Megváltó remény

Éjszaka volt.

Az ajtón meglebbent a súlyos lepel, és a férfi, titokban, ahogyan néhány órája érkezett, most távozott is. Magába roskadva ült szobájában a fiatal nő, egy helyi kereskedő gyönyörű felesége, és az elmúlt órák, napok eseményein gondolkodott. Miként juthatott idáig, kérdezte magában, hogyan követhetett el ekkora bűnt?! És még inkább aggasztotta az az érzés, hogy ennek az egésznek talán nincs is még vége. Olyannyira kínozta a házasságtörés bűntudata, hogy szíve körül valós szorító fájdalmat érzett, de még ennél is erősebb volt benne az elfogadás és a gyöngédség utáni vágy. Miért is gondolta, hogy a lelke mélyén tátongó hiányt egy idegen férfi karja maradéktalanul pótolhatja? És miféle erő hajtja őt, miből forrásozik az a vágya, amelynek hatására képes életét is kockáztatnia, hiszen jól tudta, ezért a bűnéért halálbüntetés jár. Igen, elfogadta az idegen férfi közeledését, de találkozásukat nem követte beteljesülés, és gyötrő kérdései ezáltal nem fogyatkoztak. Vádolja most már önmagát, miközben fél a törvény erejétől és tart a külvilág megvetésétől is. És az imént mintha a szomszéd helyiségből hangokat hallott volna. Talán már korábban megébredt a szolga, és most mindent tud. Esetleg el is indult, hogy asszonyának tettét az elöljáróknak jelentse? Bár csak ne így lenne… Reménykedett.

Kis idő múlva az utcáról szüremlett be valami távoli morajlás. Majd közelebb és közelebb ért, egyre hangosabbnak tűnt, mintha házuk felé tartana ez a szokatlan zaj. És már látta is lelki szemeivel, amint vádlói rárontanak. Akik talán már ki is faggatták a férfit, az ő bűntársát, akinek azonban közös tettükért nem jár halálbüntetés, így mindent be is vallott.

Az asszonyt félelem gyötörte, de mindenképp védekezni akart. Elhatározta, hogy küzdeni fog életéért. Mert bűne ellenére, élni akart. Arra gondolt, hogy saját életükkel és bűneikkel szembesíti vádlóit. Hiszen azok is csak vétkes, vétkező emberek lehettek. Közben forrt benne a harag, hogy olyanok törhetnek a törvény nevében életére, akik nem méltóak a vádló szerepét betölteni, és elgondolta, hogy rájuk olvassa bűneiket: ti akartok engem megkövezni, ti akik, megvonjátok az árváktól és özvegyektől az élethez szükséges alapvető forrásokat, akik nagy terhet helyeztek az emberek vállára, de magatok egy ujjal sem vagytok hajlandók mozdítani azt, ti, akik a vérző sebű áldozatot a rituális tisztaság érdekében az út szélén hagyjátok, ti, akikben nincs annyi szeretet, hogy elveszettnek hitt fiatokat befogadjátok, ha az megtér és hazatér,… ti vádoltok engem? Ezekre gondolt miközben a hangokat egyre közelebb hallotta. 

Kilépett az utcára, és éppen kiáltani akart, de nem vádlóit látta ott, hanem egy öszvér vágtatott végig az utcán, nemsokára pedig a gazda és néhány segítség követte a valami miatt megvadult és elszabadult állatot.

Az asszony visszatért szobájába, melynek csendjében a galileai mester jutott eszébe, akit a tegnap látott és hallott a templom előtti téren tanítani. Milyen különös volt! Lám, ebben a pillanatban nem tudná felidézni szavait, de most is fellángolt benne az az érzés, mely őt hallván megszületett benne. Azt érezte, jó ott lenni a közelében. Felszabadító. Ilyet még sosem élt át korábban. Habár a Mester nem azt tanította, hogy ami eddig bűnnek számított az már nem az, de utat mutatott, hogy annak terhétől megszabaduljunk.

Vajon mit mondana a názáreti az ő éjszakákat kitöltő vívódásaira? Elítélné őt, a bűnös asszonyt? Most úgy érezte, nem ítélné el őt a Mester, hanem visszaadná életét és szabadságát, és hozzá az erőt, hogy többé ne vétkezzen. És még ennél is többet adna. A hitet, hogy minden elbukás után újra lábra állhat. És élhet. Hiszen örök életre hivatott. Mert az Atya házában sok hely van, és a szeretetben és szolgálatban kibontakozott élet, akár az elhaló búzamag, örök életre sarjad. Pillanatról-pillanatra, gondolatról-gondolatra erősödött benne a bizonyosság, hogy a Mester által hirdetett remény és örömhír elegendő erőt nyújt számára ahhoz, hogy megszakítsa azt a kapcsolatát, mely bűntudatának forrása, és így Isten és az emberek előtt szabad teret adhat élni akarásának.

Mindeközben pedig enyhe szellővel köszöntött rá a hajnal, és az első fénynyalábok szabadon játszottak a meg-meglebbenő lepel fodraival.

Keresztény szó, 2022/3