A konkoly imája

(A Mt 13, 24-30 margójára)

Uram, teremtő bölcsességed konkolynak alkotott engem.

A hajnali pírban, harmatcseppekben fürödve szépnek látom magam és hálás vagyok minden napért, amelyet világodban tölthetek.

Irgalmad tart életben, mint minden teremtményedet a maga helyén és ez ad erőt elviselni, hogy olykor mérgezőnek, máskor gyógyító hatásúnak, károsnak vagy éppen szépnek tartanak.

Kegyelmedbe kapaszkodhatom a kísértés idején, amikor rabul ejt a gondolat, hogy miért nem lettem búzakalász: hogy hasznomat lássák az emberek, hogy százszoros termést hozzak, hogy ünnepet üljenek, amikor elszakítják száramat az anyaföldtől.

De éltető erőd megvigasztal engem és szabad lehetek, önmagam maradhatok.

És így együtt sarjadok, együtt szökkenek szárba és együtt virulok a legnemesebbnek tartott gabonákkal, és minden nap közelebb kerülök a nagy találkozáshoz, amikor majd kévébe gyűjtenek engem, én pedig az angyalok tenyerébe simulok, és – habár másként, mint a búzakalásznak – de a lángnyelvek között beteljesül a csak általad ismert és öröktől nekem szánt küldetésem.