Titokzatos kenyértörés

"Ki teremtette a repülő madárkát, a repülő madárkát, a repülő madárkát...", csendül fel a dal, és kezdetét veszi egy kisebb csoport autista gyerek elsőáldozási ünnepsége. Már az első dallamok és az egyszerűen megfogalmazott, de mélyre hatoló kérdések elvezetnek minket Isten közelébe, és észrevétlenül is megnyitják előttünk a kapukat a világra való rácsodálkozásra. És ez alkalommal talán a jelenlévő felnőtteknek is sikerül gyermeki egyszerűséggel lépni be ezen a kapun, még akkor is, ha már "hanyatlóban van a nap..." amiként az olvasmányban elhangzik. Ez jelentheti számunkra életünk közelgő alkonyát, de a világból felénk gyűrűző szorításokat és kihívásokat, és az is lehet, hogy éppen a vélt vagy valós aggodalmaink takarják el előlünk az életadó fényt, és azért látjuk hanyatló napnak a Teremtő szeretetének erejét és fényét. A felajánlás egyedi megjelenítése, ahogyan a gyerekek kenyérrel, kalászokkal és szőlővel vonulnak az oltár elé, a tulajdonképpeni első szentáldozás, mely ebben az esetben nem könnyű feladat és mentes a rutin mozdulatoktól, valamint a szülői áldás megható pillanatai, amint az egyik anyuka éppen kisgyerekéhez bújik közben, még hosszú ideig ünnepi köntösben tartják lelkemet, és nem bánom, ha elhomályosuló szemeim a külvilágról a bensőm felé fordítják figyelmem. És ekkor egy pillanatra még valóban úgy érzem, hogy elmozdulnának a hegyek, ha egy "mustármagnyi hitünk is lenne", de amint elcsendesedik a templom a záró ének után, már azzal is beérném, ha eljövendő találkozásaim révén, némely embertársamnak lelke mélyéről mozdulnak el a fájdalom vagy a reményvesztettség sziklatömbjei. Azzal a reménnyel távozom, hogy a gyerekek különös virágokat fedeztek ma fel lelkük tiszta rétjein és még számtalanszor hozzá jutnak az "élő vizek forrásához", melynek mikéntje talán mindenki előtt titok, de bizonyára senki számára nem idegen. "Jöjj el, jöjj el, jöjj el Szentlélek" – ma, ezen a csodálatos ünnepnapon, és életünk minden napján. Úgy legyen!