Hangos,
ritmusos zene, villogó fények, kipirult arcok, jókedv. Hangulata csúcsán áll a
bál. A jelmezek imitt-amott lecsúsztak már az arcokról, de még mindig sikeresen
megtévesztik a külvilág szemét. Fiatalember lépik le a táncparkettről, éppen
néhány korty frissítőt szándékszik tölteni magának, amikor egy gyerek odalép
hozzá: „Én az űrhajós vagyok, ki vagy te?”. A választ kisérő mosoly a jelmez
mögött nem látható a külvilág számára: „Vándor vagyok. Látod, itt van a
botom, a tarisznyám és a sarum.” A gyerek kissé megemelte a tarisznyát: „És
mi van benne?” Félhangos nevetés követte a kérdést: „Hát, az igazat
megvallva, most semmi különös, csak valami papírgalacsin, hogy úgy tűnjön mintha
volna benne valami.” „Mielőtt igazából elindulsz, gyere el hozzám, adok neked
valódi útravalót, jó!” A fiatalember megsimogatta a gyerek kobakját – „ígérem,
eljövök” –, mondta, és elbúcsúzott. Kiment a friss levegőre. A havas
udvaron bársonyos csend és csillagéj várta. Elgondolkodott a gyerek kérdésén,
hogy „Ki vagy te?” „Tényleg ki vagyok úgy igazából? És, ha már a vándor vagyok,
és talán a valóságban is az, vajon merre tartok? És mire van szükségem az
utamon, mert hogy a hamis galacsinokra nem, az biztos.”
Kellemesen
hűvös levegő járta át tüdejét, gondolatai, kérdései egyre tisztább körvonalat
öltöttek, és a fiatalember úgy döntött, visszamegy a terembe és folytatja az
elkezdett kérdezz-felelek játékot. Kíváncsi volt, vajon mit adna neki „valódi” útravalóul
a gyerek. Nem találta a teremben. Eközben éppen a jelmezeket értékelték,
gondolta, hátha éppen a kis űrhajós lesz az egyik díjazott. De nem találta őt az
ünnepelt nyertesek között sem. Végül, a szervezőkhöz fordult eligazításért,
akik viszont azt válaszolták neki, a nyilvántartásuk egészen pontos, és a mai
ünnepségen senki sem volt űrhajós mezben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése