Homály

Egyhangú köd nehezedett a tájra, és a kéményekből szivárgó, visszafojtott füst, mintha már végképp feladta volna a fellegek felé szárnyaló vágyát, unottan és lomhán kavargott a házak között.  A kőről-kőre csapódó csermelyen átvezető palló nyirkos deszkájára lépve, egy férfi otthonához közeledett. Az ösvény minden szeglete ismerős volt számára, figyelme befele irányult. Máskor még felkapta fejét, és próbálta követni a szárnycsapások hangját, ha érkezésekor felröppent egy madár, most azonban alig ért el hozzá hang, kép vagy illat a külvilágból. Nemrég elhangzott sebző szavai, mellyel ingerültségében feleségét megbántotta, most már őt is kínozták, hasztalan igyekezett még maga elől is elrejteni önvádló érzéseit. Akkor, a kirohanásakor, becsapta maga mögött az ajtót – és saját maga elől is szívesen elrohant volna – de most már ismét hazafelé tartott.

Eközben a takaros kis ház konyhájában, az igazságtalannak érzett sértés által gerjesztett, de visszanyelt könnyei, valamint kitörni vágyó dühe folytatgatásában, vacsorát készített az asszony. Bántó volt ő is, nemcsak megbántott. Érezte, tudta. És mindkét terhet nehéz volt most viselni. Pedig, hány és hány éven át dédelgették a gondolatot, hogy milyen szép lesz majd akkor is az életük, ha a gyerekek kirepülnek… De nem úgy lett, ahogyan megálmodták. „Majd mindent együtt csinálunk” – volt az egyik elképzelés, de nem működött. Szárnyaszegettek maradtak az egyéni álmok. Másként is próbálkoztak: „mindenki végzi a maga dolgát, szabadon”. Így azonban a legtöbb esetben elmaradtak a tartalmas együttlétek, gyökértelenek lettek és tartás nélkül maradtak az új jelen közösnek megálmodott hajtásai. Az együtt átélt évtizedek ellenére, még mindig jó adag rejtély övezte legbenső énjüket. És hogyan is lehetne ez másképp, hiszen a Teremtő által a saját maga képére és hasonlatosságára megalkotott ember nem lehet teljesen kifürkészhető, még saját maga számára sem. Minden igyekezet ellenére marad valami megismerhetetlen, kiszámíthatatlan. De ez a rejtett rész nem csak az ismeretlen félelmének álarcával dacol velünk, hanem az élet megújuló forrása is lehet, ha szeretettel megnyílunk és életfakasztó reménnyel tárjuk ki szívünk előtte.

A férfi belépett a házba, tekintetével felesége pillantását kereste, majd a szemébe nézett, és életében első alkalommal ejtette ki előtte azt a szót, hogy: félek!

Hogy percek vagy órák teltek el a mély csendben, amelyben elindultak a kölcsönös bocsánatkérés és a megbocsájtás útján, ki tudhatná.  Az örök titokra ráhagyatkozó és a hitvesi karban megnyugvást kereső párt, szelíd, éltető béke ölelte át. Béke, mit pusztán a világ nem adhat, béke, mely minden félelmen túlmutat.

Egyhangú köd nehezedett a tájra, és a kéményekből szivárgó, visszafojtott füst, mintha már végképp feladta volna a fellegek felé szárnyaló vágyát, unottan és lomhán kavargott a házak között. De a kertek mögött halkan zsongott már a szél, egy-egy ág megreccsent, mintha dermedt tagjait nyújtóztatná az öreg szádokfa a ház mellett, és a ködfátylon áttörő első napsugarak hatására – bátran, élni akaróan – egy fészeknyi apró madár repült a magasba.