Elválás, halál és gyász: a gyerekekkel is beszélni kell a végről

 Heike Helmchen-Menke

Mi történik, amikor meghal valaki? Mi a temetési szertartás rendje? Van élet a halál után?

Emberi létünkhez hozzátartozik, hogy elgondolkodunk az élet végéről, és ezek a kérdések már gyermekkorban is felmerülnek. A gyerekek nagyon korai életkorban megtapasztalják az érzelmek szintjén, hogy a halál nagy változást jelent. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy erről beszélgethessenek, elsősorban annak érdekében, hogy az élet végességének tükrében pozitív magatartást és reményt ápolhassanak saját maguk életében. Nem kellene tabu legyen sem a szülők és a nagyszülők, sem az óvodai és iskolai pedagógiai szakszemélyzet számára a halállal és a gyásszal kapcsolatos kérdésekről nyíltan beszélni. A gyerekek is találkoznak halálesettekkel, például ha szomszéd vagy családtag távozik az élők sorából. Annak érdekében, hogy ne rekedjenek meg a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzésének szintjén, elengedhetetlen az őszinte párbeszéd. Továbbá együttérző és kompetens kísérésre is szükségük van, mely teret enged félelmeiknek – és halálesetkor – a gyásznak is. Ilyen esetben a gyerekek nagymértékben azon felnőtteket követik figyelemmel, akikkel egy háztartásban élnek, vagy akikkel a tanintézményekben vannak együtt. Éppen ezért hasznos ilyen helyzetekben, hogy ezek a személyek saját tapasztalataikról is reflektáljanak: Hogy éreztem magam hasonló helyzetben? Mi volt az, ami segített nekem abban az állapotomban? Mit jelent a halál számomra: hogy mindennek vége, vagy inkább azt, hogy valami új veszi kezdetét?

Sok gyerek személyesen a felnőttektől akarja hallani, hogy milyen reménnyel tekintenek az életvég felé. És az érdeklődés a hitbeli reményekre is vonatkozik. Ha a gyerekek átélik, hogy a körülöttük élő felnőttek számára az élet értelmének vallási alapon való keresése alapvető szerepet játszik, akkor a saját életükben is nagyobb jelentőséggel fog bírni a halál mélyebb értelmének a keresése. Ezért is annyira jelentős a gyereknevelésben, hogy kérdéseiknek vallási dimenziói is teret kapjanak.

Kultúránkban a keresztény hagyományok meghatározó jelentőséggel bírnak, és ez érvényes a gyász kultúrájára is. Ezért is lényeges a gyerekeket ezekbe a hagyományokba bevezetni. A kereszténységünkben jelen van a remény miszerint a halálban minden ember élete Istennél van, kiengesztelődik és kiteljesedik. Más vallásokban is jelen van a halál utáni életre vonatkozó remény. Hasonló vallási reményekről a gyerekeket felvilágosítani, része a vallási kérdésekre is hangsúlyt fektető nevelésnek. A fiatalok csak akkor tudnak dönteni arról, hogy ezeket a reményeket beépítik-e gondolati világukba, és ha igen, miképpen, ha idejében megismerték ezeket. És ahhoz, hogy saját elképzeléseiket tovább fejleszthessék, szükségük van képekre, történetekre, és arra, hogy mások nézetét is megismerjék, és arról beszélgethessenek. Így sajátítják el a szókincset, amely lehetővé teszi számukra, hogy az élet végéről és a halál utáni életről kommunikálni tudjanak.

Krisztus világa, 2024. november

CHRIST IN DER GEGENWART, 42/2024

100 éve hunyt el a világirodalom egyik legismertebb írója

Franz Kafka világa, ahogyan Reiner Stach mutatja meg nekünk

A trilógia

„Meghökkentő: Kafkának nincs német nyelvű életrajza. Még meghökkentőbb: most már van. A legmeghökkentőbb, hogy: nagyszerű” – írja a DIE ZEIT napilap Reiner Stach alkotásáról a Kafka-életrajz első kötetének megjelenésekor, amelyet az S. Fischer kiadó adott ki 2002-ben. A döntések évei[1] Kafka életének az 1910 és 1916 közötti időszakát öleli át. A második kötet az író születésének 125. évfordulójára jelent meg 2008-ban A felismerés évei[2] címmel, folytatva az író életének és munkásságának bemutatását 1916-tól az 1924-ben bekövetkezett haláláig. A gyermek- és ifjúkort a trilógia harmadik kötete tárgyalja, amelynek első kiadása 2014-ben látott napvilágot A korai évek[3] címmel.

A szerző

Reiner Stach 1951-ben született az NDK-ban. Tanulmányait követően és a doktori fokozat megszerzése után tudományos lektorként, valamint szakkönyvek kiadójaként tevékenykedett. A fent említett trilógián kívül más műveiben is foglalkozik Franz Kafka életével és munkásságával. A trilógia második kötetének megjelenése után Heimito von Dorerer irodalmi díjjal tüntették ki, 2016-ban pedig a Joseph Breitbach-díjat nyerte el. Napjainkban az egyik legjelentősebb Kafka szakértőként tartják számon.

Hivatásáról így vall: „Az életrajzírónak van egy álma. Utópiának is nevezhetjük, habár lehet, hogy nem több, mint egy titkos szenvedély, mohó vágyakozás. Túl akar lépni a puszta tényeken. Tudni akarja – mi több, át akarja élni – hogyan élték meg azok, akik akkor és ott jelen voltak, azt, ami megtörtént. Tudni akarja, hogy milyen volt Franz Kafkának lenni. Persze, tudja, hogy ez nem lehetséges. Nemcsak az olvasó számára ismerős az a notórius szomorúság, mely az általában elvállással és halállal végződő életrajzok sorai között meghúzódik. Ezt a tényt az életrajzíró is ismeri. Be kell tehát látnia, hogy a nem tudatosult remény, miszerint alaposabb kutatással és mélyebb empátiával mindig egy lépéssel tovább lehet haladni, mindig egy kissé közelebb lehet kerülni, csupán csak illúzió. Az idegen élet elillan előlünk. Megmutatkozik, mint egy állat az erdőszélén alkonyatkor, majd ismét tovatűnik. Itt nem segítenek a módszertani csapdák, a tudomány ketrecei üresek maradnak. Mit nyerünk tehát fáradozásunkkal? Franz Kafka igazi életét – biztos, hogy nem. De egy múló pillantást életére, egy elhúzódó pillantást, igen, talán, ennek lehetségesnek kell lennie.”[4]

Egy komor bürokrata töredékes irodalmi munkája. Vagy mégsem?

Sokan sokféleképpen próbáltak magyarázatot találni Kafka egyedülálló, gyakran zseniálisnak nevezett irodalmi világára. Stach szerint az is rácsodálkozik erre, aki írásait esetleg humortalannak, sötétnek tartja, mert „mondatai bebújnak az olvasó bőre alá, elgondolkodtatnak. Két kérdés érlelődik meg megkerülhetetlenül: ‘Mit jelentsen mind ez?’, hangzik az egyik, és ‘Hogy jön létre?’, így a második. És attól függően, hogy az olvasó mely hívó szót követi, vagy a műértelmezés őserdejében találja magát vagy egy lezárhatatlan életrajzi keresztrejtvénnyel való vesződést ölt magára.”[5]

Ezen a helyen állt a ház Prága Óvárosának központjában, ahol Franz Kafka született 1883. július 3-án, Julie és Hermann Kafka első gyermekeként. A nagykereskedő zsidó család az évek során több helyen is lakott a városban, de mindig a központ közvetlen vonzáskörében. (Fotó: Bács Béla János)

Stach nem tartja valószínűnek a gyakran emlegetett feltételezést, hogy Kafka balesetbiztosítás-hivatalnoki állásának szürkesége húzódna a különös irodalmi világ mögött. Kutatásaiból arra következtetett, hogy Kafka feladata messzemenően túlmutatott az aktatologatáson, tevékenysége személyes sikereket hozott és lehetővé tette a munkával való azonosulást [6]. „Kafka egyáltalán nem volt a bürokrácia áldozata, nem egy átláthatatlan szervezet névtelen kis kereke volt, hanem olyan személy, aki önálló döntéseket hozott, a vezető állást betöltő alkalmazott szabad tekintetével, mely túlmutat a meggörbült hátú könyvelő vagy aktamásoló világán.”[7]

Stach szerint az is téves irány, ha Kafka feltételezett komor személyiségét azonosítjuk az irodalmában megjelenő hangulatokkal. Ha olvasmányai alapján valaki megközelíthetetlennek, bosszantónak és kedvetlennek ítélte meg Kafkát, akkor véleményével nem tért el a széles átlagtól, írja Stach, aki szerint azonban ez a megállapítás hiányos észrevételeken alapult, és az író halála után is még évtizedekig jellemezte a róla alkotott képet. Nem csoda, ha erre gondol az olvasó, hiszen Felice Bauer is, akivel akkor már több mint száz levelet váltott, egyenesen rákérdezett egy alkalommal Kafkára, hogy tud-e nevetni. „Ne kételkedj benne”, érkezett az író válasza, „kedélyes nevetőként ismernek engem, habár ebből a szempontból korábban sokkal bolondosabb voltam.”[8] A hozzá legközelebb álló személy, Max Brod is említi a nevető Kafkát, miszerint egy alkalommal Kafka éppen A per első fejezetéből olvasott fel részleteket szűk baráti körben, és annyira kellett nevessen, hogy „időnként már nem tudta tovább olvasni a szöveget.” És hallgatósága is „teljesen felszabadultan” szórakozott. És ez „eléggé megdöbbentő” – írja Brod – „ha figyelembe vesszük ennek a fejezetnek a félelmetes komolyságát. De így volt.”[9]

Habár Kafka sosem nősült meg, és nem született gyereke, a berlini Felice Bauer két alkalommal is volt menyasszonya. Egyetlen ránk maradt közös fényképük Budapesten készült 1917-ben. (Forrás: A döntések évei, 65-ös fotó)

Különösnek mondható az is, de tény, hogy Kafka mindhárom fennmaradt regénye befejezetlen. Némely irodalomkritikus ezt úgy értelmezte, hogy az író ezeket a műveket szándékosan nem fejezte be. Stach ezzel a feltételezéssel is leszámol, szó szerint legendának tartja, hogy „Kafka a kudarcot általában és regényeinek töredékességét különösképpen saját esztétikai igénye, vagy mi több önmaga megfelelő kifejezésének tartotta volna. A valóság éppen ennek az ellentéte. […] Tökéletes formai egységre törekedett.”[10] 

A elveszett, negyedik regény

Ha ránk maradt volna Kafka negyedik regénye, akkor egy levél-regényt olvashatnánk tollából. Keletkezésének idején Kafka és Dora Diamant Berlinben élt, a történet is a városhoz kötődik. Az író halála után Dora Diamant kezdetben Max Brod előtt is letagadta a regény létezését, aki igyekezett minden Kafkától származó írást, naplórészletet, jegyzetet, levelet megszerezni. És mindezt nem azért gyűjtötte, hogy teljesítse barátja végső kívánságát és elégessen mindent, amit addig nem publikált, hanem ellenkezőleg, mindent meg akart jelentetni. 1933-ban azonban a Dora Diamant tulajdonában levő összes Kafka írás egy házkutatás alkalmával a Gestapo kezébe került. Ekkor szólt Dora Diamant a regényről Brodnak, aki még megpróbált diplomáciai úton közbenjárni az írások visszaszerzése érdekében, de fáradozásai nem járnak sikerrel. A negyedik regény valószínűleg örökre elveszett.

Emléktábla az író Müritz-i szálláshelye előtt. 1923. július 6-án betegen érkezett a Balti tenger partjára pihenni és gyógyulni. Itt ismerkedett meg Dora Diamant[12]-tal, aki aztán haláláig mellette maradt. (Fotó: Bács Béla János)

Dora Diamant így emlékezik: „Amikor Berlinben éltünk, Kafka gyakran kisétált a steglitzi parkba. Olykor én is elkísértem. Egy napon egy kislánnyal találkoztunk, aki sírt, és látszott rajta, hogy teljesen kétségbe van esve. Beszélgetni kezdtünk vele. Franz megkérdezte, hogy mi bántja, és így megtudtuk, hogy elveszítette a babáját. Franz azonnal kitalált egy elfogadható történetet, amely a baba eltünésére magyarázatot adhat. ‘A babád éppen elutazott, biztosra tudom, küldött nekem egy levelet.’ A kislány kissé hitetlenkedett. ’Itt van nálad a levél?’ ’Nincs, otthon van, de holnap elhozom neked.’ A kíváncsivá vált kislány már félig el is felejtette bánatát, Franz pedig azonnal hazament, hogy megírja a levelet. Teljes komolysággal állt a feladathoz, egy új műnek kellett megszületnie [...] Másnap a levelet elvitte a kislánynak, aki már várt rá a parkban. Mivel a kicsi nem tudott még olvasni, ő olvasta fel neki. [...] Néhány nap múlva már elfelejtette a kislány, hogy elveszítette játékszerét, és már csak a történetre gondolt, melyet felajánlottak neki cserébe. [...] A játék legalább három hetet tartott. [...] Franznak iszonyú félelmet okozott a gondolat, hogy miként sikerül megfelelő befejezést találni a történetnek. [...] Hosszú ideig fontolgatta, végül úgy döntött, hogy a baba férjhez megy.”[11]

Brod is elmeséli ezt a történetet. Az ő változatában azonban, a baba nem levelet ír, hanem beszél Kafkával, és mielőtt Kafka elhagyja Berlint, egy új babát ajándékoz a kislánynak. Stach ez utóbbi állítást nem tartja valószínűnek, ekkor már túlságosan messze laktak Steglitztől, ahhoz hogy odautazzon, és ismét keresse a kislányt. 1959-ben és 2001-ben is próbálkoztak megtalálni az egykori kislányt, a kezdeményezések nem jártak sikerrel.

Dr. Hoffmann Kierling-i szanatóriuma[13], ahol Franz Kafka 1924. június 3-án gégerákban meghalt. A halál közvetlen okának szívbénulást jelöltek meg az orvosok. 40 évet és 11 hónapot élt.

Kafka sírhelye a prágai Új zsidó temetőben. Édesapja és édesanyja is ott nyugszik. Mindhárom lánytestvére – Elli, Valli és Ottla – a náci diktatúra gázkamráiban halt meg. (Fotó: Bács Béla János)

Ajánló

Valószínű, hogy sokak örömére szolgálna, ha a trilógia magyar nyelven is elérhető lenne. Talán, majd megszületik a fordítás. Ajánlót hozzá a legmagasabb irodalmi körökből kapunk. A harmadik kötet borítóján az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imrének a Kafka trilógiáról alkotott frappáns véleményét olvashatjuk: „A legjobb, ami ebben a műfajban megszülethet. Maga is egy regény.” És valóban, Stach mindvégig nagyszerűen ötvözi az esszé és a szépirodalom eszköztárát, a trilógiából pedig nemcsak Kafka életét, családját, kapcsolatait és műveinek genezisét ismerjük meg, hanem jól dokumentált, széles körű korképet is nyújt arról a világról, amelyben Kafka élt és alkotott – német anyanyelvű, prágai zsidóként.

 

Az első Kafka emlékmű Prágában. 2003-ban leplezték le. A 3,75 m magas szobor Jaroslav Róna alkotása, amely Egy küzdelem leírása[14]  című elbeszélés egyik jelenetét örökíti meg. (Fotó: Bács Béla János)

A prágai Kafka múzeum Moldva (Vltava) folyó melletti oldala. Háttérben a Károly híd. (Fotó: Bács Béla János)

[1] Reiner Stach: Kafka – Die Jahre der Entscheidungen

[2] Reiner Stach: Kafka – Die Jahre der Erkenntnis

[3] Reiner Stach: Kafka – Die frühen Jahre

[4] A döntések évei, XXVII. oldal.

[5] A döntések évei, XV. oldal.

[6] A korai évek, 386. oldal

[7] A döntések évei 332. oldal

[8] A döntések évei, 288. oldal

[9] A döntések évei, 553. oldal

[10] A döntések évei, 269. oldal

[11] A felismerés évei, 587. oldal

[12] Dora családneve több formában maradt fenn. 1928-ban egy könyvdedikációt Dora Dymant-Kafka névvel írt alá.

[13] A felismerés évei, 64-es fotó.

[14] Beschreibung eines Kampfes

______________________________________________________________________

Hargita népe, 2024. október 17. és 24.

Veni Sancte Spiritus

Még a vakációs beszámolóktól hangos a tér, de már ott van a változás szele a levegőben, ugyanis egyre közelebb van már szeptember egyik legfontosabb és meghatározóbb eseménye, az iskolakezdés. Napokkal, olykor már hetekkel a jeles esemény előtt készülődik a család, hangolódnak az új tanévre a gyerekek. Kimondva vagy magukban halkan mindannyian kívánságokat fogalmaznak meg, hiszen sok mindenre szüksége van a sikeres tanévhez. Elengedhetetlen az erő és a kitartás tanuló és szülő részéről egyaránt, és persze a megfelelő anyagi feltételek. Az oktatók és az iskolai személyzet jelenléte is nélkülözhetetlen, ők biztosítják a megfelelő tudásátadást, ők teremtik meg a feltételeket a tanórákon, hogy a tudásszomjjal érkező gyerekek és fiatalok előtt megnyíljanak az „ablakok”, és rácsodálkozhassanak a világra, annak fizikai és lelki dimenzióira egyaránt. Továbbá szükség van hiteles és széleskörű információforrásokra, könyvtárra és más csatornákra, valamint gyakorlati tevékenységekre, ahonnan megszerezhetők az információk mellett a tapasztalatok, és elsajátíthatók a személyes és szakmai élethez szükséges képességek és készségek.

Az említettek mellett, és ezek árnyékában, könnyen szem előtt téveszthető valami, ami azonban nagyon is lényeges. A címben szereplő ima a Szentlélek jelenlétét is elengedhetetlennek tartja életünk jelentős eseményeinél és nincs ez másképp iskolakezdéskor sem, többek között a Veni sancte szentmisék keretében. A Szentlélek hívása azonban a családon belül is helyet kaphat, ha a szülők vagy a nagyszülők, de miért nem, akár a gyerekek és fiatalok kezdeményezésére, tudatosan kérjük a Bölcsesség Lelkét, hogy legyen jelen életünkben a tanév minden napján. Ezen közösségi imaalkalmakon túl pedig – és nem csak a vizsgák és megmérettetések előtt – egyéni imákban is elhangozhat: Veni Sancte Spiritus, Jöjj Szentlélek Úristen!

Krisztus világa, 2024. szeptember

Kell ott fenn egy ország...

Íme, felcsendült már a nagy szimfónia majd összes hangjegye 

és puha ölébe fogadja a föld a zuhanó-lebegő pillanatokat.

Elhaló hang adja át helyét a nyomasztó némaságnak

és a tompa fájdalomnak, szótlan béke borul világodra.

Néhány szempár fénye még felvillan olykor a félhomályban,

de könnyeid erezetén átkígyózik, és szívedig szivárog a halálfélelem.

Lebegsz az élet alkonyán, és már csak Isten-arcú tekinteted ad méltóságot 

a lenyugvó nap fényétől vörösre festett létednek. (B.B.J.)

Fájdalommal tudatjuk, hogy

id. Bács Béla

a régi Hargita Néptáncegyüttes alapítótagja,

2024. június 18-án, életének 86., özvegységének 3. évében

hosszú szenvedés után visszaadta lelkét Teremtőjének.

Utolsó útjára a Csiba-Erdőalji templomból kísérjük el,

2024. június 21-én, pénteken 13 órakor.

Lelki üdvéért imádkozunk ugyanott, csütörtökön 18 órakor.

Búcsúznak gyermekei, unokája, veje, menye,

a rokonok, szomszédok és jóbarátok.

Nyugalma legyen csendes, emléke áldott!

Április 11.

Közeledés

 

Rövid és hosszú füstjelek
szállnak az égbe –
üzenek.

 

Elmondom neked, általuk,
s megfejtik titkát
az angyalok,

 

Hogy itt vagy most is, édesem,

s nem csak hiányod

van velem.

 

Csókjaid forrásból iszom,

s ölelésed? –

mint csillogás harmaton.

 

Szememben őrzöm fényedet,

mely kitölti csendben

lelkemet,

 

S a hozzád vezető utamon,

szembe jövő lépteid

hallgatom.

(2018. 06. 23.)

Örök jelen

 

Pára emelkedik a magasba és megnyitja az utat a felsejlő fénynek. A köveknek ütköző vízcseppek pajkosan sziporkáznak és magukkal rántják a csendet, amint visszazuhannak a mélybe. Semmi sem változott: van munka és ünnep, és érintés, mely olykor simogat, máskor megsebez. De már semmi sem lesz a régi: a munka értelmet nyer, az ünnep méltóságot ad, az érintés ajándék, a seb gyógyul.

Örök jelenre ébredünk.

Isten csendje

Nem a hangok és nem a szavak hiánya. Kiteljesedett csend. Elhangzott már minden, ami méltó tartalommal bír, és amint a tó mélyére hulló porszemeket átöleli a víz, úgy tart minket tenyerén a Teremtő. Nincs már fájdalom, nincs már félelem. Sem kérdés, sem válasz. Nem folyamat ez, hanem állapot. Mintha nem lenne tér, sem idő. A szeretet legtisztább formája lengi be és járja át a létet. A szeretet él, az élet pihen, Isten csendje átölel.