberében Károly főherceg – akit pár hétre rá IV. Károly néven Magyarország királyává koronáztak – meglátogatta a visszavonuló román csapatok által felégetett Csíkszeredát. A tiszteletére kivonultak között ott volt Gál József a város akkori helyettes polgármestere is, akitől a főherceg arról értesült, hogy a városban ekkor 89-en laktak, a korábbi 4 000 képest, a többiek még ott voltak, ahová pár hónappal korábban a védtelenül hagyott Csíki havasok hágóin beözönlő ellenséges csapatok elől elmenekültek. Közéjük tartoztak dédszüleim is. Dédnagymamám hazatért, de olyan betegséget szerzett menekülés közben, melynek hatásait élete végéig szenvednie kellett. A legutóbbi népszámláláskor Csíkszeredának közel 40 000 lakosa volt. A visszatérő menekültek és a későbbi bevándorlók utódai vagyunk.

*

2013. novemberében, egy drezdai lakásban. Többen összeverődünk, litvánok, ukránok, németek, oroszok és én. Régi ismerősök. És új arcok, mint Volodja és neje Kijevből. Beszélgetünk, ismerkedünk, együtt vacsorázunk. Volodja az asztal túlsó oldalán ül, felesége mellettem egyik felől. Négy gyerekük van. Egyik barátnőmmel komatársak, ő ül a másik oldalamon. Tovább, körben a többiek. Nagyon jó hangulat kerekedik, fényezem magam szakácstudásommal, megbeszéljük, hogy legközelebb hígpalacsintát sütök és vacsorát főzök az egész csapatnak. Nevetünk. Mindenki mond valami idevágót. Tovább fonjuk a beszélgetés fonalát. Emlékezetes este. Béke van.
2015. Egy március 16-án címzett levelet hozott a posta németországi barátnőmtől. Volodját megölték Ukrajnában a harcok folyamán. A szomszédos országban pusztító háborúnak, attól a naptól már emberi arca van számomra. Nem menekült el, sőt, azt vallotta a hazájáért kell harcolnia. Özvegye és árvái számára, már semmi sem lesz olyan, mint ahogy az néhány nappal korábban volt.

*

2016, folyóparti piknik egy nyugat európai nagyvárosban. A társaság egykori diáktársakból áll, szociálpedagógiát tanultunk, és mindannyian ragaszkodunk az alma materhoz. Most is egy továbbképzésen vagyunk. Felvetődik a partnerségben lebonyolítható nemzetközi szakmai projektek lehetősége. A korábbi években is volt rá példa. Moszkvai kolléganőnknek van is egy ötlete. Hirtelen kiderül, hogy a Litvániából érkezett kollégánk nem szívesen menne Oroszországba. A Krím félsziget elcsatolása óta felelevenedni látszanak a történelmi sebek, hiszen a ma élő generáció emlékszik még arra, hogy véráldozatot követelt az ország 1991-ben kivívott függetlensége. Továbbá az odesszai társunk sem óhajt részt venni az említett projektben, ő most az ukrán háborús övezetből érkező menekültekkel dolgozik, segítenek feldolgozni nekik az ott elszenvedett traumákat.

*

2017 nyarán tolmácsként tevékenykedek egy nemzetközi ifjúsági táborban. Több nemzet fiataljai vannak jelen, többek között szírek, akik menekültstátuszt kaptak Németországban. Meriem képzőművész, leghamarabb vele sikerül felvenniük az ismerkedés fonalát a hazai (román és magyar ajkú) fiataloknak. Újszerű és varázslatos, ahogyan bánik a színekkel és a természetben fellelhető anyagokkal. Naponta kialakul körülötte egy kis művész csoport, a verbális kommunikáció csak kevés közös szóra alapozhat, a művészet nyelve azonban töretlen, szépségről és békéről szól. Ugyanott megismerem Alit, aki műépítész szeretne lenni, és visszamenne hazájába, hogy részt vegyen az újjáépítésben. Az a munka több nemzedéken át elhúzódhat, de kezdete, melyet a viszonylagos béke, a fegyverek zajának elnémulása hozhat el, még ma is a bizonytalan jövőben húzódik.

*

Sok embert megismertem életem folyamán, nagyon különböztek egymástól, azonban a lényeges dolgokban nagyon is hasonlóak voltak: legtöbben békében és szeretetben szeretnének élni, gyerekeiknek pedig jövőt biztosítani.