Joachim Wittstock
Ha
árva lennék, és ha a magas hegyek között, egy szoroson átvezető út közelében, a
folyó partján meghúzódó erődítmény tornyában kialakított internátusban élnék,
és ha éppen egy júniusi vasárnap lenne, reggeli után, és ha a nevelők engedélyt
adnának, hogy tegyük, amiben kedvünk telik, nem szegődnék a hegyekben
kószálókhoz, sem a céltalanul ácsorgókhoz, legjobb focis barátaimhoz sem
csatlakoznék, hanem lemennék az udvarba, a vasállványhoz, amelyre sorban tíz
hintát rögzítettek, felülnék az egyikre és megmarkolnám a láncokat.
Az
erődítmény vörösre festett, porladozó fala és távolabb az istállók is meginognak;
fenn, az árvaház fölött, a lombhullató fák, a rét és az előttem húzódó erdő
borította hegyek lassan-lassan hullámmozgásba kezdenek. Enyhén elszédülök, és fennáll
a veszélye, hogy fölfordul a gyomrom. Kis időre elfeledkezem arról, hogy a
nevelők azért helyeztek ide tíz hintát egy vonalba, hogy vasárnap
délelőttönként föltétlenül legyen elfoglaltságunk, mégpedig valami kellemes, hiszen
nekünk is kapnunk kell valamit az élettől és annak örömeiből, és lám, most már
az erőteljesen igénybe vett fémrúd nyikorgását sem hallom.
A
hegy egyik peremétől a másikig suhanok, majd vissza. A folyó vize zavaros az
esőzések miatt, és mivel nemrég kiöntött, földet is hordoz habjai között, közben
a fenti réten legelésző lovak hirtelen nekilendülnek és ügetve hatolnak át az
áradáson, majd teljesen átázva törnek elő a hullámokból a folyó túlsó partján.
Az autók pedig, amelyek különben félénk óvatossággal haladnak az aszfalton (a
magasból követhető, amint fegyelmezetten közlekedve falják a kilométereket) –
az autók ez alkalommal elhagyják az úttestet és föl-le gurulnak a
dombhajlatokban. Nevelőink a levegőbe sodródnak, mintha igazi légtornászok
lennének, a tanárok fölkapaszkodnak a falakra, és egyszeriben az internátus tetején
találják magukat, kétségbeesetten jeleznek, kiabálnak, hogy valaki hozza már le
őket onnan, hiszen az esőcsatornák és a kémények alig nyújtanak nekik fogódzót.
Ha árva lennék, megvetném magam a hintán úgy istenigazából, majdnem már a
földre merőlegesen, úgymond a fejemen állnék, majd nagy ívben süvítenék vissza,
aztán ismét fel, és egy másodperc töredékéig lábaimmal fölfelé guggolnék a
levegőben, suhannék újra és újra.
Hosszas lengés után, hagyom, hogy lassan nyugalmi
állapotba kerüljön a hinta. Ismét előttem vannak a hegyek, a fák, a falak, és
két lábbal állok a földön. Szédülök, esetlenül lépkedek a járdán, aztán lézengek
az udvaron vagy a bentlakás körül, csatlakozom a falkához, megpróbálok kezdeni
valamit magammal a sportpályán, majd tanáraink és nevelőink is odaérnek, bevonulunk
az osztályterembe vagy az ebédlőbe vagy a hálóba. Az autók most már kizárólag a
burkolt úttesten haladnak, amint az jól megfigyelhető az internátus legfelső
emeletéről, és ismét megvan mindennek a maga rendje és időbeosztása, és én nem maradhatok
le semmiről, sem jóról, sem rosszról, soha semmiképp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése