Egy barátom fejfájánál

 Csak a születés rejtélye mérhető a haláléhoz.

Honnan jöttünk? Merre tartunk? – hangzanak el az öntudatra ébredt és a transzcendensre nyitott ember alapvető kérdései. Majd a következő: Mi végre vagyunk itt?

Ferenc megtalálta egyéni válaszát erre az utóbbi kérdésre, és ez hivatássá magasztosult életében: azért vagyunk itt, hogy „megpróbáljuk egy kissé jobbá tenni a világot.”

És példát mutatott abban is, hogy ez a célkitűzés elérhető. Ahol megjelent, ahol szolgált, ahol támogató szavait igényelték, ott béke és nyugalom áradt.

Emlékszem arra a hangulatra, amely megelőzte a vele való találkozásaimat. Volt, amikor egy közös vacsorára készültem, volt, hogy egy német nyelvű teológiai szöveg értelmezésében kértem segítségét, valamelyik fordításhoz. Minden esetben már a találkozás előtt éreztem valahol legbelül, hogy ismét öröm lesz a vele való együttlét. Találkozásunk után pedig hosszú ideig hordoztam magamban a békét, amelyben általa részesültem, és ebből táplálkoztam a hétköznapokban.

Olyan erő áradt belőle, olyan hitelesen tudta közvetíteni a Jóisten szerető közelségét, mintha éppen az imént érkezett volna Emmauszból, ahol megtapasztalta az feltámadt Úr titokzatos jelenlétét.

Vajon miből eredt ez a lelki erő? Talán erős és sebezhetetlen volt, aki megvilágosodva ül egy képzeletbeli trónon? Nem. Azért tudta más sebét gyógyítani, mert, habár maga is sebzett volt, sebeit méltósággal viselte, és képes volt életét az igazság és a szeretet szolgálatába állítani, olyan emberként, aki bármikor számot tud adni arról, hogy milyen reménységre hívta meg őt a Teremtő.

Távozása űrt és gyászt hagyott maga után. Hogyan tovább? Reménykedjek talán abban, hogy újra látjuk majd egymást a túlvilágon? Nem, ez nem elég.

Emlékezetéhez és hagyatékához hűen, követnünk kell példáját. A tény, hogy közöttünk élt, és ahogyan élt, nem múlhat el számunkra nyomtalanul.

Ha rá emlékezem, és próbálok ráérezni, vajon mit ajánlana nekem itt és most, akkor érzem, amint a Mester szavaival válaszol: „Menj, és tégy hasonlóképpen!”

Zárómondatként, József Attila szavaival foglalom össze azt, hogy milyennek ismertem, milyen volt hallgatni őt és átélni buzdításait. Így őrzöm őt szívemben!

„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”