A szolgáló tekintete

Mindkét asszony a falutól kissé távolabb, a peremvidéken, az erdőszélen lakott, egyszemélyes háztartásban. Éppen hazafelé tartottak a késődélutáni órákban, a faluközpont irányából érkeztek, amikor útjuk keresztezte egymást. Egymás köszöntésével és könnyed csevegéssel indult a később tartalmasnak bizonyuló, mindkettőjüket a késő éjszakába kísérő gondolatokat ébresztő beszélgetésük.  Mint az hamarosan kiderült Márta napszámos munkát végzett egy falubeli gazdánál, míg Mária, aki a mai ülő ünnepen nem vállalt munkát, idős keresztanyját látogatta meg.

-        Dolgozni kell, te is tudod – mondta Márta – a napi betevő nem hull magától az ölünkbe. És örülök, hogy kaptam munkát. A mai napszámból még jó ideig kihúzom, és bőségesen ellátott minden jóval a gazda, és még a kis fazekamba is jutott a kiadós vacsora maradékából. Te, úgy-e az ünnep miatt nem jöttél ma? Mint ahogyan az Isten igazi szolgájához illik… – jegyezte meg kissé gúnyosan.

-        Igen – felelte Mária. Aztán az is eszembe jutott, hogy egy kevés levesem még van, leviszem keresztanyámnak, meglátogatom. És most üres a bögre a tarisznyámban, és tele van a szívem mindazzal, amit ő mesélt nekem. Épp azon tűnődtem az imént, hogy némely története, mintha az én életemben is visszaköszönne, a remény, amellyel indult az életbe, vagy a félelmei, melyek gyakran gáncsolták lépteit. A hitéről is mesélt, amely menedéket és tápláló forrást jelentett számára. És elkísérte őt is a lét számos rejtélye, amelyeket olykor megsejtünk, de bizonyosra nem vehetünk, és amelyek gyakran örömet, máskor bánatot indítanak útra bennünk.

-        Mindenkinek megvan a maga sorsa és útja. De mi az értelme? Tengetjük napjainkat. Gürcölünk, te is, én is, a legtöbben így élünk. De vajon mivégre? A te méhedben nem fakadt gyermekáldás, az én fiam pedig olyan messze költözött, hogy azt sem tudnám, milyen irányba kell indulnom, ha fel akarnám keresni. Ő ismeri a hazafelé vezető utat, de ki tudja miért, nem jön. Lehetek én is az oka. Nem tudom. Tehát, így vagy úgy, mindketten magányos szolgák vagyunk.

-        Szolgák vagyunk – ismerte el Mária. És igazad van abban is, hogy dolgozni kell. Túrjuk is a földet rendesen, legtöbb esetben a másét. Azonban kislány korom óta gyakran jut eszembe nagymamám intelme, melyet a bérmálási ünnepség után adott nekem útravalóul: Dolgozz és imádkozz! És töltse ki szíved-lelked az az érzés és tudat, hogy neked mindenekelőtt nem gazdád van, akinek napszámosa vagy, hanem Teremtő Atyád, akivel örökéletre szóló szövetségben élsz. Munkában és imában egyaránt.

Ezt követően jó ideig szótlan csend lengte körül a két asszonyt, miközben cikáztak a fejükben a gondolatok, mint eső előtt a fecskék a tájban. Próbálták újra átgondolni és saját személyükre szabni az elhangzottak lényegét. Így aztán akarva-akaratlanul, de elhaladtak a palló mellett, mely a házaik irányába vezetett át a patakon. Amikor észbe kaptak, akkor éppen egy olyan helyre érkeztek, ahol kis odafigyeléssel még száraz lábbal át lehetett kelni a vízen. Mária, üres edényével könnyen vette az akadályt, egy köztes kőre lépve átugrott a túlsó partra, és most már biztos talajon állva, kezét nyújtotta asszonytársának. Most Mártán volt a sor, azonban vigyáznia kellett, hogy ugrás közben, nehogy tarisznyájába ömöljön edényéből a zsíros étel. Érezte a következő lépés fontosságát és látta a feléje nyújtott segítő jobbot. Vajon, inkább térjen vissza a biztonságos pallóhoz, a megszokott úthoz? Esetleg kockáztassa meg, hogy a finom falatok kárba mennek, de csak azért is Mária támogató jelenlétét figyelmen kívül hagyva lépjen tovább? Vagy tán fogadja el a segítséget? Milyen biztosan áll Mária a túlsó parton…

Döntenie kellett.