Fény a lombok között

Az, hogy most itt ül a padon, az nem volt előre betervezve. Eszébe sem jutott volna még ma reggel, hogy hétköznapi programjába délutáni pihenést iktasson, hiszen azt ő semmiképp sem tudta volna másképp, csakis henyélésnek nevezni. Már kislány kora óta arra nevelték, hogy mindig tennie kell valami hasznosat, ha pedig éppen nem lehet, akkor készülni a következő feladat megtervezésére, majd annak kivitelezésére.

De most úgy adódott, hogy várnia kellett a parkban, amíg a közeli orvosi rendelőben rutinkezelésen esik át a férje, akit aztán a biztonság kedvéért haza kell kísérnie. És, ha már így alakult, arcát a nap felé fordította, a lombok között átszűrődő fény felé. Jó ideig kattogtak még a napi teendőkkel kapcsolatos gondolatai a fejében… Kis idő múlva azonban majdnem észrevétlenül el-elmaradoztak, végül a felcsendülő, majd elhalkuló harangszó kíséretében a múltban találta magát, nagyszülei kertjében, a nagy diófa alatt, fiatal- és gyerekkori világának képei sejlettek fel lelki szemei előtt. Tényleg, milyen rég, hogy nem gondolt ezekre a régmúlt eseményekre. Most mintha kissé megszűnt volna számára a külvilág, becsukott szemmel élte át a felvillanó filmkockák hangulatát és olykor mintha parányi mosoly is megjelent volna a szeme sarkában. „Régi szép idők” – szokták ilyenkor mondani, habár az ő gyerekkora sem volt felhőtlen. De a nehézségek emléke azóta már megszelídült, súlyát veszítette, és megkaparva a múltat, fiatalkori álmainak gyöngyszemei kerültek most a felszínre. Azok a tervek, elképzelések, amelyek akkor még elérhetőnek látszottak, esetleg időközben részben megvalósultak, és persze azok is, amelyekről le kellett mondania. Rakosgatta gondolatban ezeket az emlékeket, korábbi vágyakat, némelyikre már csak halványan, foszlányosan emlékezett, és közben biztos fogódzót keresett ahhoz, hogy kiderítse, hogyan is áll ő itt és most eddigi élete számadásával. Vajon, mi lehetne megfelelő mérce, ahhoz hogy megállapítsa, mit tett helyesen, miben tévedett, mi az, amit még jobbá tehet, mitől kell végleg búcsút vennie. Elsőre a munka és a család került felszínre. Talán családja, férje és gyerekei is akadályt jelenthettek korábbi szándékainak valóra váltásában? Nem, olcsó magyarázkodás volna, ha ő is ezt a gyakran elhangzó, ön-sajnálkozó szólamot hangoztatná. Hiszen éppen a szereteten alapuló párkapcsolat és a gyerekek jelentették leánykori álmainak legjelentősebb értékeit. És a munka? Vajon robot volt az elmúlt néhány évtized, vagy a kibontakozás lehetősége. Is-is, állapította meg. De most már emiatt is fölösleges lenne siránkoznia. Lehetőségeinek határain belül, de azért ő volt az, aki meghozta idevonatkozó döntéseit, elsőbbséget engedve a családnak, de közben a beszűkült munkaterületen is lelkiismeretesen megtéve a tőle telhetőt. És, biza a mai napig képes még hasznosat tenni, és ezzel saját magának, valamint másoknak is örömet szerezni.

A teljes képhez azonban az is hozzátartozott, hogy azért kimaradt ez-az az életéből, olyan is, amit annak idején lényegesnek tartott. Hónapok teltek el úgy az elmúlt években, hogy nem vett könyvet a kezébe. Ahogy jöttek a gyerekek, olykor elmaradozott a vasárnapi szentmisékről is, legutóbb pedig akkor gyónt, amikor legkisebb keresztgyermeküket tartották szenteltvíz alá. A nagy családi ünnepek száma is megfogyatkozott; mikor egyik, mikor másik családtag nem tudott részt venni azokon, aztán egyre többen közeli vagy távoli országokba költöztek. Igen, ez is hiányzott neki. Közben év év után repült el úgy, hogy férjével külön-külön váltásban dolgoztak, hogy egyikük mindig a gyerekekkel lehessen. Ez pedig hozzájárult az eltávolodásukhoz, a kétarcú rutin kialakulásához, mely egyrészt biztosította a hétköznapok kihívásainak való megfelelést, másrészt megdézsmálta életük sava-borsát. Csendes társakká lettek. Majd, ha kirepülnek a gyerekek, mondták, akkor majd mindent bepótlunk.

Kavargott most minden ott legbelül. Egyik pillanatban bűntudata volt, a másikban beteljesedett boldogságot érzett, de nem találta azt a bizonyos fogódzót, ami mindent helyére tett volna benne. Ekkor jutott eszébe – ez a kép is most vajon, milyen mélységből törhetett hirtelen elő – igen, ekkor jutott eszébe nagymamájának elsőáldozási ajándéka. Egy tükröt kapott volt tőle. És hozzá szavait, mintegy használati utasításként. Csodatükör, mondta annak idején a nagymamája. Időnként vedd majd kézbe, és figyeld, ki néz vissza rád. Azt kívánom neked, kicsim, hogy egész életedet elkísérje az az érzés, hogy a tükörből mindig igazi önmagad tekint vissza. Ez a tükör nem hazudik, majd érezni fogod, ha már nem a hamisítatlan magad látod benne. Erre nagyon vigyázz! Az elfogadás mosolya, a kirekesztettség könnye, szerelmi pír, és csalódott arc, csillogó szem és szarkaláb-ránc mind-mind megjelenhetnek rajta az évek során, egy azonban a fontos – te magad légy mindig, aki visszatekint. Már régen elfelejtette azt a napot, amikor mindezt hallotta, és a tükör is már évek óta háborítatlanul lapult a vén hozományos láda mélyén, kendők, imakönyvek, gyerekjátékok és mirtuszkoszorúk között.

Tényleg, milyen rég nem vette kezébe azt a tükröt. Majd otthon újra előveszi, tervezte.

A pad fölötti lombok között játszadozó fények hatására megállt egy kissé az idő, pontosabban kitágult a múltba és a jövő felé egyaránt. Most már határozottan fordulópontnak érezte ezt a napot, ezt az órát.

Közben megérkezett a férje, akinek mindkét kezét megfogva a szemébe nézett, és azt mondta: üljünk be a sarki kávézóba, halljam, mit mondott az orvos. És nekem is van mesélnivalóm. Menjünk, mondta a férje, aki különös fényt fedezett fel felesége szemében, mely benne is hirtelen utat tört, megnyugvást nyújtott, és a befogadás- és önátadás iránti vágya mintha új sarjat növesztett volna lelke mélyén. Csodálatos, hogy némely pillanat milyen varázserővel bír, gondolta magában. A kávézóig szótlanul tették meg azt a néhány lépést, személyre szabott gondjaikkal és egyéni vágyaikkal szívükben lépkedtek, közben pedig fogták egymás kezét, és szívdobbanásuk lépésről-lépésre, egyre inkább azonos ritmusra váltott. Mindkettőjüket átjárta a bizakodás, hogy még sok-sok csendes nap áll előttük, amikor kitárhatják egymásnak vágyaikat, megoszthatják kudarcaikat, amikor reményeik megvalósításáért tesznek is, és egymást is segítik azok megvalósításában. Azáltal pedig kétségtelenül közelebb kerülnek ahhoz, hogy hazataláljanak saját magukhoz és egymáshoz. Elérkezett az idő, mindez ma kezdődik.

Ma?   

                                                                                                                       

 

Praliné

 

A fiatal anyuka, négytagú családjának ügyes-bajos dolgait és a bevásárló kocsit is maga előtt tolva, kissé elrévedt az áruház egyik polca előtt. Most éppen édesapjára gondolt, aki egy súlyosabb betegség után lábadozott. A néhány pillanatig tartó merengést kislánya szakította félbe: Anyuka, ezt vigyük tatának, hogy gyógyuljon meg! Egy doboz pralinét nyújtott feléje. Miközben az édességet átvette és gondosan a korábban kiválasztott termékek mellé helyezte, érezte, hogy kislánya szavai a szíve mélyéig hatnak. Az a ritka és gyöngéd érzés öntötte el, amely minden átmenet nélkül, tisztán és teljes mértékben talál helyet az ember lelkében, habár, ha le kellene írni, ha meg kellene magyarázni, csakis hosszú mondatok segítségével lehetne, és persze, akkor is csak töredékesen: gyökér, szár és gyümölcs; múlt, jelen és jövő; gond, öröm és remény, egyszerre kavarogtak benne.

Kissé később, amikor már a nagyszülőkhöz értek, és kezdtek kipakolni, a kislány örömrivalgás közepett rohant be tata szobájába, a pralinét kezében tartva: Tata, ni csak mit hoztam, ettől meggyógyulsz! Az édeséget átadta, finoman odabújt nagytatájához, majd pár pillanatnyi pihegő csend után így szólt: Tata, rajzolsz nekem elefántot? Persze, volt a válasz, és egy kéznél levő lapra, lassan, óvatosan, mintha varázsolna, rajzolni kezdett. Elérzékenyült. Egyre fátyolosabb szemmel húzta a vonalakat, miközben a kis unoka ujjongó örömmel, tapsikolva követte mozdulatait és a kiteljesedő ábrát. Anyuka az ajtóból követte őket, szemében örömkönnyek csillogtak. A hasonló bensőséges jeleneteket szívének csendes rejtekén őrizte, és várta, hogy férjével is megoszthassa majd otthon friss élményeit. Mérhetetlen hálát érzett az élet ajándékaiért.

Egy pillanatra megállni látszott az idő, éltető és gyógyító szeretet áradt a lelkekben, feltartóztathatatlanul, halálfélelmet legyőző erővel.

Szabadok, kedvesek

Korábban is voltak vészjósló idők, és akkor is volt olyan, aki szavakat adott a reménynek. Mint ahogyan azt József Attila is tette 1937 januárjában, amikor már megalapozottan tartott az új „ordas eszmék”-től, hiszen versét cenzúrázták. Fölötte már abban az évben „csattogott” a vonat, majd a harmadik ősz elhozta az újabb nagy háborút. Mégis meggyőződése volt, hogy szólni kell az áhított világról, és tenni kell annak megvalósításáért. Arról a világról, amelyben meghallgatja társait az, akinek „emberhez méltó gondja van”, arról a világról, melynek egyik fontos jellemzője, hogy a nők „szabadok, kedvesek”.

A nők nemzetközi napja alkalmából kívánom nektek, kedves lányok és asszonyok, hogy maradjatok szabadok és kedvesek: szabadok a társadalom strukturális béklyóitól, a belső láncoktól és a betegségek botlasztóitól, és sugározzon rólatok az a kedvesség, mely saját életörömetekből fakad, és ráadásként számunkra – gyerekek és férfiak számára – is életadó erővé lesz.

Advent 2024 (IV.)

 

Honvágy

Miután elindultunk, és utunk egy részét magunk mögött hagytuk, különböző erők hatását érzünk magunkban. Van, amikor új távlatok vonzanak, van amikor, szavakba alig foglalható fáradtság vesz erőt rajtunk. Megérkezni volna jó – gondoljuk ilyenkor. Egy otthonra lenne szükségünk, ahol azok lehetünk, akik valóban vagyunk. Haza. Hol találjuk?

„Bármennyire is sodródunk a világban – egy napon a régi, habár időközben kimondhatatlanul megváltozott világban találjuk magunkat, ahol nem tapossák lábbal a gabonát, a földre esett kenyeret pedig bocsánatkérő szavak kíséretében emelik ajkukhoz az emberek, visszaérünk oda, ahol borba mártott kenyeret helyeznek a nyílt sebekre…” (Joachim Wittstock) Vagy máshol keresendő, egy másik valóságban? Az a haza, amely ,,mindannyiunk gyerekkorát beragyogta, s ahol még senki sem járt''? (Ernst Bloch)

És mi jelenti számunkra ezt a hazát?

-        Hálával fogadjuk az egymásnak felajánlott időt és az ajándékba kapott érintést.

-        Egy védtelen gyermek segítségünk révén növekedni tud és a remény hordozójává lesz.

-        Az Isten szeretet, és bármerre is vezessen az utunk, Ő elkísér.

Lelked melyéről fakadó személyes válaszod új fényt hív életre, mely mindannyiunk számára tündököl.

Advent 2024 (III.)

 

Úton vagyunk

Isten fénye megvilágítja az előttünk álló utat: felcsillan útitársaink szemében és felragyog imádkozó lelkünkben. Vágyaink erőt adnak ahhoz, hogy az előttünk álló labirintust  az életöröm és a boldogságért való tevékeny cselekedetek ösvényévé alakíthassuk át.

Időnként megállunk, megállapodunk olyan helyeken, amelyek messze nem a végső otthonunk.

Útközben találkozunk hasonlóan gondolkodó emberekkel, továbbá másokkal, számunkra ismeretlen és idegen értékek őrzőivel. Olykor röviden, máskor részletesen elmeséljük a történeteinket. Tanulunk valami újat, időnként változtatunk a hozzáállásunkon, és néha úgy érezzük, hogy határokat kell szabnunk.

Íme: Valaki kitaposott cipőben jár, kenegeti a sebeit, várakozóan néz a távolba, és bátorságot mosolyog felénk.

És íme: Valaki kialudt gyertyákkal és a sikerbe vetett bizalmát vesztve járja az útját.

Mindez megérint minket.

Változások bennünk és körülöttünk.

De együtt haladunk az úton. Vágyakozzunk hát bizakodva a felszabadulás és az elfogadás után!

Advent 2024 (II.)

 

Elindulni

Rendet tenni. Elbúcsúzni mindentől, ami felesleges – hálát adva az elmúltakért –, felszabadulni. Teret adni az új vágyaknak a „tisztaszobában”, és hagyni, hogy növekedjenek, formát öltsenek. Örömmel fogadni a szívből jövő igényeket, gondosan bánva velük. Lelkesen fogadni az újat, és egy kisgyermek nyitottságával rácsodálkozni.

Nyitottnak lenni. Az első lépést anélkül tenni meg, hogy az út minden részlete ismert lenne, anélkül, hogy érvényes biztosítékot kapnánk a sikerre, de soha nem hagyva, hogy a vállalkozás feltételezett hiábavalósága össze-vissza sodorjon bennünket.

Elindulni. Rálépni az útra. Íme: keskeny ösvények és széles utak. És kereszteződések, jelző táblákkal, és olykor anélkül. A saját célok irányába haladni, abban a reményben, hogy útközben támogató találkozások teszik teljessebbé az életet. Belépni egy olyan világba, ahol a régi sebek gyógyulhatnak, az újabbak pedig bátran viselhetőek, ahol az emberek szélesre tárják az ablakokat, és együtt néznek ki a világba, egy olyan világba, amelyet minden fény ősforrása ragyog be.

Advent 2024 (I.)

 

Elvágyódás

Milyennek látod magad? Nélkülöző vagy, és kevés ismerettel rendelkezel a nagyvilágról – ahogy talán a város és a sivatag között élő pásztorok látták magukat annak idején?

Vagy művelt vagy, és még a mindennapi anyagi gondokkal sem kell törődnöd – ahogyan az a távoli tájakról érkezett Háromkirályoknak megadatott?

Bárhogy is legyen, ők, te és én, vajon nem hordozunk-e magunkban sóvárgást, és nem érzünk-e olykor elvágyódást? Talán olyat, amit nehezen lehet szavakba önteni.

A megszokott ajtót magunk mögött hagyni, új világokat tárni fel, ismeretlen kapukon bekopogni. És még utaznunk sem kell ehhez, mindez közelebb van, mint gondolnánk.

Hallgassuk csak! – Angyali szó hangzott el egykoron, a pásztorok számára.

Most pedig egy újabb, amit csak én hallok. Ugyanakkor egy másik hang is felcsendül, amit csak te észlelsz.

És tekintsünk a messzeségbe! – Hajdanában csillag tündökölt ott fönn, az, amelyet csak a napkeleti bölcsek láttak, mert csak ők vágytak utána.

Csillagok, fények. Régiek és újak.

Fordítsuk tekintetünket a láthatóra és olykor a láthatatlanra, mindenesetre a lényegesre.

És íme: fényforrás ragyog fel, olyan, amit csak te láthatsz. És egy másik, amit csak én látok.

Hívó szót hallani, amely lelkesít, és fényforrás tündököl, amely utat mutat nekünk.

Mindenkinek a sajátját.