Kereszténység és szexualitás

A katolikus szexuális erkölcstan építménye sürgős felújításra szorul. A német püspöki konferencia legutóbbi tanulmányi napján ez a témakör is napirenden volt. Egy morálteológus elgondolkodtató szemlélete arról, ami volt, ami van és aminek jönnie kellene.

Eberhard Schockenhoff
 A szerző (*1953) Stuttgartban született, Tübingenben és Rómában tanult teológiát, 1978-ban szentelték pappá. 1986-ban szerezte meg a teológia doktora címet, 1989-ben habilitált. Azt követően Regensburgban, majd 1994-tól Freiburgban a morálteológia professzora. Ügyvezető kiadója Az orvosi etika folyóiratnak (Zeitschrift für medizinische Ethik) és 2001-tól tagja a Nemzeti etikabizottságnak, mely 2008-tól a Német Etikai Tanács nevet viseli. Főbb kutatási területei közé tartoznak az őssejtkutatás teológiai kérdései, az emberi szabadság és az isteni gondviselés közötti kapcsolat, továbbá külön könyvben foglalkozik a lelkiismeret kérdéskörével. Aktívan részt vesz az ökumenikus mozgalom tudományos hátterének kutatásában, 1996-tól tagja a Johann-Adam-Müller intézet kuratóriumának, mely intézetet Paderborn érseke alapított 1957-ben. 

A katolikus egyházat jelenleg megrázó botrányok, melyek a szexuális visszaélésekhez kötődnek, valamint az egyház szexuális erkölcstana között nincsen közvetlen belső összefüggés. Azonban a visszaélések ténye és mértéke, melyeket mindkét nembeli kiskorúaknak és kiszolgáltatott személyeknek kellett elszenvedniük egyes klerikusok miatt, mégis felháborító probléma, mert azok erőteljesen megkérdőjelezik az Egyház hitelét és tanítását.

Ebben az értelemben nem „visszaélés a visszaélésekkel”, ha ezen jelenség kapcsán újonnan megvizsgáljuk a katolikus egyház szexuális erkölcstana központi tartalmainak fejlődési útját. Mindenekelőtt a visszaélések ténye bizonyítja, hogy az egyház hivatalos képviselői közül nem kevesen, maguk sem tartják be az általuk képviselt és a hívőktől gyakran elvárt, a szexuális erkölcstan területére vonatkozó tilalmakat. Ezen túl, a szexuális etika normáinak figyelmen kívül hagyása az egyház képviselői által – akikkel szemben az áldozataik magas fokú bizalmat tanúsítottak – eklatáns ellentmondásban áll a keresztény etika alapjaival. Ez ugyanis éppen az egyházi személyektől követeli meg a leginkább, hogy hathatósan lépjenek síkra a gyengék és a kiszolgáltatottak védelmében, és pedagógiai munkájuk során vezesse őket a rájuk bízott emberek méltóságának tisztelete és azok önrendelkezésének szabadsága.

Rések a hihetőség talaján

A hitelességi krízis, amelybe most számos klerikus téves szexuális viselkedése miatt az egyház belesodródott, nem a valódi oka annak, hogy manapság sokan közömbösen tekintenek az egyházi szexuális erkölcstan központi elemeire vagy esetleg el is utasítják azokat. A mostani krízis azonban komoly indok arra, hogy elgondolkodjunk az okokon, melyek ajánlottá teszik ezen tanítás központi tartalmainak felülvizsgálását. Az egyház szexuális erkölcstana plauzibilitásvesztésének – mely már a visszaélési botrányok nyilvánosságra kerülése előtt megtörtént – belső, ténybeli oka van: 

az egyház normatív elvárásait már nem támasztják alá az emberi szexualitás dimenzióira vonatkozó humán tudományok felismerései.

Ezen túl pedig az egyház tanítóhivatalának nem sikerül normatív-erkölcsi szinten érthetővé tennie, hogy egyes kijelentései a házasság előtti és az azonos neműek közötti szexualitásról, a mesterséges fogamzásszabályzásról, továbbá azon személyek szexualitásáról, akik nem élnek házasságban, miként foghatóak fel az egyén saját maga iránt tanúsított helyes szeretete és a felebaráti szeretet alapvető elve értelmes kibontakoztatásának.

Az evolúció tanának területén az egyház megtalálta már az utat ahhoz, hogy a teremtés központi kijelentéseit akképpen értelmezze, hogy azok ne kerüljenek ellentmondásba a biológiának a fajok eredetére és az embernek a földön való megjelenésére vonatkozó bizonyított felismeréseivel. Azonban az Egyház még nem sajátította el konstruktívan a humán-tudományoknak az emberi szexualitás területén szerzett felismeréseit.

Szent Ágoston ősbűne

Az egyház tanítóhivatala máig igényt tart arra, hogy a rábízott isteni kinyilatkoztatást a hagyományos szexuális erkölcstan központi kijelentéseivel magyarázza, és ezt kötelező érvényűnek tekintse. 

Egy alkalommal a Rómában összegyűlt morálteológusok előtt II. János Pál pápa kifejtette, hogy a szexualitásra vonatkozó egyházi tanítás esetén „nem emberek által kitalált tanításról van szó. Ez a tanítás Isten teremtő keze által van az ember természetébe beírva, amit a kinyilatkoztatás megerősített” (1988. november 12-i beszéd). Ez egy meredek kijelentés, mely a tan egyes kijelentéseivel szembeni lehetséges kritika lába alól kihúzza a talajt.

Azáltal, hogy ez a kijelentés a kinyilatkoztatás oktató szempontjára összpontosít és azt tételszerű-normatív ítéletként közvetíti, elárul egy teológiailag megkérdőjelezhető felfogást a kinyilatkoztatásról, mely határozott feszültségben áll Isten önmagát kinyilatkoztató elvével és napjaink kinyilatkoztatás-teológiájával is. Egy ilyen immunizáló stratégia azonban mindenek előtt az egyházat magát akadályozza abban, hogy beismerje szexuális erkölcstanának függőségét a történelem során bekövetkezett téves irányba történt fejlődéseitől.

Ahhoz, hogy megértsük az egyház szexuális tanának érvényvesztését, nem elegendő, hogy megnevezzük annak korszerűtlen jellegét és fájlaljuk a modern életérzéshez viszonyított áthidalhatatlan távolságát. Az okok eredetének perspektívájából sokkal inkább arra van szükség, hogy történelmileg rekonstruáljuk azokat az okokat, amelyek a tan mai jelentésvesztéséhez vezettek. Az egyház szexuális erkölcstanára Szent Ágoston (354-430) fejtette ki azt a hosszútávú hatást, mely meghatározta annak rendkívül ambivalens álláspontját a szexualitáshoz.

Szent Ágoston elfogulatlanul számol be „Vallomásaiban” saját fiatalkori szexuális élményeiről és a több évig tartó élettársi kapcsolatáról, még a megtérése előtti időszakból. Itt egyáltalán nem vonakodik attól, hogy a szexuális vágy testi kísérő elemeit kendőzetlenül megnevezze. Kurt Flasch történész őt tartotta az első modern embernek, aki a szexualitás témáját az irodalom számára jövőbemutatóan megnyitotta. Másrészt viszont, Ágoston hosszú időre eltakarta a keresztény tekintetet a szeretet testi megnyilvánulása, az Erosz elől. Megtérése után már nem tekintette saját szexualitását az élet igenlésének és az életöröm tiszta forrásának, amint azt fiatal korában megélte. Mély megaláztatásként élte meg, hogy a testét olyan erő uralja, mely ellenszegül akaratának. Ezt a kontrollvesztést ő a hús lázadásaként magyarázta az értelem ellen, mint az eredendő bűn káros következményét, mely őt folyamatosan arra a szégyenfoltra emlékeztette, mely az első emberpár által elkövetett bűn óta – az ő értelmezésében a peccatum originale, az eredendő bűn – az egész emberi nemben megtalálható. Azon feltevés által, hogy az emberi természetnek az eredendő bűn által történő korrumpálása a testi nemzés útján jut az utódokhoz, Ágoston egy hosszú távon mérgező hatással bíró képet alkotott a szexualitásról. Ezen gondolat felvázolása érdekében még saját gondolatmenetének diszharmóniáját és ellentmondásokat is fölvállalt. Mert miként is tudnák a szülők – akik a keresztelésben az eredendő bűntől már megtisztultak – nemzéskor azt utódaiknak tovább adni? Még az úgynevezett házassági javak révén sem sikerül Ágostonnak, hogy tartósan korrigálja a pesszimista, az eredendő bűn által fémjelzett látásmódját a szexualitásról. Véleménye szerint a házassággal kapcsolatos javak, azaz az utódok, a hűség és a szentség sem képesek a szexualitás öröme által okozott rosszat belsőleg meggyógyítani és megszentelni. Ezek a javak csak külső kiegyenlítő értéknek számítanak, melyek megbocsájtják a szexualitás megélését a házasságban és a súlyos bűntől megszabadítanak. A szexualitásnak még ebben a házasságra szűkített, behatárolt formájában való megtűrése is össze van kapcsolva általa azzal a feltétellel, hogy az egymást szeretők a szexualitáshoz kapcsolódó örömet, mint olyant nem helyeslik, szándékuk csak a teremtéshez kötődő házassági célok elérésére irányulhat.

Az akarat – Ágoston furcsa feltevése szerint – az öröm által okozott rosszat csak azon célból veszi szolgálatába, amiért a házasságot a Teremtő teremtette: utódok nemzésére és a paráználkodás elkerüléséért. Véleménye szerint, csak az ily módon megzabolázott szexuális öröm tolerálható.

A szeretet öröme

A kézenfekvő ellenvetés – hogy ezeket a teológiatörténeti összefüggéseket a kutatás már rég felismerte és mint egyoldalú kijelentéseket korrigálta – egy meghatározó pontban elmegy a lényeg mellett. Ezek ugyanis továbbra is kifejtik hatásukat egyes tanítóhivatali nyilatkozatokban, melyek a házasság előtti, a házasságon kívüli, valamint az azonos neműek szexualitására vonatkoznak.

A szexuális örömet negatívan színben tüntetik föl, képtelenül arra, hogy azt az emberi lét örömének tekintsék és az élet örömforrásaként pozitívan értékeljék. Bizonyos szexuális cselekedetre vonatkozó normatív ítéleteiben az egyház tanítóhivatala még ma sem lépett ki Szent Ágoston árnyékából, még akkor sem, ha a második vatikáni zsinat alapvető paradigmaváltást foganatosított meg a házasságot test-lélek egységként szemlélő képével. Ennek a kiúttalanságát még a test teológiája sem tudja áthidalni, mely teológiát II. János Pál pápa az egyház hivatalos szexuális tanának perszonalista élmélyítéseként értelmezett. A személyi antropológia ezen sűrített áttekintése elismeri, hogy testisége alapján és spontán testi kifejezőformája folytán is az ember szexuális lény. Ez mindenképp egy lényeges haladás Ágoston ősbűn teológiájával szemben.

De a test teológiájában és a perszonalista antropológiában, melyek az egyházi szexuális tanítás alátámasztásai, az a figyelmeztetés marad az uralkodó hang, hogy a házastársak ne tekintsék egymást saját szexuális vágyaik tárgyának. Valóban fennáll a házasságban is a veszélye a csak önmagára összpontosító, saját öröm keresésnek, de az az egyoldalúság, ahogyan ezekre II. János Pál rendszeresen figyelmeztetett, elárulta azt, hogy a test teológiája a szexuális vágyat és az Erósz ösztönjellegét mint az emberi testiség és életöröm pozitív megnyilvánulási formáit, nem méltatta fenntartások nélkül.

Ebben a tanítóhivatali látásmódban, melyet a szexualitásra vonatkozóan a védekező magatartás, a bizalmatlanság és a visszafogottság fémjelzett, fénysugarat jelent Ferenc pápa „Amoris laetitia” (A szeretet öröme) című szinódus utáni apostoli buzdítása, mely már a címében hitvallást tesz a szexualitásban átélt játékos öröm mellett. Habár Ferenc pápa is figyelmeztet a használás és eldobás „mérgező mentalitására” (153 sz.), mely a testet tárgyként kezeli, és megveti azt, amint az vonzó erejét elveszíti, az „Amoris laetitia” mégis oly módon ismeri el a szeretet erotikus dimenzióját, mint ahogyan azt korábban egyetlen tanító hivatali dokumentum sem tette.

Mint önmagában értéket hordozó gazdagodást és a házastársak közös életközösségének kifejező formáját látja benne, miközben a szexuális vágyakozás ösztönös-vágyódó jellegét, mint az emberi lét örömének forrását pozitív módon értékeli. Mint morálteológus, aki munkájával az egyház megújulásának és az evangélium hiteles hirdetésének a szolgálatában akarok állni, mindezt örömmel és hálával méltányolom. De ez még csak a kezdet; egy fecske nem hoz tavaszt. Hogy az egyházi szexuális erkölcstan építményén milyen tartalmi revízióra van szükség annak érdekében, hogy a reménnyel várt tavasz valóban megérkezzen, azt az iránymutatás szándékával néhány példa útján taglalom.

Ahhoz, hogy az egyház szexuális erkölcstanát korrigálni tudjuk, szerencsére nem kell mindent nulláról kezdeni. 

Az elmúlt évtizedek teológiai kutatásai már sok mindent előkészítettek ezen a területen és felhívták a figyelmet a tanítóhivatal vitatott normatív kijelentéseinek szükséges korrekcióira is. Ez a figyelemfelhívás semmiképp sem a kor szellemének felületes megfelelni akarásból született, hanem a humán tudományok jelenkori felismerései iránti nyitottságból. Habár az emberi szexualitásra vonatkozó pszichológiai, szociológiai és antropológiai kijelentésekből nem származhatnak közvetlenül normatív elvárások a szexuális élet alakítására vonatkozóan, ezek a felismerések segíthetik a teológiai etikát abban, hogy legyőzze az eddigi egyoldalú, csak a természetre vonatkozó funkcióját és, hogy szélesítse kijelentéseinek antropológiai megalapozottságát. Ily módon a teológiai etika elkerülheti a normatív rövidzárlatokat, melyeknek a tanítóhivatal szexuális erkölcstana alá van rendelve azáltal, hogy kivétel nélkül megtilt minden szexuális cselekedetet a házasságon belül, mely nem nyitott a szaporodásra.

Nem csak szaporodás

Hogy a morálteológia szaknyelvén is megvilágítsuk: az érvelés logikáját követve ezek a tiltások az úgynevezett deontológiai alaptételre vezethetők vissza: „nem megengedett, mert természetellenes”. Ha a fogalmat, hogy mi az, ami természetes, azáltal szabjuk túlságosan szűkre, hogy a tényezők sorát, melyek az emberi szexualitásnak értelmet adnak kizárólag csak a szaporodás céljára korlátozzuk, akkor az ezen leszűkített antropológiai alapokon hozott normatív következtetések elveszítik érvelési bizonyító erejüket.  

A jelenlegi tudományos álláspont a szexualitás négy különböző jelentési dimenzióját különbözteti meg: az öröm szerepe, a kapcsolatra való hatása, az identitásra vonatkozó szerepe és a szaporodási szerep. 

Már „Az emberi szexualitás értelme és alakítása” című munkadokumentumban is, melyet a nyugat-németországi püspökök würzburgi szinódusa elé terjesztettek (1971-1975), szerepeltek az emberi szexualitás sokszínűségére vonatkozó alapvető felismerések, ez a dokumentum empatikusan és azokat értéknek tartva szólt róluk.  

Ez a munkapapír, amelyhez annak idején a német püspökök végül is nem adták beleegyezésüket, egyenként nevezte meg a következő tényezőket: először is, a szexualitás meghatározza a teljes emberi egzisztenciát. Rányomja bélyegét az ember férfi- vagy női mivoltára. Egy másik meglátás ez volt: a szexualitás egzisztenciális tapasztalatokat nyújt az embernek, saját maga megerősítése és a partner által történő megerősítés révén, valamint a szociális szerepek kijelölése és a személyes fejlődés támogatása útján; az öröm élménye révén; a társ iránt érzett szeretet és az általa való elfogadottság révén, valamint ennek a szeretetnek a szexualitás terén megnyilvánuló kifejeződési formái által; a gyerekek nemzése és felnevelése révén, a gyerek általi formálódás által, és a személy önmaga, mint édesapa vagy édesanya megélése révén. Harmadszor: az emberi szexualitás most is, mint mindig, a gyermekek nemzése és nevelése által társadalmi jelentőséggel bír.

Valaminek a „hiánya” nem szükségszerűen hiányosság

Ezen értékmeghatározó tényezőkhöz, melyek az emberi szexualitás antropológiai jelentőségéről tanúskodnak, az etikai alapelvek fényében három szempontot társíthatunk a felelősségteljes szexuális viselkedést illetően. A „szexuális viselkedés” fogalma nemcsak az egyes szexuális cselekedeteket takarja, hanem „az élet folyamán tapasztalható teljes körű viszonyulást”, amint az a szinódusi dokumentumban is áll. Az önszeretet szempontjának megfelelően az egyes személyek szexuális viselkedésében kifejeződésre kell jussanak az egyén saját jogos vágyai és céljai. Ide tartozik a szexuális vágy örömteli átélése a partner által sugárzott vágyakozásban, valamit a saját szexuális vágy beteljesedése. A szexuális átélés jelentős formája a saját identitás bizonyságának, mert a partner vágyakozásának átélése révén a saját lét jelentősége elemi módon tapasztalható meg. A felebaráti szeretet szempontjából vizsgálva meg a jelenséget, figyelembe kell venni a partner jogos érdekeit és vágyait. A partnert személye miatt kell elfogadni és nem szabad csak a saját érdekeknek alárendelni őt. Továbbá, a társadalmi felelősség szempontja megkívánja, hogy belsőleg is elfogadjuk a szexualitás szociális értelmét, valamint jelentőségét az emberi társadalom fenntartásában. A szexualitást nem szabad a magán boldogság eszközévé redukálni, hanem annak magába kell foglalnia a gyerekek irányába mutatott alapvető nyitottságot. A szexuális etika kívánt korrektúrájában, mely azt a célt követi, hogy igent mondjon a széleskörű jelentőséggel bíró emberi szexualitás pozitív megélésére és azt a hagyományos szexuális erkölcs normatív bilincséből kiszabadítsa, döntő jelentőségű a következő megfontolás: a hagyományos nézőpont azon morálteológiai alaptételen nyugszik, hogy „bonum ex integra causa, malum ex quolibet defectu” (a jó megkívánja az elemek összességét, a rossz bármely hiányból származhat), és abból indul ki, hogy egy bizonyos szexuális cselekedet csak akkor fogadható el minden fenntartás nélkül, ha az mindegyik elgondolható morális alapérték előtt nyitott. Tehát, az elfogadhatóság útjában áll minden hiányosság ezen a területen, mely morális szempontból a tettet megengedhetetlenné teszi: már az is, ha időszakosan és szándékosan valamelyik alapértéket kizárják – mint a mesterséges megtermékenyítés szabályozás alkalmával – vagy valamelyik ilyen alapérték megvalósításához szükséges természetes alkalmatlanság esetén – amikor nem érvényesül a teremtő elv, például az azonos neműek partnerkapcsolatában. Ettől az állásponttól különbözően, a jelenlegi szexuális etika abból indul ki, hogy habár az emberi szexualitás felelős formálása megköveteli az összes morális alapérték integrációját a saját szexuális viselkedésbe, az egyes szexuális cselekedet akkor is elfogadható, ha az összes tényező nem valósul meg egyidejűleg. Ez azt is jelenti, hogy egy pár szexuális kapcsolata során lehetőség nyílik arra, hogy némelykor az egyik fél vágyai nyerjenek nagyobb jelentőséget, más alkalommal pedig a másik fél elvárásai érvényesüljenek. Nem kell minden szexuális aktusnak nemzésre nyitottnak lennie. A saját test örömteli megtapasztalása (melyet ma gyakran self sex-nek neveznek, tehát a személynek önmagára irányuló szexualitásának) is jelentheti a saját szexualitás felelősségteljes megélését. Ez akkor érvényes, amikor valaki egyedül él, vagy tekintettel akar lenni partnerére. Végső soron az azonos nemű partnerek is megvalósítanak pozitív alapértékeket, amennyiben cselekedeteik a barátság, a bizalom, a hűség és a segítőkészség kifejezői.

Kizárólag a házasságban?

A javasolt korrekciók semmiképp sem követelnek teljes szakítást az eddigi egyházi tanítással, azonban nyitottabban alkalmazkodnak a változó életkörülményekhez és a humán tudományoknak az emberi szexualitás terén nyert újabb felismeréseihez. 

Ily módon a szülői felelősség alaptétele – mely a szekuláris szóhasználatban gyakran mint „jog a reproduktív önrendelkezésre” jelenik meg – kiegészül a családtervezés elemével, az adott életszituációnak megfelelő szabadon választható fogamzásszabályozás révén. Ebben az esetben, felelős szülőnek lenni a párnak azt a jogát jelenti, hogy közösen döntenek a családban felvállalható gyerekek számáról, a születések közötti időszakok hosszáról, valamint a családtervezés konkrét módjáról. Mivel ez a lelkiismereti döntés elkötelezett a partnerek egymás iránt tanúsított kölcsönös tisztelete, valamint a gyerekek jólléte iránt érzett törődés mellett, a családtervezés nem életellenes cselekedet (ahogyan azt a tanítóhivatal ítéletei feltételezik), hanem az élet szolgálatában áll, még akkor is, ha mesterségesen szabályozza a megtermékenyülést. Az az alaptétel, hogy a házasság az egyetlen törvényes tere a szexuális kapcsolatoknak, az új korrekció révén nyitottabb megfogalmazást nyer, abban az értelemben, hogy a házasság kizárólagosságát lecseréli a szexuális kapcsolatok megélésének eszményi állapotára.

Ennek alapján tehát az új korrekció elismeri, hogy a monogám, tartósságra berendezkedő és az életre szóló hűség akaratával kötött házasság képezi a legjobb élet- és intézményi keretet, melyben az emberi szexualitás optimális kibontakozási lehetőségét megtalálhatja, mindemellett azonban vannak emberek, akiknek ez a kibontakozási keret időszakosan vagy tartósan, sorsszerű korlátozások miatt, vagy az életükben átélt törések végett zárva marad. Az a tanács, hogy ezekben az életszituációkban – melyeket sok esetben nem szabadon választották az érintett személyek – éljenek önmegtartóztatóan, sok ember számára erejüket felülmúló követelés.

A már említett würzburgi szinódusi dokumentum ezért óvatosan fölvetette a kérdést, hogy a nem házas személyek kapcsolata esetén, amennyiben az állandóságon és kizárólagosságon alapszik, nem beszélhetünk-e az úgynevezett titkos házasságkötés modern formájáról, tehát egy olyan házasságról, amely, ahogyan az korábban szokás volt, titokban kötettett. Egy ilyen feltevés alapot képezhetne arra, hogy ezen párok közös szexuális életét pozitívan lehessen értékelni, amennyiben az senkit sem károsít, a felek kölcsönös tiszteletén alapul és egymással partneri módon viselkednek. Ezeket a kapcsolatokat mindenképp másként kell megítélni, mint azokat a viszonyokat, ahol legalább az egyik fél házas; ebben az esetben ugyanis a házastársi hűtlenség ellenkezik azzal az elvárással, hogy a kapcsolat senkit se károsítson. És mindenképp tisztázni kell ezekben az esetekben, hogy a házasságkötés valóban lehetetlen-e.

Kapcsolati lény

Mindenképp ragaszkodnia kell az egyháznak ahhoz az értelmezéshez, hogy a házasság érzelmeken alapuló és teljes embert igénylő életszövetség férfi és nő között.

Ez a szentírási antropológiában mélyen gyökerező nézet az ember kettős neműségére vonatkozóan, és ez a kultúrtörténet egyértelmű üzenete is.

 Ahhoz, hogy hitelesen fel lehessen lépni azzal a váddal szemben, hogy ezen fenti értelmezés az azonos nemű, az interszexuális vagy a transznemű személyek diszkriminációjához vezet, szükséges az azonos neműek életszövetségének fenntartás nélküli elfogadása az egyház által és el kell állni ezen kapcsolatokban megélt szexuális gyakorlat erkölcsi diszkvalifikációjától. Továbbá az egyház megbecsülő szavakkal kellene elismerje, hogy léteznek olyan emberek, akiket nem lehet egyértelműen a férfi vagy a női nembe besorolni.

A kettős nemiség az emberiség antropológiai alapmintájához tartozik, ez azonban nem minden ember esetén fejeződik ki azonos módon. Az erről a jelenségről, az úgynevezett hetero-normativitásról szóló nyilvános diskurzus azonban annak a veszélynek van kitéve, hogy a mosdóvízzel a babát is kiönti. Ez a diskurzus jelenleg nem semleges szóhasználatban folyik, hanem azt a célt szolgálja, hogy az emberi lét antropológiai alapmintáját rossz színben tüntesse föl.  

A jelenlegi teológiai etika területén, az úgynevezett kapcsolati etika alaptétele széleskörű elfogadásra talál, miszerint, azok a kapcsolati formák, amelyben az emberek olyan értékek szerint élnek, mint: szeretet, barátság, megbízhatóság, hűség, egymásért való kiállás és szolidaritás, morális szempontból elismerést és tiszteletet érdemelnek – függetlenül attól, hogy ezeket az értékeket milyen szexuális orientációban élik meg. Fordítva is érvényes: a szexuális élet váltakozó partnerekkel, a nyíltan megélt, több szálon futó kapcsolatok, a hűtlenség és az eleve fenntartásokkal indított kapcsolatok morálisan megkérdőjelezhetőek, és ebben az esetben is, függetlenül az érintettek szexuális orientációjától.

Mivel a szekuláris etikai diskurzusban semmiképp sem magától értetődő a fentebb eleve feltétezett összefüggés egyfelől a szexualitás, másfelől a szeretet, a barátság és egy tartós kapcsolat között, mindez itt alább közelebbről is megvilágításra kerül.

Gyönyör – vágy – szeretet

A modellt, miszerint a szexualitás elemi testbeszéde és kifejezési formája a szeretetnek, nem kérdőjelezik meg alapjaiban, több társadalmi látlelet mégis erősen hangsúlyozza a szexualitás és a szeretet közötti egybecsengés problematikus-utópikus jellegét, és hangsúlyozza, hogy éppen ezért ez a jelleg nem kellene a szexuális viselkedések erkölcsi megítélésnek normatív alapját képezze. A szexualitás és a szeretet belső összefüggését nem lehet egy külső kiegyenlítésként elgondolni, amint az a régi tanításban szerepelt a házassági javakat illetően, mely a partnerkapcsolati hűségben és a gyerekben látta a gyönyör általi rossz kiegyenlítődését. 

A szexuális élet felelősségteljes formálásnak társítása a partnerek tartós szerelmi kapcsolatával azon belátáson alapul, hogy a szexualitás – ha azt felelősségteljesen élik meg – nem az éhség és szomjúság analógiájaként értelmezhető, hanem a nyelv és önkifejezés modellje szerint. Tehát a szexualitásnak a hitelesség alapvető parancsa talaján kell állnia, mert az az emberi kommunikáció egyik intenzív formája, melyben a férfi és a nő testi-lelki egységükben egymás iránt érzett vonzódásukat kifejezik.

A szexualitás a vágyakozó szeretetben és a szexuális vágy formájában is olyan személyek közötti kapcsolat, akiknek teljes létezésükkel egymás felé irányultnak kell lenniük. A szexualitásnak egy emberi alapvető szükséglet beteljesedését kell szolgálnia: intimitásból és megbízhatóságból épülő védő téret kel megalkotnia. Eközben a szexualitás olyan egzisztenciális alaptapasztalatokat is képes közvetíteni, mint a védettség és a magabiztosság, valamint a felelősségvállalás és az odaadás képessége. A szeretet által megváltozik a birtoklás struktúrája a szexuális élményben: nem magamért birtoklom a partnerem, hanem vágyakozom utána, mint azon személy iránt, akinek átadhatom magam, és akit befogadok, amikor átadja magát nekem. Eberhard Jüngel evangélikus teológus a következőképpen fogalmazott, megkülönböztetve ezt az egymást-egymásért-kívánást a tárgyi birtoklástól: „A szeretetben nincs olyan birtoklás, mely nem az odaadásból származik.” Ennek ellenére a szexuális ösztön természete szerint vágyakozó szeretet, mely ösztönös-lelki szükségletből származik és a társban keresi a beteljesülést. Éppen azáltal emberi ez a szeretet, hogy a vágyakozás szükségletből származik és abban keresi a beteljesedést, ami neki hiányzik.

A szexuális vágy eksztatikus struktúráját semmiképp sem kell azonosítani egy egoista felhasználási szándékkal, mely nem tiszteli a partner méltóságát. Maga a szeretett partner óhajtja, hogy a társa kívánja őt. Nem azt akarja, hogy az közömbös legyen vele szembe és figyelmesen, jóakarón, de érdektelenül álljon előtte.

A saját vonzó erőnek a megélése része a partner önértékelésének, melyet a férfi és a nő, mint szexualitás által is meghatározott lények, megtapasztalnak. Ha a szexuális vágy társul a szeretettel, akkor a vágyakozás eksztatikus struktúrájának megfelelő „magán-kívül-levőség” egybe esik, a „másikkal-levőséggel”, amit a szeretet sóvárgása határoz meg.

Mindez lehet, hogy egy igényes ideál és a valóságban megélt emberi szexuális kapcsolatokat tartva szem előtt utópikusnak tűnhet. Mégsem jelent az ember számára egy eleve elérhetetlen célt. Ez a látásmód megfelel egy testiséghez kötött, szeretetre képes és elismerés után vágyakozó lény karakterének.

Christ in der Gegenwart, 12/2019
Keresztény szó 11/2019
(Kiemelés tőlem, bbj)