Mint sok más fogalmat, a barátságot is többféleképpen értelmezhetjük. Itt most nem az irgalmas szamaritánus példabeszédéből ismert felebarátra, hanem a hétköznapi értelemben vett barátra gondolok. Attól függően, hogy mennyire tágítjuk vagy szűkítjük a keretet, többen vagy kevesebben vannak azok, akiket barátunknak mondhatunk. Akik nem csak ismerőseink vagy haverjaink, rokonaink vagy családtagjaink (habár rokonaink között is lehetnek barátaink), hanem ennél többet jelentenek számunkra; bensőségesebb, mélyebb, egyedibb a közöttünk levő kötelék. Szerves emberi kapcsolat a barátság, tehát időben változhat az intenzitása, esetleg krízisen mehet át, és meg is szűnhet. Így aztán maradunk haverok, jó ismerősök, vagy teljesen elveszítjük egymást szem elől. De akár vissza is találhatunk egymáshoz egy idő után. Mindez lehetséges. És szerencsére nem ritka, hogy egy életen át kitartunk egymás mellett. Méghozzá nem azért, mert nem értek kihívások, hanem mindazok ellenére.
Ha a krisztushívő szemszögéből próbáljuk megközelíteni a kérdést, akkor a János evangéliuma lehet segítségünkre. Jézus így szól tanítványaihoz: „Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek” (Jn 15,15b). Barátom tehát az – jézusi értelemben –, akivel megosztom istenélményemet. Akivel közösen próbálok közelebb jutni az élet titkaihoz és egzisztenciális kérdéseihez. És tovább menve, barátok vagyunk, ha megosztjuk egymással mindazt, ami hiteles kérdéssé, kereséssé fejlődött bennünk, és nem csak az úgymond nagy horderejű dolgokat, hanem azokat is, melyek lényegtelennek tűnően vagy véletlenszerűen köszöntöttek be életünkbe, de amelyek valami miatt ott és akkor belső lényegünkké váltak.
És ha csak egy személy is létezik, akiről elmondhatjuk: barátom, hálát adhatunk érte. Nagy ajándék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése