Alkonyat a havason

 

Hetek, olykor hónapok, talán évek is eltelnek, amíg olyan napra virradunk, mint az a csodálatosnak ígérkező, és – amint később kiderült – ígéretét derekasan betartó augusztusi nap, amikor nagytatámmal látogatóba mentünk. Már előző este alig tudtam elaludni az izgatottságtól. Immár ötödikes voltam, elég nagy tehát ahhoz, hogy nagytatám engem is magával vigyen a Csíki havasok egyik távoli bércén kialakított hegyi szállásra, ahol egyik rokonunk a teheneit őrizte. A hajnali ébredés ezúttal nem okozott nekem gondot, és egy óra múlva már hegyen-völgyön át kígyózott velünk a vonat, mélyen húzódó patakok és egyre magasabb és magasabb bércek között. És nagytatám mesélt… Mesélt a háború azon időszakáról, amikor éppen itt, ezen a vidéken, lényegében szülőfaluja határában teljesített szolgálatot. Megmutatta a hegyoldalt, ahol – vasárnap kivételével – naponta erőnléti gyakorlatot tartottak. Mesélte, hogy mindig elsőnek ért fel a csúcsra, melyet parancsnokai megjelöltek a bakák számára, hiszen jól ismerte a vidéket és a terepviszonyok is megszokottak voltak számára. Bajtársai, akik máshonnan érkeztek a csapathoz, esetleg lankásabb tájakról vagy sík vidékről származtak, sokkal nehezebb helyzetben voltak. Majd, amikor a frontvonal már a közelben volt, következtek a harcok, életre-halálra. Az országhatárt védték, mely ott húzódott néhány kilométerre a laktanyától és nagytata szülőfalujától. Hála Istennek a borzalmakat túlélte és rövidesen családot alapított. Gyökereim… Akkor úgy tűnt valami réges-régi történetet hallok tőle, most már tudom, hogy alig harminc év választott el minket az elmesélt, embert próbáló eseményektől.

Közben vonatunk megérkezett arra az állomásra, ahonnan a legkönnyebben megközelíthettük úti célunkat. A gyalogút, melynek sem hosszát, sem nehézségi fokát nem tudtam felmérni, még izgalmasabbnak ígérkezett. Éhes voltam és szomjas, így hát megehettem az első szendvicset, és arra is megtanított nagytata, hogy miről ismerem fel a forrást, amelyből ihatok, és miként azt, amelyet jobb, ha elkerülök. Mielőtt az igazi nagy kaptatóhoz érkeztünk volna, elhagyott, omladozó ház tűnt fel a patak túlsó partján. Nagytata ennek a történetét is ismerte. Egy magányos nő élt itt – mesélte – egyedül volt télen, nyáron. A szomszéd faluból származott és több éven át egy távoli nagyvárosban lakott. Néhány év elteltével azonban hazaköltözött, ide, a havasok sűrűjébe, mert megelégelte a város lelketlen zaját, és az egymáshoz közel lakó, de mégis távol élő emberek társadalmát. Csodálattal és kissé megborzadva hallgattam a magányos nő történetét, és alig tudtam visszafojtani könnyeim, amikor nagytatám azzal zárta elbeszélését, hogy egy rendkívül kegyetlen tél alkalmával, a magányos asszony medvetámadás áldozata lett. Tovább haladtunk, csendben. Azért is szótlanul, mert a hallottakat meg kellett emésztenem, de azért is, mert most már elérkeztünk az igazán meredek emelkedőhöz és be kellett osztanunk minden lélegzetvételünket. De még az emelkedő előtt kutyák támadtak ránk. Falkában rohantak felénk. Féltem, közelebb húzódtam nagytatámhoz… és éreztem, hogy ő nem fél. Figyeljük őket, de nem rettegünk tőlük – mondta, – nem próbálunk elszaladni és nem is állunk meg. Hozzájuk szólunk és folytatjuk utunkat az eddigi ritmusunkban. És a kutyák valóban elcsendesedtek az ő szavára. Megálltak néhány méterre tőlünk, majd azt a távolságot tartva, követtek minket, mindaddig, amíg az általuk őrzött területet elhagytuk. Nagytata most már igazán hős volt a szememben.

A csúcs közelében, egy széltől védett kis hajlásban feltűnt az esztena, ahol rokonunk a teheneit őrizte, a sajtot és az ordát készítette, és ahol a mindennapi munkája mellett, nagy örömmel fogadta a ritkán erre tévedő látogatókat. Megérkeztünk. A legnagyobb unokám – mutatott be engem nagytata, és András bácsi nem sajnálta irányomba a dicsérő szavakat, amiért ilyen ügyesen elkísértem nagytatát erre a hosszú útra, és azért is, hogy ezen a meredek hegyoldalon nyafogás és pihenés nélkül kijöttem. Amíg ők a nagyok dolgairól beszélgettek bent, a csikó kályha mellett, addig én kimehettem a kis faház elé és rácsodálkozhattam a tájra, mely aztán évekig elkísért engem, amikor csodás vidékekről, ősrengetegről, titokzatos tájakról olvastam vagy álmodtam. Újra megéheztünk, és András bácsi valami mennyei eledelt készített számunkra, melegítés volt a neve. A lehető legegyszerűbb összetevőkből állt, de máig nem tudok elképzelni ennél finomabbat, jobbat, egyszerűbbet, táplálóbbat. Vaj, juhtúró, tojás, tejföl, és az esztena mellett sarjadzó szapora hagymaszár került a serpenyőbe, és még a királyok is megnyalták volna mind a tíz ujjukat, ha lehetőségük lett volna egy ilyen ebéd elköltéséhez. Puliszkával mártottuk ki tányérjainkat. Kis pihenő után a gazda munkája után kellett nézzen – megnézem merre járnak a tehenek, mondta. Mivel éppen az imént láttam a végelérhetetlen hegyoldalak, meredek lejtők, tisztások és erdők sokaságát, úgy gondoltam, András bácsi talán órákig lesz távol. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor pár perc múlva visszatért. A csodálkozástól megszólalni sem tudtam, és nagytatám is csak annyit kérdezett: S a tehenek? Az egyiket látom és az látja a többit – volt a válasz. Akkor még nem értettem pontosan, hogy miként lehetett ily mértékeben ráhagyatkozni arra, hogy elegendő az, ha az egyiket látja, mért nem kellett, minden egyes tehenét megszámolnia, szemügyre vennie. A hazafelé vezető úton mesélte el nagytatám, hogy itt a havason, a tehenek ösztönösen nem távolodnak el egymástól nagyon messzire. Legelésznek, és eközben elegendő felületet járnak be ahhoz, hogy jóllakjanak, de mindig belátható távolságon belül maradnak, még a jobb legelő csábításának ellenére is. Ekkor értettem meg, hogy tulajdonképpen vigyáznak egymásra, és veszély esetén számíthatnak is társaikra.

Hamar elrepült az idő. Indulnunk kellett. Hazafele tartva sajt és orda lapult a tarisznyában, szívemet pedig életre szóló leckék töltötték ki világról, természetről, emberekről, félelemről és bátorságról, közösségről. Az éppen lenyugvó nap fényében értünk az állomáshoz. Vonatunk patakká duzzadó csermelyek mentén haladt a nagy völgy irányába, és nemsokára elértük a várost. Otthon kipirult arccal meséltem napunkról a családnak, míg aztán elálmosodtam és nyugovóra tértem. Elalvás előtt, egy ideig még fel-fel villantak lelki szemeim előtt a nap képei, valamint szép és súlyos szavai, lelkem mélyéig hatoló hangulatai. Majd a Teremtő gondjaira bíztam magamat és álmaim, miközben a tájra áradó ködön átvilágítottak a csillagok.

Mire az eszem odaérett, hogy felmérjem és felismerjem, mivel gazdagított engem azon a napon nagytatám, addigra már nem volt, akinek megköszönjem. Így hát most köszönöm meg drága nagytatám, ugye hallasz engem ott a túlvilágon?