A test kívánsága

Gondolatok egy szentírási rész kapcsán

„Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból. De a világ elmúlik a kívánságaival együtt. Csak aki Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre.” 

(1 Jn 2, 15-17)

Szerethetjük a világot, amelyben élünk? Teret engedhetünk testünk kívánságának? Ha igen, milyen esetekben? És miről ismerjük fel, hogy Istennek tetsző-e, amit teszünk? Jogosan és bűntelenül érezhetjük némely tettünk után vagy munkánk sikerénél, hogy jó ez így, vagy az már kevélység és hiábavalóság, és elválaszt az Atya szeretetétől? Mennyire kell szó szerint és radikálisan értelmeznünk a fenti szentírási részt?

Számtalan eset van, amikor testünkre figyelünk, igyekszünk teljesíteni kívánságát, és ha sikerül, az örömmel tölt el. Néhány a legfontosabbak közül: az étkezés, a pihenés, a szexualitás és a gyógyulás. Testünk része (hétköznapi) életünknek, miközben a Szentlélek temploma, és szándékunkon fordul meg, hogy mennyire természet szerinti, Istennek tetsző, vagy netán túlzó, sőt káros az, amit testünkkel teszünk.

Az étkezéssel túlterhelhetjük szervezetünket, esetenként elsorvasztjuk, máskor pedig kisebb-nagyobb mértékben megmérgezzük azt, azaz magukat. De amikor a kétkezi munkás dolga végeztével leül és jó étvággyal, örömmel és megérdemelten fal uzsonnájából, az nem lehet gát az Atyához vezető útján.

És ki nem élte már meg azt, hogy kimerítő munka vagy hosszú utazás után semmi másra nem vágyott, csak pihenésre. Testünk kívánságára hallgatunk ilyenkor is, mely szolgálatunkban állt és most nyugalomra van szüksége. Bizonyára az ilyen eset másként esik a latba, mint az a fajta henyélés, melyből minél több van, annál fáradtabbnak érezzük magunkat.

Egyes esetekben betegségekhez, érzelmi zsákutcához, lelki sebekhez vezethet a nemi ösztön. Viszont a házasságban az odaadó szeretet a kölcsönös szerelem gyümölcseként megélt örömhöz vezet, át a gyönyör kapuján, úgy, hogy nyitottak az életre és közben senki sem sérül – szent titok az, a legmélyebbek közül.

És figyeljünk a gyógyulásra vágyó testünkre is. Még ha kevésbé jelentős betegségről is van szó – melytől előreláthatólag napok alatt megszabadulhatunk – még akkor is törődünk testünkkel és segítjük gyógyulását.

Testünknek nem minden kívánsága bűnös. Talán, ha nyugodtan és alaposan figyelünk magunkra, testünkre-lelkünkre, mindig érezzük azt, hogy kívánságai milyen mértékben állnak a szeretet szolgálatában, avagy netán ártanak nekünk vagy embertársainknak, és közben megsebzik az Istenhez fűződő szeretetkapcsolatunkat is.

Alkotni szeretnénk, nyomot hagyni magunk után. Gyerekeinkre büszkék akarunk lenni, házat építünk, fát ültetünk. Eltölthet-e minket mindez örömmel, megelégedettséggel, netán büszkeséggel? És hol az a pont, amikor hozzáállásunkkal átlépjük azt a határt, ahonnan már nem építünk, hanem rombolunk, nem nevelünk, hanem emberi méltóságukban elnyomjuk a ránk bízottakat, és amikor mindennapi munkánk nagymértékben elveszíti istentisztelet jellegét?

Kisebb-nagyobb mértékben talán mindannyian beleesünk ebbe a csapdába, a legjobb szándék mellett is. Azt gondoljuk, hogy nem elég, amit megtettünk, amit elértünk, többet akarunk: valami nagyobbat építeni, több földet megművelni, nagyobb hasznot szerezni, olyan ötleteket, elméleteket szülni, amelyek befolyásolják embertársaink életét, ha lehet, hosszútávon. Nagyobbat, többet, gyorsabban! De olykor ez sem elég, a hegyet elhordjuk, a völgyet feltöltjük, és ha már semmi sem elégíti azon vágyunkat, hogy kiemelkedjünk a többiek közül, akkor „piramis” építésébe fogunk, mert a ház csak 100 évig áll, a diófa kipusztul, dédunokáink elfelejtenek, a könyvek pedig jelentéktelenné válnak.

Ha többre, jobbra vágyunk, van más lehetőségünk is, mint az imént felsoroltak hajhászása. A végtelen a másik irányban is ott van és könnyen megközelíthető. Nem építek nagyobb házat, hanem ebbe, amelyik van, befogadok egy vendéget. Nem tudok sikerkönyvet írni, de néhány soros levelet írok barátomnak, akiről tudom, hogy egy ideje nehezen hordozza keresztjét. És mindenek előtt jelen vagyok a helyemen, megosztom időmet, szavaimat, magamat. Pillanatok alatt a múlté lehet minden ilyen gesztus, érzés, bátorítás, de a moly nem kezdi ki, a rozsda nem emészti meg, gyümölcse nem fogy el, és az elkövetkező korok könyvégetői nem találják meg. Örök érték marad a saját és az embertársaink lelkében is.

A rendkívül gazdag jézusi életpélda minden nap útravalóval lát el bennünket és a Szentírás szavaiból újra és újra meríthetünk, annak érdekében, hogy döntéseink, cselekedeteink mértéke a krisztusi legyen. A fenti jánosi levélrészlet annak a fontosságát emeli ki és arra a krisztusi tanításra fekteti a hangsúlyt, hogy figyelnünk kell arra, hogy ne kerüljünk ösztöneink rabságába. A teljes(ebb) képhez hozzátartozik azonban, hogy Jézus számtalanszor adta tanújelét annak, hogy a test nem eleve bűnös. A lelkiismeret vizsgálat, a szentgyónás, a lelki beszélgetések lehetőséget adnak arra, hogy megtaláljuk a helyes mértéket, a krisztusi értéket. És ha mindazt amit teszünk, vagy amitől tartózkodunk nem egónk legyezgetésére és hizlalására használjuk, akkor tettünk nem kevélységéből született, hanem átgondolt döntésünk alapján, a szeretet forrásából, mely döntés – reményeink szerint – egyben az Atya akarata is. És ily módon örökre megmaradó érték.