Fény a lombok között

Az, hogy most itt ül a padon, az nem volt előre betervezve. Eszébe sem jutott volna még ma reggel, hogy hétköznapi programjába délutáni pihenést iktasson, hiszen azt ő semmiképp sem tudta volna másképp, csakis henyélésnek nevezni. Már kislány kora óta arra nevelték, hogy mindig tennie kell valami hasznosat, ha pedig éppen nem lehet, akkor készülni a következő feladat megtervezésére, majd annak kivitelezésére.

De most úgy adódott, hogy várnia kellett a parkban, amíg a közeli orvosi rendelőben rutinkezelésen esik át a férje, akit aztán a biztonság kedvéért haza kell kísérnie. És, ha már így alakult, arcát a nap felé fordította, a lombok között átszűrődő fény felé. Jó ideig kattogtak még a napi teendőkkel kapcsolatos gondolatai a fejében… Kis idő múlva azonban majdnem észrevétlenül el-elmaradoztak, végül a felcsendülő, majd elhalkuló harangszó kíséretében a múltban találta magát, nagyszülei kertjében, a nagy diófa alatt, fiatal- és gyerekkori világának képei sejlettek fel lelki szemei előtt. Tényleg, milyen rég, hogy nem gondolt ezekre a régmúlt eseményekre. Most mintha kissé megszűnt volna számára a külvilág, becsukott szemmel élte át a felvillanó filmkockák hangulatát és olykor mintha parányi mosoly is megjelent volna a szeme sarkában. „Régi szép idők” – szokták ilyenkor mondani, habár az ő gyerekkora sem volt felhőtlen. De a nehézségek emléke azóta már megszelídült, súlyát veszítette, és megkaparva a múltat, fiatalkori álmainak gyöngyszemei kerültek most a felszínre. Azok a tervek, elképzelések, amelyek akkor még elérhetőnek látszottak, esetleg időközben részben megvalósultak, és persze azok is, amelyekről le kellett mondania. Rakosgatta gondolatban ezeket az emlékeket, korábbi vágyakat, némelyikre már csak halványan, foszlányosan emlékezett, és közben biztos fogódzót keresett ahhoz, hogy kiderítse, hogyan is áll ő itt és most eddigi élete számadásával. Vajon, mi lehetne megfelelő mérce, ahhoz hogy megállapítsa, mit tett helyesen, miben tévedett, mi az, amit még jobbá tehet, mitől kell végleg búcsút vennie. Elsőre a munka és a család került felszínre. Talán családja, férje és gyerekei is akadályt jelenthettek korábbi szándékainak valóra váltásában? Nem, olcsó magyarázkodás volna, ha ő is ezt a gyakran elhangzó, ön-sajnálkozó szólamot hangoztatná. Hiszen éppen a szereteten alapuló párkapcsolat és a gyerekek jelentették leánykori álmainak legjelentősebb értékeit. És a munka? Vajon robot volt az elmúlt néhány évtized, vagy a kibontakozás lehetősége. Is-is, állapította meg. De most már emiatt is fölösleges lenne siránkoznia. Lehetőségeinek határain belül, de azért ő volt az, aki meghozta idevonatkozó döntéseit, elsőbbséget engedve a családnak, de közben a beszűkült munkaterületen is lelkiismeretesen megtéve a tőle telhetőt. És, biza a mai napig képes még hasznosat tenni, és ezzel saját magának, valamint másoknak is örömet szerezni.

A teljes képhez azonban az is hozzátartozott, hogy azért kimaradt ez-az az életéből, olyan is, amit annak idején lényegesnek tartott. Hónapok teltek el úgy az elmúlt években, hogy nem vett könyvet a kezébe. Ahogy jöttek a gyerekek, olykor elmaradozott a vasárnapi szentmisékről is, legutóbb pedig akkor gyónt, amikor legkisebb keresztgyermeküket tartották szenteltvíz alá. A nagy családi ünnepek száma is megfogyatkozott; mikor egyik, mikor másik családtag nem tudott részt venni azokon, aztán egyre többen közeli vagy távoli országokba költöztek. Igen, ez is hiányzott neki. Közben év év után repült el úgy, hogy férjével külön-külön váltásban dolgoztak, hogy egyikük mindig a gyerekekkel lehessen. Ez pedig hozzájárult az eltávolodásukhoz, a kétarcú rutin kialakulásához, mely egyrészt biztosította a hétköznapok kihívásainak való megfelelést, másrészt megdézsmálta életük sava-borsát. Csendes társakká lettek. Majd, ha kirepülnek a gyerekek, mondták, akkor majd mindent bepótlunk.

Kavargott most minden ott legbelül. Egyik pillanatban bűntudata volt, a másikban beteljesedett boldogságot érzett, de nem találta azt a bizonyos fogódzót, ami mindent helyére tett volna benne. Ekkor jutott eszébe – ez a kép is most vajon, milyen mélységből törhetett hirtelen elő – igen, ekkor jutott eszébe nagymamájának elsőáldozási ajándéka. Egy tükröt kapott volt tőle. És hozzá szavait, mintegy használati utasításként. Csodatükör, mondta annak idején a nagymamája. Időnként vedd majd kézbe, és figyeld, ki néz vissza rád. Azt kívánom neked, kicsim, hogy egész életedet elkísérje az az érzés, hogy a tükörből mindig igazi önmagad tekint vissza. Ez a tükör nem hazudik, majd érezni fogod, ha már nem a hamisítatlan magad látod benne. Erre nagyon vigyázz! Az elfogadás mosolya, a kirekesztettség könnye, szerelmi pír, és csalódott arc, csillogó szem és szarkaláb-ránc mind-mind megjelenhetnek rajta az évek során, egy azonban a fontos – te magad légy mindig, aki visszatekint. Már régen elfelejtette azt a napot, amikor mindezt hallotta, és a tükör is már évek óta háborítatlanul lapult a vén hozományos láda mélyén, kendők, imakönyvek, gyerekjátékok és mirtuszkoszorúk között.

Tényleg, milyen rég nem vette kezébe azt a tükröt. Majd otthon újra előveszi, tervezte.

A pad fölötti lombok között játszadozó fények hatására megállt egy kissé az idő, pontosabban kitágult a múltba és a jövő felé egyaránt. Most már határozottan fordulópontnak érezte ezt a napot, ezt az órát.

Közben megérkezett a férje, akinek mindkét kezét megfogva a szemébe nézett, és azt mondta: üljünk be a sarki kávézóba, halljam, mit mondott az orvos. És nekem is van mesélnivalóm. Menjünk, mondta a férje, aki különös fényt fedezett fel felesége szemében, mely benne is hirtelen utat tört, megnyugvást nyújtott, és a befogadás- és önátadás iránti vágya mintha új sarjat növesztett volna lelke mélyén. Csodálatos, hogy némely pillanat milyen varázserővel bír, gondolta magában. A kávézóig szótlanul tették meg azt a néhány lépést, személyre szabott gondjaikkal és egyéni vágyaikkal szívükben lépkedtek, közben pedig fogták egymás kezét, és szívdobbanásuk lépésről-lépésre, egyre inkább azonos ritmusra váltott. Mindkettőjüket átjárta a bizakodás, hogy még sok-sok csendes nap áll előttük, amikor kitárhatják egymásnak vágyaikat, megoszthatják kudarcaikat, amikor reményeik megvalósításáért tesznek is, és egymást is segítik azok megvalósításában. Azáltal pedig kétségtelenül közelebb kerülnek ahhoz, hogy hazataláljanak saját magukhoz és egymáshoz. Elérkezett az idő, mindez ma kezdődik.

Ma?