100 éve hunyt el a világirodalom egyik legismertebb írója

Franz Kafka világa, ahogyan Reiner Stach mutatja meg nekünk

A trilógia

„Meghökkentő: Kafkának nincs német nyelvű életrajza. Még meghökkentőbb: most már van. A legmeghökkentőbb, hogy: nagyszerű” – írja a DIE ZEIT napilap Reiner Stach alkotásáról a Kafka-életrajz első kötetének megjelenésekor, amelyet az S. Fischer kiadó adott ki 2002-ben. A döntések évei[1] Kafka életének az 1910 és 1916 közötti időszakát öleli át. A második kötet az író születésének 125. évfordulójára jelent meg 2008-ban A felismerés évei[2] címmel, folytatva az író életének és munkásságának bemutatását 1916-tól az 1924-ben bekövetkezett haláláig. A gyermek- és ifjúkort a trilógia harmadik kötete tárgyalja, amelynek első kiadása 2014-ben látott napvilágot A korai évek[3] címmel.

A szerző

Reiner Stach 1951-ben született az NDK-ban. Tanulmányait követően és a doktori fokozat megszerzése után tudományos lektorként, valamint szakkönyvek kiadójaként tevékenykedett. A fent említett trilógián kívül más műveiben is foglalkozik Franz Kafka életével és munkásságával. A trilógia második kötetének megjelenése után Heimito von Dorerer irodalmi díjjal tüntették ki, 2016-ban pedig a Joseph Breitbach-díjat nyerte el. Napjainkban az egyik legjelentősebb Kafka szakértőként tartják számon.

Hivatásáról így vall: „Az életrajzírónak van egy álma. Utópiának is nevezhetjük, habár lehet, hogy nem több, mint egy titkos szenvedély, mohó vágyakozás. Túl akar lépni a puszta tényeken. Tudni akarja – mi több, át akarja élni – hogyan élték meg azok, akik akkor és ott jelen voltak, azt, ami megtörtént. Tudni akarja, hogy milyen volt Franz Kafkának lenni. Persze, tudja, hogy ez nem lehetséges. Nemcsak az olvasó számára ismerős az a notórius szomorúság, mely az általában elvállással és halállal végződő életrajzok sorai között meghúzódik. Ezt a tényt az életrajzíró is ismeri. Be kell tehát látnia, hogy a nem tudatosult remény, miszerint alaposabb kutatással és mélyebb empátiával mindig egy lépéssel tovább lehet haladni, mindig egy kissé közelebb lehet kerülni, csupán csak illúzió. Az idegen élet elillan előlünk. Megmutatkozik, mint egy állat az erdőszélén alkonyatkor, majd ismét tovatűnik. Itt nem segítenek a módszertani csapdák, a tudomány ketrecei üresek maradnak. Mit nyerünk tehát fáradozásunkkal? Franz Kafka igazi életét – biztos, hogy nem. De egy múló pillantást életére, egy elhúzódó pillantást, igen, talán, ennek lehetségesnek kell lennie.”[4]

Egy komor bürokrata töredékes irodalmi munkája. Vagy mégsem?

Sokan sokféleképpen próbáltak magyarázatot találni Kafka egyedülálló, gyakran zseniálisnak nevezett irodalmi világára. Stach szerint az is rácsodálkozik erre, aki írásait esetleg humortalannak, sötétnek tartja, mert „mondatai bebújnak az olvasó bőre alá, elgondolkodtatnak. Két kérdés érlelődik meg megkerülhetetlenül: ‘Mit jelentsen mind ez?’, hangzik az egyik, és ‘Hogy jön létre?’, így a második. És attól függően, hogy az olvasó mely hívó szót követi, vagy a műértelmezés őserdejében találja magát vagy egy lezárhatatlan életrajzi keresztrejtvénnyel való vesződést ölt magára.”[5]

Ezen a helyen állt a ház Prága Óvárosának központjában, ahol Franz Kafka született 1883. július 3-án, Julie és Hermann Kafka első gyermekeként. A nagykereskedő zsidó család az évek során több helyen is lakott a városban, de mindig a központ közvetlen vonzáskörében. (Fotó: Bács Béla János)

Stach nem tartja valószínűnek a gyakran emlegetett feltételezést, hogy Kafka balesetbiztosítás-hivatalnoki állásának szürkesége húzódna a különös irodalmi világ mögött. Kutatásaiból arra következtetett, hogy Kafka feladata messzemenően túlmutatott az aktatologatáson, tevékenysége személyes sikereket hozott és lehetővé tette a munkával való azonosulást [6]. „Kafka egyáltalán nem volt a bürokrácia áldozata, nem egy átláthatatlan szervezet névtelen kis kereke volt, hanem olyan személy, aki önálló döntéseket hozott, a vezető állást betöltő alkalmazott szabad tekintetével, mely túlmutat a meggörbült hátú könyvelő vagy aktamásoló világán.”[7]

Stach szerint az is téves irány, ha Kafka feltételezett komor személyiségét azonosítjuk az irodalmában megjelenő hangulatokkal. Ha olvasmányai alapján valaki megközelíthetetlennek, bosszantónak és kedvetlennek ítélte meg Kafkát, akkor véleményével nem tért el a széles átlagtól, írja Stach, aki szerint azonban ez a megállapítás hiányos észrevételeken alapult, és az író halála után is még évtizedekig jellemezte a róla alkotott képet. Nem csoda, ha erre gondol az olvasó, hiszen Felice Bauer is, akivel akkor már több mint száz levelet váltott, egyenesen rákérdezett egy alkalommal Kafkára, hogy tud-e nevetni. „Ne kételkedj benne”, érkezett az író válasza, „kedélyes nevetőként ismernek engem, habár ebből a szempontból korábban sokkal bolondosabb voltam.”[8] A hozzá legközelebb álló személy, Max Brod is említi a nevető Kafkát, miszerint egy alkalommal Kafka éppen A per első fejezetéből olvasott fel részleteket szűk baráti körben, és annyira kellett nevessen, hogy „időnként már nem tudta tovább olvasni a szöveget.” És hallgatósága is „teljesen felszabadultan” szórakozott. És ez „eléggé megdöbbentő” – írja Brod – „ha figyelembe vesszük ennek a fejezetnek a félelmetes komolyságát. De így volt.”[9]

Habár Kafka sosem nősült meg, és nem született gyereke, a berlini Felice Bauer két alkalommal is volt menyasszonya. Egyetlen ránk maradt közös fényképük Budapesten készült 1917-ben. (Forrás: A döntések évei, 65-ös fotó)

Különösnek mondható az is, de tény, hogy Kafka mindhárom fennmaradt regénye befejezetlen. Némely irodalomkritikus ezt úgy értelmezte, hogy az író ezeket a műveket szándékosan nem fejezte be. Stach ezzel a feltételezéssel is leszámol, szó szerint legendának tartja, hogy „Kafka a kudarcot általában és regényeinek töredékességét különösképpen saját esztétikai igénye, vagy mi több önmaga megfelelő kifejezésének tartotta volna. A valóság éppen ennek az ellentéte. […] Tökéletes formai egységre törekedett.”[10] 

A elveszett, negyedik regény

Ha ránk maradt volna Kafka negyedik regénye, akkor egy levél-regényt olvashatnánk tollából. Keletkezésének idején Kafka és Dora Diamant Berlinben élt, a történet is a városhoz kötődik. Az író halála után Dora Diamant kezdetben Max Brod előtt is letagadta a regény létezését, aki igyekezett minden Kafkától származó írást, naplórészletet, jegyzetet, levelet megszerezni. És mindezt nem azért gyűjtötte, hogy teljesítse barátja végső kívánságát és elégessen mindent, amit addig nem publikált, hanem ellenkezőleg, mindent meg akart jelentetni. 1933-ban azonban a Dora Diamant tulajdonában levő összes Kafka írás egy házkutatás alkalmával a Gestapo kezébe került. Ekkor szólt Dora Diamant a regényről Brodnak, aki még megpróbált diplomáciai úton közbenjárni az írások visszaszerzése érdekében, de fáradozásai nem járnak sikerrel. A negyedik regény valószínűleg örökre elveszett.

Emléktábla az író Müritz-i szálláshelye előtt. 1923. július 6-án betegen érkezett a Balti tenger partjára pihenni és gyógyulni. Itt ismerkedett meg Dora Diamant[12]-tal, aki aztán haláláig mellette maradt. (Fotó: Bács Béla János)

Dora Diamant így emlékezik: „Amikor Berlinben éltünk, Kafka gyakran kisétált a steglitzi parkba. Olykor én is elkísértem. Egy napon egy kislánnyal találkoztunk, aki sírt, és látszott rajta, hogy teljesen kétségbe van esve. Beszélgetni kezdtünk vele. Franz megkérdezte, hogy mi bántja, és így megtudtuk, hogy elveszítette a babáját. Franz azonnal kitalált egy elfogadható történetet, amely a baba eltünésére magyarázatot adhat. ‘A babád éppen elutazott, biztosra tudom, küldött nekem egy levelet.’ A kislány kissé hitetlenkedett. ’Itt van nálad a levél?’ ’Nincs, otthon van, de holnap elhozom neked.’ A kíváncsivá vált kislány már félig el is felejtette bánatát, Franz pedig azonnal hazament, hogy megírja a levelet. Teljes komolysággal állt a feladathoz, egy új műnek kellett megszületnie [...] Másnap a levelet elvitte a kislánynak, aki már várt rá a parkban. Mivel a kicsi nem tudott még olvasni, ő olvasta fel neki. [...] Néhány nap múlva már elfelejtette a kislány, hogy elveszítette játékszerét, és már csak a történetre gondolt, melyet felajánlottak neki cserébe. [...] A játék legalább három hetet tartott. [...] Franznak iszonyú félelmet okozott a gondolat, hogy miként sikerül megfelelő befejezést találni a történetnek. [...] Hosszú ideig fontolgatta, végül úgy döntött, hogy a baba férjhez megy.”[11]

Brod is elmeséli ezt a történetet. Az ő változatában azonban, a baba nem levelet ír, hanem beszél Kafkával, és mielőtt Kafka elhagyja Berlint, egy új babát ajándékoz a kislánynak. Stach ez utóbbi állítást nem tartja valószínűnek, ekkor már túlságosan messze laktak Steglitztől, ahhoz hogy odautazzon, és ismét keresse a kislányt. 1959-ben és 2001-ben is próbálkoztak megtalálni az egykori kislányt, a kezdeményezések nem jártak sikerrel.

Dr. Hoffmann Kierling-i szanatóriuma[13], ahol Franz Kafka 1924. június 3-án gégerákban meghalt. A halál közvetlen okának szívbénulást jelöltek meg az orvosok. 40 évet és 11 hónapot élt.

Kafka sírhelye a prágai Új zsidó temetőben. Édesapja és édesanyja is ott nyugszik. Mindhárom lánytestvére – Elli, Valli és Ottla – a náci diktatúra gázkamráiban halt meg. (Fotó: Bács Béla János)

Ajánló

Valószínű, hogy sokak örömére szolgálna, ha a trilógia magyar nyelven is elérhető lenne. Talán, majd megszületik a fordítás. Ajánlót hozzá a legmagasabb irodalmi körökből kapunk. A harmadik kötet borítóján az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imrének a Kafka trilógiáról alkotott frappáns véleményét olvashatjuk: „A legjobb, ami ebben a műfajban megszülethet. Maga is egy regény.” És valóban, Stach mindvégig nagyszerűen ötvözi az esszé és a szépirodalom eszköztárát, a trilógiából pedig nemcsak Kafka életét, családját, kapcsolatait és műveinek genezisét ismerjük meg, hanem jól dokumentált, széles körű korképet is nyújt arról a világról, amelyben Kafka élt és alkotott – német anyanyelvű, prágai zsidóként.

 

Az első Kafka emlékmű Prágában. 2003-ban leplezték le. A 3,75 m magas szobor Jaroslav Róna alkotása, amely Egy küzdelem leírása[14]  című elbeszélés egyik jelenetét örökíti meg. (Fotó: Bács Béla János)

A prágai Kafka múzeum Moldva (Vltava) folyó melletti oldala. Háttérben a Károly híd. (Fotó: Bács Béla János)

[1] Reiner Stach: Kafka – Die Jahre der Entscheidungen

[2] Reiner Stach: Kafka – Die Jahre der Erkenntnis

[3] Reiner Stach: Kafka – Die frühen Jahre

[4] A döntések évei, XXVII. oldal.

[5] A döntések évei, XV. oldal.

[6] A korai évek, 386. oldal

[7] A döntések évei 332. oldal

[8] A döntések évei, 288. oldal

[9] A döntések évei, 553. oldal

[10] A döntések évei, 269. oldal

[11] A felismerés évei, 587. oldal

[12] Dora családneve több formában maradt fenn. 1928-ban egy könyvdedikációt Dora Dymant-Kafka névvel írt alá.

[13] A felismerés évei, 64-es fotó.

[14] Beschreibung eines Kampfes

______________________________________________________________________

Hargita népe, 2024. október 17. és 24.

Kell ott fenn egy ország...

Íme, felcsendült már a nagy szimfónia majd összes hangjegye 

és puha ölébe fogadja a föld a zuhanó-lebegő pillanatokat.

Elhaló hang adja át helyét a nyomasztó némaságnak

és a tompa fájdalomnak, szótlan béke borul világodra.

Néhány szempár fénye még felvillan olykor a félhomályban,

de könnyeid erezetén átkígyózik, és szívedig szivárog a halálfélelem.

Lebegsz az élet alkonyán, és már csak Isten-arcú tekinteted ad méltóságot 

a lenyugvó nap fényétől vörösre festett létednek. (B.B.J.)

Fájdalommal tudatjuk, hogy

id. Bács Béla

a régi Hargita Néptáncegyüttes alapítótagja,

2024. június 18-án, életének 86., özvegységének 3. évében

hosszú szenvedés után visszaadta lelkét Teremtőjének.

Utolsó útjára a Csiba-Erdőalji templomból kísérjük el,

2024. június 21-én, pénteken 13 órakor.

Lelki üdvéért imádkozunk ugyanott, csütörtökön 18 órakor.

Búcsúznak gyermekei, unokája, veje, menye,

a rokonok, szomszédok és jóbarátok.

Nyugalma legyen csendes, emléke áldott!

Örök jelen

 

Pára emelkedik a magasba és megnyitja az utat a felsejlő fénynek. A köveknek ütköző vízcseppek pajkosan sziporkáznak és magukkal rántják a csendet, amint visszazuhannak a mélybe. Semmi sem változott: van munka és ünnep, és érintés, mely olykor simogat, máskor megsebez. De már semmi sem lesz a régi: a munka értelmet nyer, az ünnep méltóságot ad, az érintés ajándék, a seb gyógyul.

Örök jelenre ébredünk.

Isten csendje

Nem a hangok és nem a szavak hiánya. Kiteljesedett csend. Elhangzott már minden, ami méltó tartalommal bír, és amint a tó mélyére hulló porszemeket átöleli a víz, úgy tart minket tenyerén a Teremtő. Nincs már fájdalom, nincs már félelem. Sem kérdés, sem válasz. Nem folyamat ez, hanem állapot. Mintha nem lenne tér, sem idő. A szeretet legtisztább formája lengi be és járja át a létet. A szeretet él, az élet pihen, Isten csendje átölel.

Halálfélelem

 

Lét, a félelem perspektívájából. Félelem a magánytól. A megsemmisüléstől. A sötétségtől. A semmibe zuhanástól. És szeretteinket is féltjük, hogy magukra maradnak. Örökkévalóságnyi pillanatok, melyeket nem ragyog be a feltámadás fénye és nem jár át a remény bizodalma. Amikor még nem karol át a felszabadító szeretet, és nem tart meg a kenyértörés közössége. Lázadunk, alkuszunk, kétségbe esünk.

Majd lassan elfogadássá csitulnak a kiúttalan békétlenség hullámai és beszakadt dobhártyákkal állunk a nihil sötét csendjében.

Fogd a kezem! Szólj hozzám!

Gyújts fényt!

Egy barátom fejfájánál

 Csak a születés rejtélye mérhető a haláléhoz.

Honnan jöttünk? Merre tartunk? – hangzanak el az öntudatra ébredt és a transzcendensre nyitott ember alapvető kérdései. Majd a következő: Mi végre vagyunk itt?

Ferenc megtalálta egyéni válaszát erre az utóbbi kérdésre, és ez hivatássá magasztosult életében: azért vagyunk itt, hogy „megpróbáljuk egy kissé jobbá tenni a világot.”

És példát mutatott abban is, hogy ez a célkitűzés elérhető. Ahol megjelent, ahol szolgált, ahol támogató szavait igényelték, ott béke és nyugalom áradt.

Emlékszem arra a hangulatra, amely megelőzte a vele való találkozásaimat. Volt, amikor egy közös vacsorára készültem, volt, hogy egy német nyelvű teológiai szöveg értelmezésében kértem segítségét, valamelyik fordításhoz. Minden esetben már a találkozás előtt éreztem valahol legbelül, hogy ismét öröm lesz a vele való együttlét. Találkozásunk után pedig hosszú ideig hordoztam magamban a békét, amelyben általa részesültem, és ebből táplálkoztam a hétköznapokban.

Olyan erő áradt belőle, olyan hitelesen tudta közvetíteni a Jóisten szerető közelségét, mintha éppen az imént érkezett volna Emmauszból, ahol megtapasztalta az feltámadt Úr titokzatos jelenlétét.

Vajon miből eredt ez a lelki erő? Talán erős és sebezhetetlen volt, aki megvilágosodva ül egy képzeletbeli trónon? Nem. Azért tudta más sebét gyógyítani, mert, habár maga is sebzett volt, sebeit méltósággal viselte, és képes volt életét az igazság és a szeretet szolgálatába állítani, olyan emberként, aki bármikor számot tud adni arról, hogy milyen reménységre hívta meg őt a Teremtő.

Távozása űrt és gyászt hagyott maga után. Hogyan tovább? Reménykedjek talán abban, hogy újra látjuk majd egymást a túlvilágon? Nem, ez nem elég.

Emlékezetéhez és hagyatékához hűen, követnünk kell példáját. A tény, hogy közöttünk élt, és ahogyan élt, nem múlhat el számunkra nyomtalanul.

Ha rá emlékezem, és próbálok ráérezni, vajon mit ajánlana nekem itt és most, akkor érzem, amint a Mester szavaival válaszol: „Menj, és tégy hasonlóképpen!”

Zárómondatként, József Attila szavaival foglalom össze azt, hogy milyennek ismertem, milyen volt hallgatni őt és átélni buzdításait. Így őrzöm őt szívemben!

„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”

Csata Jenő - 60

 

Csata Jenő 60 éves

Jubileumi kiállítás az Összefogás házában

2023. július 10.

 

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves tárlatlátogatók,

Csata Jenő 1963-ban látta meg a Teremtő által nekünk szánt gyönyörű világot, így hát majdnem napra pontosan 60 éve lehet része a Kárpátok völgyei és magaslatai között élni meg a székely nép mindennapjait, örömben és bánatban, hála és remény között.

Gyerekkorában a Dél-hegy őrködött álmai felett a csomafalvi tűzhely családi melegében, de a világ őt körül vevő természeti szépsége nem változott jelentősen akkor sem, amikor Csíkba költözött. Habár a zene világa is közel áll hozzá, és korábban a gitár húrjain is kifejezte érzéseit, amikor ujjai nyomán felcsendültek korának dalai, mégis a képzőművészet, a grafika és a festészet lett a fővonal, melyen művészi nyelvezete kibontakozott.

Csata Jenő gyerek kora óta rajzol és fest, és tette folyamatosan, akkor is, amikor felnőttként műszaki pályára lépve, nem a művészeteknek hódolva kereste meg mindennapi kenyerét.  Most már azonban több mint 20 éve, a családja mellett teljesen a képzőművészetnek szenteli idejét.

Ma, amikor ilyen jeles napon gyűlhettünk össze az ő meghívására, ma, amikor itt az Összefogás házában nyerhetünk rálátást alkotómunkájára, szerencséseknek mondhatjuk magunkat. Habár a jelen válogatás, teljes munkásságának még parányi töredékét sem jelenti a darabszámot illetően, művészi nyelvezetéről és az általa használt technikákról átfogó képet nyújt. Nem kis fejtörést okozott a 45 kép kiválasztása, de biztosíthatom Önöket, hogy nagyon jól sikerült, és aki erre a bemutatóra nyitottan érkezik, és figyelmesen időt szentel rá, az már széles körben elképzelheti maga előtt Csata Jenő alkotói világát.

A kiállítások alkalmával legtöbb esetben, csak egy technika bemutatására kerül sor, de itt és most jubileumi kiállításon vagyunk, így a bemutatott anyag is rendhagyó, mind az alkotói technikát, mind a képek tematikáját illetően. 

Néhány kivétellel az elmúlt két év munkásságába nyerhetünk bepillantást.

De mit is láthatunk, ebben a két teremben?

Röviden fogalmazva: tusrajzokat, pasztellképeket, olajfestményeket és vegyes technikával készült alkotásokat. Bőséges a felhozatal, ki-ki elidőzhet a hozzá közelebb álló kifejezőeszköz mellett. A fekete tusrajzok jellegüknél fogva egyszerűbb eszköztárral dolgoznak, vonalakkal és a vonalak közötti ritmus és harmónia érzékeltetésével hatnak a szemlélőre, fejeznek ki tartalmakat, míg a pasztell képek és az olajfestmények a színeket és a színek közötti kölcsönhatást is használják a mondanivaló érzékeltetésére és árnyalására. A vegyes technikával készült képeknél pedig arra lehetünk figyelmesek, hogy a levonat által előre megadott alap mellett, – melyről akár több példány is lehúzható – miként sikerül az alkotónak, könnyedén és játékosan egyedi arcélet kölcsönözni a végső formának.

És hasonló módon tág és átfogó a bemutatott anyag az alkotások tematikáját tekintve is.

Láthatunk néhány alkotást, mely a művész szüleit és feleségét jeleníti meg. Itt nem csupán portrékat látunk, a jól felismerhető személyek arcán egy-egy jellemző vonással, mindemellett az életterükből is megvillan némely mozzanat vagy kifejező színfolt. Természetesen ez esetben rendkívül fontos a bemutatott személyek által kifejezett érzelmi háttér és különösképpen azon karaktervonások, melyeket a művész kiemelt számunkra a természetszerűen nagyon is összetett egyedi emberi lét összességéből. 

A legközelebbi családtagokon túl megjelennek a képeken más személyek is, mintegy részeként a bemutatott falusi vagy kisvárosi környezetnek, néhány esetben mellék-, de nem jelentéktelen szereplőiként a minket körülvevő épített örökséget bemutató képeken, legyen az a csíkszeredai Petőfi utca, vagy a szülőfalu valamely jellegzetes szegelete.

Különösen felhívnám figyelmüket az alkotó értékrendjét tükröző alkotásokra, azokra, amelyeken a hit és a vallás, mély és széles tengerére vezet el minket. Ilyenek a Boldogasszony, illetve a Megfeszített című alkotások. Ha ezeket elemezzük, akkor szembetűnik egy kettősség. Egyrészt olyan motívumokat látunk, melyek ismerősek számunkra, hozzátartoznak a mi saját képi világunkhoz, azaz valláshoz kötődő jelképek, melyek részei a mi hétköznapjainknak is. Másrészt azonban, az ábrázolás, főleg a színvilág és a képek belső dinamikája révén, új megvilágításba helyezik számunkra az amúgy ismerős témát és ezáltal talán megnyitnak előttünk eddig nem sejtett értelmezési távlatokat is. Ezen képek előtti elidőzés, ha sikerül behatolni a mélyükre, akkor már-már egy ima jellegét is öltheti. És ebben az értelemben, helyet kap bennük (és bennünk is) a fájdalom, a remény, a dicsőítés, valamint az életre és az életet adó Teremtőre való rácsodálkozás.

Továbbá nagy számban vannak jelen a természeti környezetet bemutató alkotások, a tájképek és a csendéletek. Legtöbb esetben a minket körülvevő közelebbi vagy kissé távolabbi, hegyek és erdők, völgyek és patakok köszönnek vissza az alkotásokról, és Csata Jenő teljes munkásságát ismerve elmondható, hogy leggyakrabban a táj jelenti számára az inspirációs környezetet. Általában is elmondható és a tájképekre is messzemenően érvényes, hogy az ábrázolt formák egyszerűsített kivitelezésben jelennek meg, teret kap a sejtetés, és lehetőség nyílik arra, hogy a szemlélő ne vesszen el a részletek között, hanem átengedhesse magát a színek párbeszédének, a vibráló felületeknek, és annak az érzésnek, amelyet a képek nyújtani tudnak, minden magyarázaton vagy értékelésen túl, egyszerűen csak azért, mert megragadják a szemlélőt.

Tisztelt hölgyeim és uraim, kívánom Önöknek, hogy lélekben gazdagodva térjenek haza erről a jubileumi eseményről, az ünneplő alkotónak pedig az Önök nevében is kívánok, erőt, egészséget, ihletet és további termékeny, áldásos alkotóéveket.

Isten éltessen Jenő!